Télifagyi

    Carmona, azaz karácsony óta nem dolgoztunk. Jobban mondva nem dolgozunk.

Rendkívül fontos kérdések olajozzák az agytekervényeimet: vajon tudok még kürtőskalácsot tekerni? Nem bűn kihagyni a kisebb piacokat? Nem lehet, hogy a nem túl ígéretes vásárokból is ki lehetne csikarni egy kis pénzt? Nem pihenem túl magamat? Nem nézek túl sok filmet? Főzhetek pörköltet a fagyasztóban nyár óta pihenő húsból?

Sok munkámba telik, mire lecsitítom az elmémet és alárendelem magamat az ésszerűbbnek tűnő válaszaimnak.

Ez általában így hangzik: „Nem édesem, nem jó ötlet elmenni egy sz*rnak ígérkező piacra, nem, nem jó ötlet szakadó esőben sátrat állítani, nem, nem bűn pihenni, ha az univerzum rendelkezésedre bocsátotta a szabad napokat, nem, nem tudsz elég filmet az agyadba szuszakolni, nem, nem felejtesz el kürtőskalácsot tekerni és igen, megfőzheted a fél éve a fagyasztódban pihenő husit, hisz pont a húzósabb napokra tetted félre.”

Aztán rájövök, mennyire áldott gyermeke vagyok a természetnek.

Áldott, mert elég pénzt kaptam ahhoz, hogy az elmút 25 év leghidegebb spanyolországi telét munka nélkül, pihenéssel tölthessem. Ahelyett, hogy fagyponton dideregnék a sátorban és az autóban.

Áldott vagyok, mert ha akarnám a nap 24 óráját a kedvteléseimnek szentelhetném.

Áldott vagyok, mert a kvázi munkanéküliségnek hála tanulhatok, edzhetek, olvashatok, filmeket nézhetek.

Áldott vagyok, mert az álmaim országában élek, ahol egész nap cirógatja az arcomat a lagymatag téli napsütés.

Áldott vagyok, mert egészséges vagyok.

Áldott vagyok, mert végre törődhetek az oly sokáig elhanyagolt, imádott nagymamámmal.

S áldott vagyok, mert olyan emberek közt élek, akik feltétel és megkülönböztetés nélkül szeretnek.

    Persze nem minden fenékig tejfel. December óta 8-12 fok között ingadozott otthonunk hőmérséklete. Nem, nem vettünk semmiféle fűtőeszközt.

Hogy miért? Erre a kérdésre talán nincs normális, ésszerű magyarázat.

Talán büntetni akartuk magunkat? Vagy tovább feszegetni a határainkat? Megnézni, mit és hogyan bír ki a testünk?

Hősugárzóról szó sem lehetett, mivel az egekbe repítette volna az áramszámlát – ezt már tavaly, Santa Polában megtanultuk. Másrészt jelenlegi, csodálatos otthonunk áramellátása hagy(ott) némi kivetnivalót maga után. Volt néhány hét, amikor mindennapos áramkimaradással küszködtünk. Ez azért volt kellemetlen, mert nem a mi lakásunkban, hanem a mellettünk élő tulajdonoséknál csapódott le a tábla. Ha ők épp nem voltak otthon, akkor nekünk sem volt áramunk. Jókat mosolyogtunk, leginkább akkor, amikor este jött a mufurc áramszünet. Gyertyafényben, a civilizált, internetfüggő világtól elvágva, széttárt karokkal, bambán néztük egymás képét szeretett férjemmel.

A gázfűtésen gondolkodtunk, de a szieszta kályhák elég drágák voltak az idén, ráadásul szén-monoxid-riasztót is be kellett volna szereznünk hozzá, illetve gázpalackra is költeni kellett volna, így hát maradtunk a fagyoskodás mellett. Gondoltuk, az ember nem büntetheti magát eléggé és elégszer. Persze okosabb burkot húzva a dologra ráfogtuk arra, hogy spórolni kell, hisz sejtettük, hogy nehéz, ínséges hónapok következnek. Ismét.

