A helyzet az, hogy továbbra sem tudtunk talpra állni. Egyik héten tudtunk keresni egy kis pénzt, a következőn viszont nem. Hol ment, hol nem. Ennyi idő után is képtelenségnek tűnt kitörni az anyagi csapdából.
Pláne, hogy a minimális tartalékot két perc alatt feléltük. Mivel az időjárás egyre melegebb lett, kellett egy normális hűtő a sátorba. A thermobox már nem bírta hidegen tartani az alapanyagokat. Emellett mikróra, oldaltakaróra, vizes kannára és egyebekre volt szükségünk; mindenre, amit Andrea készletéből használtunk február óta. Egyedül a keverőgépet nem szereztük be. Gondoltam, majd dolgozom kézzel. Megoldom, nem kell segítség és amúgy sincs rá pénz. Az összes többi eszköz azonban nélkülözhetetlen volt, így a félretett pénzünk gyorsan tovaszállt.
Június elején Villa del Rioba sodort minket a jószerencse. Az ottani piac melletti egyetlen érv a jó szervező volt, alias Pablo. Az ő rendezvényein mindig tudtunk nyereséget termelni, így nem volt kérdés, kinek az oldalán verünk sátrat azon a hétvégén. Tapasztalat nem volt a városról, Andreáék sem jártak még arra. Kockáztattunk, mint általában.
Persze ezúttal sem kezdődött gördülékenyen a munka. Mire odaértünk, az árusok 80 százaléka már felállította a sátrát, így nekünk csak egy igen pocséknak ígérkező pozícióban maradt hely. Egyrészt el volt vágva a piac központjától, másrészt egész nap tűzte volna a sátrunkat a nap, ami júniusban már nem feltétlenül tett volna jót a kürtőskalácsoknak. No meg persze nekünk sem. Rolanddal cafatokra szedtük egymás idegeit. Én elfogadtam volna a helyet, mivel láttam, hogy Pablo nem tágít, azonban Roland nem volt hajlandó pakolni. Álltunk, morogtunk, robbantunk… tudtuk, hogy nem mehetünk haza, nem hagyhatjuk magunk mögött a várost anélkül, hogy dolgoznánk. Így hát megkaptam a feladatot: könyörögjek Pablonak. Egyezkedjek. Meglepő, de a tízedik nyafogásra és tiltakozásra zöld utat adott. Azt mondta oda pakolunk, ahova akarunk. Nem mellesleg hozzátette, hogy ha mégis pocsék lenne ott és nem menne az eladás, akkor szóljunk és segítenek átpakolni máshová. Rendes volt velünk…
A bizalmunk az általunk választott helyben igen nagy volt. Az eladási stratégiánknak tökéletesen megfelelt. Talán az addigi legtökéletesebben. A létező összes irányból el tudtuk csípni a nézelődőket.
Roland és én megbékéltünk egymással. Az esetek döntő részében nem veszekszünk, csak akkor, amikor sátrat kell állítani illetve bontani. Akkor azonban van minden. Anyázás, apázás, hisztizés, lázadás és sírás. A probléma konstans: én sietnék, haladnék, pörögnék, hogy mihamarabb ágyban tudhassuk magunkat, Roland viszont precízt játszik az utolsó utáni türelemcseppemig. Hulla fáradtan is képes a legkisebb madzagcafatot is a helyére illeszteni. A kocsi bepakolása sem megy egyszerűen. Én még mindig ugyanazt csinálom, mint a kiköltözésünkkor. Az éjszaka közepén csücsülök az útpadkán, ásítozom, miközben ő tetriszezik a Skodával. Neki nem lehet segíteni. Akármit teszek be az autóba, biztos, hogy öt másodpercen belül ismét az út közepén hever. Jobb híján próbálom ezeket a pillanatokat agyidegbénulás nélkül végigvárni…
Villa del Rio ígéretesnek tűnt. Tele volt nyitott, kedves emberekkel. Rengetegen próbálták ki a kürtőst. Pénteken és szombaton hármasával adtuk el a kalácsokat. A vasárnap viszont relatíve csalódást okozott. Falták a kóstolót, vásárolni viszont csak néhányan voltak hajlandóak. Pedig ha a lendület megmaradt volna, kimagaslóan szép nyereséget termelhettünk volna. Így sem volt rossz, de többre számítottunk… mindenesetre mosollyal az arcunkon indultunk haza. Vagyis nem. Igazából nem tárgyaltam Rolanddal, mert minden addiginál idegesítőbb szisztéma szerint pakolta be a kocsit, pedig három szatyorral kevesebb holmink volt, mint érkezéskor. Aztán persze megbékéltünk egymással. Szeretem a kis hülye fejét. :)
