Miután február 17-én este magunk mögött hagytuk Józsi la lineai műhelyét, azon kezdtünk morfondírozni, hogyan dolgozzuk vissza a kiesett, egyébként mocskosul kemény küzdelmek árán megszerzett bevételt a családi kasszába. Zárás előtt beestünk a fuengirolai Wokba, elfogyasztottunk egy gyászos hangulatú, gyors, kései vacsorát és nekivágtunk La Marinának. Skodi egyébként gyönyörűen, szisszenés nélkül kapaszkodott fel az emelkedőkön; éppencsak meg kellett pöccinteni a gázpedált. Egy valami azonban továbbra sem stimmelt: zabálta a benzint. Közel 9-es fogyasztással érkeztünk haza hajnalban, ami rosszabb volt, mint a Map-szenzor cseréje előtti állapot.
Dühösek voltunk. Nem Józsira, hisz ő mindent megtett annak érdekében, hogy segítsen rajtunk és az autón egyaránt. Az életünkre orroltunk. Négy hónapon belül 2500-3000 eurónak vertünk a fenekére csak a Skoda miatt. Ebből akár két másik autót is vehettünk volna. Nyilván megvolt az oka annak, hogy nem tettük. Mindenesetre rohadtul dühítő volt, hogy még mindig nem kaptuk vissza a régi, szeretett autónkat, aki hiába állt mellettünk, hiába nem hagyott minket az út szélén, megette az összes pénzt, amiért mi vért izzadtunk a közelmúltban. Így hát új terveket szőttünk. Úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk új életet kezdeni, méghozzá minél előbb. Nem akartunk hörcsög módjára tovább futkosni a kerékben. Hisz megint elölről kellett volna kezdenünk mindent: gyűjteni a pénzt lassan, keservesen, ahelyett, hogy végre valami új dologba fektettük volna bele a tartalékunkat. Ráadásul szinte borítékolható volt, hogy Skodi pár hónap múlva újra hibát produkál. Ez pedig megint azt jelentette volna, hogy a tartalékunk egy autószerelőnél landol majd. Nem...ehhez már egy csöppet sem fűlt a fogunk. Már a negyedik évünket koptattuk. A negyedik évet, mely minden értelemben magasabb szinten ugyan, de ugyanazokról a lépésekről, eseményekről és eredményekről szólt, mint az előző három. Úgyhogy léptünk.
Mivel régóta arról ábrándoztam, hogy visszaülök az iskolapadba, úgy döntöttem jelentkezem valamelyik egyetemre és megtanulok egy olyan szakmát, aminek hosszútávon vehetem majd hasznát. 18 évesen, hiába számítottam koraérettnek, nem gondoltam arra, hogy valami olyasmit kellene tanulnom, ami egy életen át a javamat fogja szolgálni. Logisztikára jártam, amiben végül sosem dolgoztam. Helyette bekerültem a médiába és hagytam, hogy magával sodorjon a rádiós hullám. Ezzel keresztet is vethettem az értelmes, stabil karrierre. Persze nem bántam meg egy másodpercét sem, hisz imádtam híreket írni és a mikrofon mögött ülni. Az összes munkanapomat álomként éltem meg, még akkor is, amikor egyre nehezebben viseltem a körülöttem lévő embereket. Azonban látva a jelenlegi helyzetemet, jó lett volna, ha a rádiózás mellett mégiscsak egy kemény, ugyanakkor komoly, használható diplomát szerzek. Tanulhattam volna mondjuk bőrgyógyásznak, fogorvosnak, pszichológusnak. de akár autószerelőnek is. :) Bármelyik többet ért volna, mint az, amim van.
Előkotortam az összes létező bizonyítványomat és elkezdtem számolgatni a pontjaimat. Sajnos arra a megállapításra jutottam, hogy emelt érettségi híján egyetlen komoly szakra sem tudok bekerülni, ezért a terveim irányt váltottak: első lépésként szereznem kell egy emelt érettségit, magyar nyelv és irodalomból.