Hogy melyek a legrosszabb pillanatok egy hideg lakásban?

• este ráfeküdni a jéghideg matracra és bebugyolálni magamat a még hidegebb paplan alá
• éjszaka arra ébredni, hogy csontkeménnyé fagyott az orrom a beszívott, hűvös levegőtől
• reggel kikászálódni a felmelegedett paplan alól
• levenni a meleg pizsamát és felölteni a hideg ruhákat (mintha száz tűvel egyszerre, könyörtelenül, csontig szurkálnák a testemet)
• vörösre fagyott kézzel pötyögni anyukámnak a Facebookon
• benyúlni a hűtőszekrénybe, ne adj’ Isten a fagyasztóba
• átmozgatni a hidegtől merev ízületeimet
• zuhanyzás előtt levenni a meleg ruhámat és toporzékolva, fogkocogva várni, hogy felmelegedjen a zuhanyrózsából kiáramló víz
• befejezni a forró zuhanyzást

A hideg tanít. Aprócska dolgokat gigászi értékekkel ruház fel. Kimozdít a komfortzónából, önismeretre okít, teszteli a tűrőképességet, a türelmet, tágítja a határainkat, emeli a fájdalomküszöböt. Emellett nem viccelek: erősíti az immunrendszert. Egyetlenegyszer voltam meghűlve a télen (csakúgy, mint tavaly), akkor sem az itthoni, hűs időjárás miatt, hanem mert Carmonában, a legutóbbi piacon egész nap árnyékban álltunk, szinte mozdulatlanul. Rolandnak még csak ennyi nyavalyája sem volt. Talán egyszer gyulladt be az amúgy is labilis mandulája. Semmi több.

Felsorolom azokat a dolgokat, momentumokat is, amelyeknek tiszteletére és őszinte szeretetére csakis a hideg taníthatott meg…

• a reggeli kamillatea és a forró szendvics értéke
• a melegvizes kézmosás
• a főzés utáni kerámialap cirógató hőjének élvezete
• a forró, csípős húsleves izzasztó ereje
•  a sál és a köntös simogató melege
• a pokróc illata
• a langyos napsütés élménye
• a lakásból való kimozdulás értéke
•  a forró zuhany csiklandozása
• egymás ölelésének természetes, semmihez sem fogható melege

 

Viszonylag gyorsan megtanulja az ember mennyire értékesek és milyen utánozhatatlan bájjal bírnak azok a dolgok, melyeket a szürke, egyforma hétköznapokon szinte már észre sem veszünk.

A hidegből sokat tanultam. Nem szenvedtem úgy, mint tavaly. Sőt. Kifejezetten hősiesen viseltem. Úgy érzem, kitágultak a határaim. Az eddigieknél több megpróbáltatást is képes vagyok elviselni.

    Egy kérdés piszkálja már csak az elmémet. Az, hogy hasznosan töltöttem-e az univerzumtól kapott hosszas pihenőidőszakot.

Az első felét elbarmoltam, ehhez nem fér kétség. Heteken keresztül 12 órát aludtam és délben is ki kellett imádkoznom magamat az ágyból. Aztán persze semmi hasznosat nem csináltam azon kívül, hogy a nyavalyás Facebookon szöszmötöltem. Szégyelltem magamat, mert Roland oly serényen dolgozott minden nap. Folyamatosan jöttek számára a megbízások weblap munkákat illetően, így kicsit irigy lettem. Bár ő szürkének érezte, illetve érzi az életét, biztos vagyok benne, hogy az enyém méginkább az volt december és január között. Ő hasznosan töltötte az idejét. 9-kor felkelt, s dolgozott. Rengeteg elismerést, dicséretet szerzett és persze anyagilag is megjutalmazták a munkáját. Szegénykém persze utóbbiból semmit sem érez, mert minden fillérjét a hiteleire költi. De ez is siker! Szerintem. Tény, hogy megérdemelne végre egy kis kényeztetést abból a pénzből, amit a rendkívüli tudásából és türelméből szerez. Hiszem, hogy ennek is eljön az ideje.