Ne gondolja senki, hogy ezúttal végre félretettük a nyereséget. Ennél azért bonyolultabb volt a helyzet, hisz „ajándékházban” laktunk éppen. Ideje volt saját lakást találni. Ez nem volt egyszerű a turistaszezon kezdetén, de nem maradhattunk Noémiéknél egész nyáron. Közeledett Ica néniék nyaralásának vége, így nekünk is egyre esedékesebbé vált a költözés. Noémiék folyamatosan az agyukat törték, keresték nekünk a megoldást, ám egyik sem volt tökéletes. Nem akartunk sátorban aludni, nem akartunk náluk a konyhában zavarni, nem akartunk egy újabb csótányos putrit választani még átmenetileg sem… Ezen is sokat vitatkoztunk Rolanddal. Hiába kértem, hogy higgadjon le és várjon, nem tette. Folyton-folyvást idegesített azzal, hogy tudatosította bennem: még mindig nincs fedél a fejünk fölött és itt a nyár… A lakások olyankor tripla annyiba kerülnek, mint az év más szakaszában.
Én nem akartam keresgélni. Valami azt súgta, várni kell, mert még nem készült el az új otthonunk…
… igazam lett. Miután kb. hatszor összevesztünk a lakáskeresés miatt, hetedik alkalommal már én éreztem késztetést, hogy körbenézzek a hirdetőoldalakon. Az időzítés tökéletes volt: nevetséges összegért kínáltak egy frissen elkészült lakást, egy gyönyörű málagai faluban, a hegyekben. Andrea felkereste a tulajdonost telefonon, mert napokig nem válaszolt az üzenetemre. Gondoltam azért nem ír, mert már kiadta, ám ezúttal tévedtem. A lakás még nem kelt el, sőt, mehettünk megnézni. Izgatott lettem. Tudtam, hogyha az élőkép olyan, mint a fotó, akkor nincs menekvés. Megvan az új otthonunk.
Már a hegyre vezető út is szemet gyönyörködtető volt. Ezt csak tetézte a pillanat, amikor a tulajdonos kinyitotta a lakás bejárati ajtaját. Minden új volt. Érintetlen. Tiszta. Bájos. Meleg. Fényes. Otthonos. Nem volt min gondolkodni. Egyértelműen rátaláltunk az "igazira". Az akadály mindössze a pénz volt, hisz ezúttal is szükség volt a foglalóra plusz egyhavi lakbérre. Muszáj volt bevállalnunk a kockázatot és a legutóbbi nyereségből kifizetni a kauciót, ugyanis biztosak voltunk benne, hogy őszig nem fogunk ehhez foghatót, ennyi pénzért találni. Hogy könnyítsük az anyagi terhet, megbeszéltük a tulajdonossal, hogy csak egy hónap múlva költözünk, így az aktuális lakbért nem, csak a foglalót kellett letennünk az asztalra. Noémiék sem hagytak cserben minket. Beleegyeztek abba, hogy plusz egy hetet lakjunk a konyhájukban miután Ica néniék visszamennek Magyarországra. Így esélyt kaptunk arra, hogy a következő néhány piac nyereségét -most már tényleg- félretegyük.
Boldogok voltunk. Alig vártuk a költözés pillanatát. Ugyanakkor szívszorító is volt belegondolni abba, hogy ismét távol kerülünk Noémiéktől, az új barátainktól, akikkel szerettük elütni az időt. Ám nem zavarhattuk hónapokig a magánszférájukat.
Gyorsan szaladt az idő. A pénz viszont annál lassabban gyűlt. Pláne hogy Villa del Rio után rögvest belenyúltunk az újabb pöcegödörbe…
Mesebeli helyen jártunk. Talán a leggyönyörűbb falu volt, ahová valaha elvittük a kürtőskalácsot. Setenil de las Bodegas. Egy falu a mórok idejéből, akik házaikat sziklákba vájták. Félelmetes és egyben elképesztő látvány volt. Íme: https://en.wikipedia.org/wiki/Setenil_de_las_Bodegas
Azért választottuk Setenilt, mert azt hallottuk, hogy nyáron özönlenek oda a kirándulók… mi persze vonzzuk a kivételeket.