Az új elképzeléseket hallva az univerzum is dolgozni kezdett. Roland ugyanis közvetlenül az elhatározásom után lehetőséget kapott. Jelentkezett álmai állására, mellyel mindössze egy bibi volt: az angol nyelvvizsga. Iskolában németül tanult, abból tizenévesen megszerezte a papírt. Az angolt soha, senki nem tanította neki, az összes tudást, amivel rendelkezik autodidakta módon szerezte meg, de az esélye így is 50-50 százalék volt. Jól beszél, jól olvas, jól ért. Egy gondja volt illetve van: a fránya nyelvtan. Úgy döntöttünk ennek ellenére belevágunk a projektbe, “ha sikerülnie kell akkor sikerülni is fog alapon”. Kerestünk egy nyelviskolát, melynek a dátumai megfeleltek a megpályázott cég által előirányzott határidőknek. Amint visszaigazolták a befizetést, belevágtunk a tanulásba. A magyar érettségi feladatok és szabályok böngészése mellett három héten keresztül intenzíven magoltattam vele az angol nyelvtant (több-kevesebb sikerrel :) ), emellett érettségi feladatlapokat töltött ki, melyeken kérdés nélkül 3-as vagy 4-es érdemjeggyel átment. Nekünk ennél többre nem is volt szükségünk.
A fejtágítás mellé egy darab vásárt sikerült behúznunk. Egy nyamvadt vásárt. Egyet! És az is csapnivaló volt. Roland megkereste a nyelvvizsgája árát. Ennyi. Még arra is volt időnk, hogy két kalács között rendhagyó igéket ragozzunk. :) Összességében egyébként kellemesen töltöttük azt a hétvégét, főleg mert az egykori Class fm-es főnökünk, jobban mondva a Class fm első vezérigazgatója Zsolt és családja meglátogatott minket. Azóta ők is Spanyolországban élnek, nem messze tőlünk, a gyönyörű Jáveában nyitottak egy éttermet. Mivel a piacunk helyszíne, Ontinyent közel volt hozzájuk, így kiugrottak hozzánk kalácsozni. Felüdülés volt egy kis beszélgetés, egy kis eszmecsere a hűvös februári délutánon.
Március 11-én indult a repülőnk Budapestre. Mesés út volt. Kissé stresszessé tettek a január-februárban megnézett ‘Légikatasztrófák’ epizódok. Minden hang, minden kisebb turbulencia a frászt hozta rám. Két és fél órán keresztül a szívdobogásommal és a tragikus kimenetelű gondolataimmal küzdöttem. Életem legrosszabb repülése volt...
A nyelvvizsga központ március 18-ára hirdette meg az írásbeli és a beszédkészség próbát is. Kihasználtuk a még rendelkezésünkre álló egy hetet és amellett, hogy én visszajártam régi iskolám magyar óráira (Köszönöm egykori tanárnőmnek, Kiss Lászlónénak a lehetőséget és a rengeteg segítséget. :) ), szóbeli tételek előre megírt szövegét memorizáltuk. Az én kis drágaságom nem igazán tud azonosulni a 18 éveseknek szánt témakörökkel, így nem volt könnyű dolgom. Inkább odaadtam volna neki az én bizonyítványomat, ami csak porosodik valamelyik dobozomban. 20 éves korom óta nem szólaltam meg angolul, nem is tudom használni, leginkább azért mert sosem szerettem azt a nyelvet; kényszerből tanultam. Már középiskolás koromban is spanyolból jártam különórákra. Egyébként minden nehézség és Roland-féle lázadás ellenére úgy gondoltam, képes megcsinálni a vizsgát, mert sokkal okosabban használja a fejében lévő nyelvtudást, mint az átlagemberek, például én. Ha csak két szót tud, azzal is boldogul. Mindig büszke voltam illetve vagyok rá emiatt. Az ő nyelvi élelmességének köszönhető minden eladott kürtőskalács. :)
Március 18-án reggel hatkor már úton voltunk Budapestre. Nem mentem Rolanddal. Míg ő vizsgázott én a húgaimmal randevúztam az Alleeban. Könnyebben kezeli a stresszt, ha én nem vagyok ott morgás-hárítónak. :)
Délután öt óra környékén indultunk el haza. Nem kapott testhezálló témákat: foci, iskolai party, szülőknek szánt tini-kamu szövegek stb. Mindenesetre nem volt lehangolt, mert mindenhez hozzászólt. Nagyjából három hetet kellett várnunk az eredményhirdetésig.
Csak a következő héten indultunk haza Spanyolországba. Nem volt okunk kapkodni, ugyanis vásároknak még se híre, se hamva nem volt. Áprilisban kezdődött csak a tavaszi szezon.
Március 25-én ültünk újra repülőre. A stressz-szintem továbbra sem csökkent. Azt gondolom, soha többé nem fogok nyugodtan repülni. :) Kellett nekem dokumentumfilmeket nézni...wahhh…!
Csodás idő volt itthon. Imádom a márciusi napfényt, a tengerpart nyugalmát, a turistamentes bevásárlások és séták hangulatát, a virágok tavaszi színét és azt, hogy itt már a tavasz első napjaiban elfalatozzuk az első fagylaltot.
