Elhatároztam, hogy másképp fogok kommunikálni a pénzzel. Hornachuelos után úgy éreztem, nincs értelme ugyanúgy, ugyanazokkal a problémákkal, saját magamnak generált akadályokkal, nehézségekkel, hisztikkel végigrobotolni ezt az esztendőt is. Arra gondoltam, mi lenne ha végre élvezném azt, amit csinálok? Mi lenne ha végre fülig érő vigyorral tekerném fel az összes kürtőskalácsot? Mi lenne, ha nem stresszelném magam folyton azzal a gondolattal, hogy mi lesz, ha nem marad elég tartalék a zsebünkben? Mi lenne, ha nem a kiutat keresném, a vészkijáratot döngetném, hanem végre magamhoz ölelném a munkámat? Tetszettek a hirtelen jött gondolatok, így hát "élesben" is törni kezdtem az agyam, hogyan tegyem komfortosabbá a „munkahelyünket” és a munkakörülményeinket...
Hogy mit tettem?
Az első és legfontosabb megoldandó dolog az volt, hogy ágyban aludhassak, esténként lefürödhessek és ne dideregjek az autóban a férjemmel karöltve. Ezért a következő piacra szállást foglaltam. Találtam egy hotelt, ami szuper áron kínált szobákat. Persze nem akartam teljesen elkapatni magunkat, így a csütörtöki sátorállítás éjszakáját még a szabad ég alatt töltöttük egy kellemes granadai plázázás és séta után. Immár harmadik alkalommal dogoztunk Granadában. Egyre szimpatikusabb a város. Elkezdtünk igazán kötődni hozzá. Olyannyira, hogy eljátszottunk a költözködés gondolatával is. Nyilván azért érzünk késztetést a telephely-áthelyezésre, mert lassan egy éve ugyanabban a lakásban élünk és ez nekünk már „túl sok”. Ideje lenne újra összeszedni a pereputtyot és továbbállni. :) Egyébként tényleg nem töltöttünk még ennyi időt egy lakásban. Még Magyarországon sem. Rosszabbak vagyunk, mint egy vándorcirkusz.
Jó helyet kaptunk a maracenai piacon. A szoba is le volt foglalva. Már csak önmagamon kellett változtatnom. Végig azt szuggeráltam magamba, hogy úgy szeretem és élvezem ezt a munkát, mint annak idején a rádiózást. Ezzel a gondolattal dolgoztam egész hétvégén...
Nyugis tempóban, hideg fejjel püfölgettem a tésztákat, a köztes időkben selfieket lőttem a kalácsfával, Rolanddal, videókat rögzítettem, hogy lefoglaljam magam az unalmasabb percekben vagy épp zenét hallgattam. Mondhatjuk úgy is: úgy viselkedtem, mint aki be van szívva. Jókedvűen, bolondosan, harmóniában önmagammal. Előtört az igazi énem. Az a Brigitta, akiért télen visszafordultam. A mindig pozitív, mosolygós Brigitta. A kalácsaim isteniek voltak és szépek. Képzeletben mindet megszeretgettem egy kicsit. Az emberek egytől-egyig imádták.
Az animációs programok fantasztikusak voltak, lekötötték a maradék figyelmemet, lazították az elő-előtörni próbáló unalmamat. A szervező meghívott egy világhírű férfi hastáncost. Igazán jó művész! Én személy szerint imádom, ha a pasik hastáncolnak. Másoknak más a véleménye...hehe.
.jpg)
A komfortjavítás végül olyannyira jól sikerült, hogy fikarcnyit sem idegeskedtem három napon keresztül, így kilométerhosszú élménybeszámolót sem tudok írni. :)
A piac összességében fantasztikus volt, szinte mindenki szerette a kürtőst. Utolsó nap hagyott alább a lelkesedés. Akkor valósággal könyörögni kellett a potenciális vásárlóknak, hogy 'ugyan vigyenek már el legalább egy fél kalácsot'. Ez Rolandot kissé megviselte. Ennek ellenére azt mondom, jól sikerült a hétvége. Új barátot is szereztünk Abdullah, az arab személyében. Édes bácsi volt, Rolandot egész hétvégén etette volna, naranccsal, salátával, hasonlókkal.
A szálloda elképesztő kényelmet és boldogságot csempészett a dolgos napokba. Leírhatatlan érzés volt sziesztaidőben elvonulni és puha ágyban, a televíziót hallgatva relaxálni. Nem a szutykos, kemény földön hemperegtük át a 2-3 órás pihenőidőt. Arról nem beszélve, hogy a szobánk több volt, mint egy szolid, kétcsillagos hotelszoba. Egyrészt a légkör, a felszereltség, a kiszolgálás miatt minimum 4 csillagot érdemelt volna, másrészt az ablakunk a havas Sierra Nevadára nézett. Lenyűgöző volt. A 30 fokos hőséget a távolban hófehéren ragyogó hegycsúcsok látványa enyhítette.
Egyébként spanyolországi életünk első szállodázása épp az óraállítás idejére esett, szóval veszítettünk egy órát az éjszakából. Sajnáltuk. Nem csak azért, mert fáradtabbak voltunk a kelletténél, hanem mert olyan jó érzés volt „idegen” helyen tölteni egy kis időt, nem odahaza lógatni a lábunkat a hideg lakásban. Apropó! A szállodában volt fűtés. Első éjszaka 20 fokra állítottuk a légkondit, ami 10 perc után soknak bizonyult, így levettük 18-ra. Ekkor derült ki számunkra: egyértelműen hibernáltuk magunkat a télen. Mostantól 20 fokban izzadni fogunk, amíg végleg ki nem eresztünk.
Vasárnap nem sokkal éjfél után már otthon voltunk. Pihenni nem volt idő, hétfőn be kellett szereznünk újabb tucatnyi alapanyagot Húsvét miatt. Főzni kellett, kitisztítani a piacos holmikat, előkészülni a következő, maratoni, 5 napos vásárra. Ugyanis kedd este már pakoltunk is vissza az autóba, szerdán délben pedig már úton voltunk a meseszép Cazorla felé, ahol végre –köszönhetően a télen szerzett barátaimnak – le kellett vetkőznünk a magunk köré fújt spanyolokkal szembeni védőburkot…