A piac helyszínére esélytelen volt bevinni az autókat annyira szűk volt a sétálóutca. A helyosztással is akadtak gondok, összezördültünk kissé a szervezővel, de végül mégis felállítottuk a sátrat. Csak azért mert az egyik jó barátunk, a marokkói Rashi felajánlotta, hogy ne foglalkozzunk semmivel és senkivel, pakoljunk ki az ő sátra mellé. Összekötjük a két standot és legalább röhögcsélünk, frecsogunk egy kicsit munka közben. Rashi a piacok legviccesebb fazonja. Ismertetőjegye, hogy nem tud vezetni. Minden alkalommal félórákat szenved azzal, hogy ki- illetve bevezesse a furgonját az adott sétálóutcába vagy térre. Nem túloztam. Félórákat. A lényeg azonban hogy ez az ember is tele van szeretetettel. Talán ő a legjobb piacos „barátunk”, köszönhetően talán annak, hogy szinte mindig egymás mellé pakolnak minket a szervezők. Rashi mindig meglep minket egy-egy pohár teával, süteménnyel, és állandóan hennázni akar a testemen, hiába mondom neki, hogy munka közben egy perc alatt szétbarmolom a munkáját. Imádnivaló. Nem egyszer fordult elő, hogy a saját vevőit hozzánk küldte, hogy próbálják ki a kalácsunkat, isteni finom, magyar különlegesség. Majd ha az látta, hogy az illető mégsem vásárol, odasétált hozzá és mézes-mázas szöveggel, bókokkal csak rávette a pénzköltésre. Melegszívű ember. Csupa fény és szeretet.
Nos, Setenil de las Bodegasban tikkasztó meleg volt. A hőérzetünket erőteljesen fokozta, hogy kilométereken keresztül cipeltük a sátrat, a sütőt és a többi holmit, mert nem tudtunk leparkolni a helyünk mellé. Felemelő érzés a 40-50 kilós pakkokat hurcipálni 40 fokos hőségben. No de legalább fogytam néhány kilót. :)
Este már nem a meleg, hanem az emberek rágták az idegeinket. Már amikor voltak olyanok. Merthogy kb. 10 ember fordult meg a faluban 4 óra alatt. Emlékeim szerint 4 kalácsot passzoltunk el. Az arány pedig nem sokat változott a következő két napban sem. Egész nap nyitva voltunk. A sátorban kb. 200 fok volt a sütő hője és a tűző nap miatt. A turisták alaposan elbújtak azon a hétvégén. Ha két angol csapat érkezett, lehet sokat mondok.
Pont ezért nem is ragozom tovább Setenil de las Bodegast: -2 euróval távoztunk. Viszont minden addiginál gyorsabban pakoltuk be az autót és összebarátkoztunk az egyik bártulajdonossal, aki minden este megdobott minket egy korsó hideg sörrel. Egy centet sem fogadott el cserébe. Elképesztőek ezek az emberek...
Setenil után nem nyafogtunk. Ismét beléptünk az elfogadás fázisába. Úgy véltük, ha már eddig kitartottunk, az univerzum ezután sem fog visszaküldeni minket oda, ahonnan jöttünk. Már többször megtehette volna. Reménykedtünk és vártuk a következő piacot…
…amin nem igazán akartam jelen lenni. Priego de Córdoba. A város zseniálisnak tűnt, ám a szervezőt nem ismertem; Andreának viszont már volt vele kellemetlen élménye. Mindenesetre ő azt mondta, a helyünkben elmenne oda, ugyanis kirívóan jó pénzt tudtak keresni ott két éve. Húztam a számat, ideges voltam, de kértem egy árajánlatot. A szervező egész kulturált választ küldött, kért egy fotót a sátrunkról, mondván nála „vannak elvárások”. Azt mondta, ha tudunk orvosolni néhány apró dolgot, akkor dolgozhatunk együtt…
Én a sátorkorrekció után is gyomorideggel indultam el Priego de Córdobába. Remegtem, noha a szervező nem ijesztett halálra.