Közös erővel piacot is szereztünk magunknak március utolsó hétvégéjére. Én véletlenül ráakadtam, Roland pedig a sereghajtó pozícióból felemelte a telefont. És láss csodát, megszereztük. Szinte lehetetlen volt, mert másnap már standot kellett állítani, de a szervezés kuriózumként értékelte a termékünket (ez egyébként ritka) és vártak szeretettel. Mint kiderült, egy olyan városba keveredtünk el, ahol még sosem rendeztek középkori vásárt…
Nem mondom, hogy nem csináltuk volna vissza a történteket, de mivel alig fizettünk helypénzt és nem utaztunk messzire, így nem hátráltunk meg. Még akkor sem, amikor a citromföld mellé, a vásársor végén kaptunk helyet. Furcsa hely volt, de kifejezetten jó kisugárzással. Ezzel együtt elképzelni sem tudtuk, ki fog betévedni oda a következő három napban…
Monteagudo nevét végül imába foglaltuk. Hogy miért? Mert egészen augusztus végéig nem találtunk helyet, amely felvette volna vele a versenyt. A kiérkező vendégek 90 százaléka nyitott volt és bukott a kürtőskalácsra. Roland mindenféle fölösleges küzdelem nélkül adta el a forró kalácskákat és egy éjszakára még haza is ugrottunk pihenni. Kell ennél több? :)
Akadtak persze kellemetlenségek is, ugyanis megkaptuk életünk első komolyabb egészségügyi ellenőrzését. A NÉBIH-nek persze nyomába sem ért… :)
Mivel nem számítottunk rá, így legalább előzetes fejtörést nem okozott az ügy. Utólagosat viszont igen, mert a murciai ellenőr hölgyet nyugodtan el lehetett volna küldeni annak idején egy SS táborba: hőmérővel mértek be a sütőbe, a hűtőbe, átnézték a tésztákat, elkérték a számlákat, ellenőrizték a munkakesztyű anyagát, végignézték a kalács elkészítési procedúráját tekeréstől a végső állapotig, majd pedig papírt adtak az “ajánlásaikról”. Kérték, hogy a bolti friss tojást cseréljük le hűtést igénylő, pasztőrözött tojásra, ami egyébként csak szimpla, tartósított tojásfehérje illetve javasolták, hogy amint mód van rá, cseréljem le a fa nyújtó deszkát más anyagra - hiába mondtam, hogy a kelt tészta csak ezen a felületen dolgozható hatékonyan. Egyébként minden mást rendbenlévőnek találtak. A tojásos dolgot egyébként nem igazán tudták megmagyarázni. Bármilyen baktérium lenne is a bolti, ellenőrzött tojásban, az a mi 300 fokon sütő sütőnkben nem maradna életben (a szalmonella 60-70 fokon már döglik) és ezzel ők maguk is egyetértettek. Ennek ellenére másnap visszajöttek, hogy ellenőrizzék, váltottunk-e. Mi meg néztünk rájuk ostobán, hisz eszünk ágában sem volt cserélni, ráadásul nem is számítottunk arra, hogy visszajönnek. :)
Monteagudo után maratoni időszak következett, mivel a nyelvvizsga sajnos (vagy nem sajnos) nem sikerült. A szóbelit kérdés nélkül megkapta, az olvasása 90 százalékos lett, a hallásértése szintén, de a levélírásban nem sikerült elérnie az előre meghatározott szintet. Tudtuk, hogy mi a gyenge pontja és pontosan azon csúszott el. Hogy mennyivel? Három nyavalyás kis pontocskával…
Nem keseredtünk el, mert minden tőlünk telhetőt megtettünk annak érdekében, hogy sikerüljön. Leginkább Roland. Valószínűleg így kellett történnie, hisz ha meglett volna a papír, nem hezitált volna az álláspályázattal. Ha pedig belevágott volna, könnyen elcsúszhatott volna az alkalmassági teszteken, melyekre nem lett volna ideje felkészülni. Ha pedig a jelentkező ezeken a teszteken csúszik el, akkor ő ebben az életében már nem jelentkezhet többé az adott állásra. Mindez persze csak feltételezés, de a lelkünk legmélyén bíztunk abban, hogy minden okkal történik. Hogy azért nem sikerült, mert még türelmesnek kell lennünk...
Kitűztük a következő célt: év végén újabb nyelvvizsga. Emellett emeltünk egy picit a téten: én is nyelvvizsgázom, spanyolból. Az új munka iránti vágy és az ahhoz vezető izgalmas, motivációkkal teli út volt az, ami átvezetett bennünket a következő, kemény időszakon...