    Nos, visszakanyarodva hozzám… január 19-én, a születésnapomon történt valami. Imádom, amikor egy dátum gyökeres fordulatot hoz egy ember életébe. Pláne, ha az történetesen az ember születésnapja is egyben. Én idén újjászülettem. Elkezdtem keresni régi önmagamat. Hogy hogyan? Tucatnyi bajom volt a belső és a külső Brigittával egyaránt. Nem tudtam hogyan és hol kezdjem el az életcserét. A változás és a változtatás megkezdése rengeteg okoskodással és erőfeszítéssel jár. Mivel nem leltem a kiutat agyam acélos labirintusából, csak az éberségemre számíthattam. És éber voltam. Kihasználtam két apró momentumot, melyek a születésnapom szűkös óráiban bújtak meg:

1.    Nem volt étvágyam.

2.    Spanyolul beszélgettem.

Az univerzum rendkívül egyértelmű és humoros volt eme két szituációval. Hogy miért? Mert épp amiatt készültem a kardomba dőlni, hogy dagadt vagyok, hogy rengeteg plusz kilót szedtem fel néhány hét alatt és az esküvőmön sem úgy néztem ki, ahogy szerettem volna. Valamint idegesített, hogy több mint egy év alatt nem ültem le egy percre sem spanyolul tanulni. Annak ellenére, hogy mindig az volt a vágyam, hogy én legyek a spanyol nyelv „dominája”.

Miután az univerzum elémhajította a két kockát, én két marékkal megragadtam azokat.

1.    Elkezdtem edzeni.

2.    Spanyol kapcsolatokat építettem ki.

    Január 19-e óta általában napi 1-1,5 órát edzek. Bezárkózom a szobába, bedugom a fülemet, maximumra veszem a hangerőt és hagyom, hogy a zene mozgasson. Hastáncolok. Újra. Már amennyire autodidakta módon képes űzni az ember ezt a művészetet. Változtattam az étkezésemen is. Kezdve azzal, hogy két hétig alig ettem valamit. Ennek eredményeként 5 kiló csúszott le rólam. Ragyogni kezdtem, újra. Jól éreztem magamat a bőrömben. Szépnek láttam a tükörképemet. Pipa.

    Fantasztikus kapcsolatot építettem ki az egyik spanyol ismerősünkkel. Történetesen a kedvenc piacszervezőmmel, akivel azóta már egy kellemes délutánt is eltöltöttem, kettesben. Habár mocskosul nehéz volt vele a kommunikáció, nem mondhatom azt, hogy nem érte meg. Rá kellett lépnem a „pofaégés” útjára, hogy elinduljak egy jobb jövő felé. Online hatékonyabban kommunikálok, mert van időm gondolkodni. Szemtől szemben más a helyzet. Gyorsabban kell reagálni. A lényegen persze egyik sem változtat: ez pedig a motiváció. Olyan energiákat kaptam, kapok tőle, melyek segítségével két hét alatt átrágtam a spanyol könyveimet alapfoktól a felsőfokig. Persze a gyorstalpalónak meglett az eredménye: minden össze-vissza kavarog a fejemben. Szóval most lassítottam a tempón. Már nem tanulok annyit. Inkább tisztázom, rendezgetem az eddig a fejembe vésett tudnivalókat. Az eredmény szemmel látható és füllel hallható. Kezd feszállni a köd. Persze semmit sem szabad elkiabálni. Van még mit tanulni.

Most már csak egy nagyon fontos dolog maradt. Hogy megtanuljam úgynevezett „iránytűk”, segítő energiák nélkül is folytatni azt az utat, amit elkezdtem. Hisz pont én írtam le két hete…

„Légy te magad életed ösztönző múzsája.”

    Jövő héten beszámolok az idei első piaci szárnypróbálgatásunkról. Egy élmény lesz olvasni az újabb vergődésünket. Ígérem.