Az érkezés utáni bosszankodás nem maradhatott el: Antonionak (ő a szervező) nyoma sem volt a megbeszélt időpontban. Egy órát vártunk rá. A helyünk előre meg volt határozva, nála nem volt variálás. Megértettem, melyik sorszámot osztotta nekünk, de egy későbbi félreértés folytán mégis másik helyen állítottuk fel a sátrunkat… a következmény ideggyilkos volt.
Gyönyörűen kicsicsáztuk a sátrat, az utolsó kis csavar és edény is a helyén volt, amikor Roland parkolni indult az autójával. Abban a szent pillanatban, hogy távozott, Antonio a standunk előtt termett…Közölte, hogy nem jó helyen álltunk fel, ő ide egy másik árust vár. Szóval jó lenne, ha mihamarabb átpakolnánk a nekünk szánt két méterre. Az agyamban azonnal megjelent Roland tüzet okádó tekintete és vörösen izzó feje, ezért megpróbáltam egyezkedni Antonioval a maradásról. Ám ő nem tágított, hiába mondtam, hogy már mindent kipakoltunk és macerás a költözés. Mégsem volt maradás. Én elfogadtam. Mosolyogva bólintottam rá a pakolásra, csak mondtam neki: várja meg, míg a párom visszatér.
Roland visszaérkezésével egy gond volt: már vörös volt a feje. Pedig még semmit sem mondtam neki a költözésről. 45 percet volt távol, de nem talált parkolóhelyet. Vettem egy mély lélegzetet és rádobtam a friss szenet a tűzre: „Antonio azt mondta rossz helyre állítottuk fel a sátrat. Át kellene pakolni oda” – mutattam neki a mi helyünket, 3 sátorral arrébb… kb. 10 méter… :)
A csábos mosolyom hatástalan volt. Közölte, hogy ő egy tapodtat sem fog mozdulni, mindenki rohadjon meg és amúgy is, miért nem tudja a másik árust a mi helyünkre pakolni (Aki ismeri Rolandot, most biztosan látja a fejét maga előtt...:D Bizakodásra egyáltalán nem volt okom...). Tíz másodperc alatt felment bennem a pumpa és nekitapadtam. Közöltem, hogy ha annyira kemény csávó, akkor beszélje meg mindezt Antonioval. Én megpróbáltam, de nem tágít. 15 perc vita és bőgés után fogtam magam és egyedül kezdtem átpakolni a cuccainkat a másik helyre. Ez persze már kellemetlen volt életem szerelmének, így végül beszállt a buliba. A kollégák rendesek voltak. Segítségükkel mindent át tudtunk pakolni a másik helyre anélkül, hogy szét kellett volna robbantani a teljes sátrat… megérte vitázni... :) Ezután jött a tejszínhab: Antonionak volt bérelt parkolóhelye, amit kizárólag az árusok használhattak. Ergó Roland közel egyórás körözgetése hiábavaló volt… végül letette a kocsit Antonio parkolójában.
Antonioról néhány szó: bár másra számítottam a hallottak alapján, egyáltalán nem volt bunkó. Sőt. Pablo után a legkorrektebb és legkedvesebb szervezőt ismertük meg személyében. A normális rendezők legfőbb ismérve, hogy nem pénzéhesek, azaz nem azonnal, hanem olykor csak vasárnap, a piac vége előtt kérik el a helypénzt. Antonio sem kért egyetlen centet sem pedig nem ismertük egymást. Szó szerint rá kellett tukmálnom a bankókat. A jó szervező második ismérve, hogy három nap alatt többször kérdezi meg: jól megy-e az eladás, hogy érzed magad és milyenek az emberek. Nos, Antonio folyamatosan szemmel tartott minket, figyelt az igényeinkre. Az összes idegbajom és félelmem elszállt vele kapcsolatban. Sőt. Azon a hétvégén azt éreztem: az összes jövőbeni piacán részt akarok venni, ugyanis életre szóló élményt szereztünk Priego de Córdobában…
Az egyik bárban szürcsöltük a délutáni kávénkat. A csészémen az állt: „Hoy vas a tener suerte” azaz „Ma szerencséd lesz”... :)
