Péntek 13. Egy titokban tartott „kutyás álom”. 250 km. 4500 fős falu. Dráma. Komédia. Tragédia. Törött mécses. Szardínia. Szeretet.
Álmodni sem tudtam volna magunknak ennél kacifántosabb kezdőhétvégét. Úgy éreztem, elég pozitív a munkához és a körülményeinkhez való hozzáállásom ahhoz, hogy taroljunk 2015 első piacán. Míg itthon ültem a kis fotelemben arra gondoltam, hogy idén minden könnyebb lesz és sikamlósabb, hogy már az első piacon termékeny lesz a munkánk, hogy imádni fogják a kürtőskalácsaimat és hogy nem kell több pénzt elvenni a tartalékunkból. A merészebb fantáziafilmjeimbe egy kis szórakozást, egy kis éttermi vacsorát is becsempésztem. Ám az idill körülbelül a homloklebenyemnél meg is ragadt...
Most már biztos: az életem, az életünk örökös küzdelem, szüntelen szélmalomharc, állandó tanulás és újrakezdés. Egy pokolian izgalmas tragikomédia…
Szeretem a tragikomédiákat, a nehéz terepet, a libikókát, a sárban dagonyázást, a birkózást az élettel. Egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, sőt ha kell ötször is megizzasztom magam a harcban, no de százhatodszorra már elég nehezemre esik felállni a padlóról. Ilyenkor már inkább köpném szembe a felsőbb erőket, mintsem vihorászva újra felüljek a libikókára. Egy harcoslélek is bele tud fáradni a játékba.
Nos, azt hiszem már az előző sorokban sem árultam zsákbamacskát, de most köntörfalazás nélkül is kimondom: egy kalap sz*r volt az idei első piacunk. Három hónap kényszerpihenő után is sikerült belenyúlni a „tutiba”. Egész télen arra vártunk, hogy visszatérjenek a legjobb szervezők a saját rendezvényeikkel, amelyek szinte biztos nyereséget jelentenek a kézműveseknek. Kikerültük a pocséknak tűnő piacokat, inkább otthon maradtunk a csinos kis hátsónkon és vegetáltunk. A taktika egészen az elmúlt hétvégéig jónak tűnt. A következő derékbatörésig.
Hornachuelos ígéretes falucskának tűnt a maga 4500 lakójával, leginkább azért mert Pablo szervezte, akivel sosem buktunk egy centet sem. A piac rengeteg reklámot kapott, ráadásul az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatták: a helyiek imádják a középkori vásárokat és ki is használják az alkalmat, hogy költsék a pénzüket.
Hááát… meg kell mondanom, sem a reklámból, sem az emberek oniomániájából nem láttunk semmit három napon keresztül.
A hétvége tanulságai:
- a nagy kalap sz*rnak tűnő „nagykalapsz*rnál” is van nagyobb kalap sz*r
- meg kell tanulni, hogyan legyünk derűsek és bizakodók akkor is, amikor épp egy nagy kalap sz*rban tapicskolunk
- az emberi szeretet és törődés határtalan tud lenni
- még mindig vannak csodák
A kollégák valósággal repestek az örömtől, mikor megláttak minket. Habár hónapok óta nem találkoztunk senkivel, ez a szeretetcunami azért mégiscsak meglepett. A szervező, Pablo személyesen is gratulált a házasságkötésünkhöz, majd az „Év párjának” nevezett ki bennünket. Szuper helyet kaptunk és kedves szomszédokat, a faluban pedig mindenki mindenkivel oly kedves volt, hogy ez számunkra izmos bizakodásra adott okot.
Péntek 13-án, délután 5 órakor feltekertem az idei esztendőm első kürtőskalácsát. Igazán gusztusosra sikeredett, szóval megengedtem magamnak egy kis öncirógatást.
Amint azonban túllendültünk a kezdeti izgalmakon, sikereken, a lelkesedés hamvadni kezdett, mint az a bizonyos cigarettavég. 39 eurót szenvedtünk össze kínkeservesen, 5-6 óra leforgása alatt. Viszonyításképpen: a jó piacokon első este legalább a benzin és a helypénz összegét visszadolgozzuk a kasszába. Ezúttal azonban a benzinpénzt sem sikerült kitermelni.
23 órakor nyugovóra tértünk. Az éjszaka hideg volt, főleg a napközbeni 25-30 fok után. Csonttá fagytak a lábaim.
Szombat reggel 11-kor nyitottunk - bár ne tettük volna. Délután 2 óráig egyetlen kalácstól sem tudtunk búcsút venni. Aztán a következő egy órában kierőszakoltunk a lézengő emberekből 8 ropogós-koppanós eurót. Az eset precedens nélküli. Ilyen siralmas délelőttünk eddig még nem volt.
Sziesztaidőben „legurítottunk” egy letargiaűző sétát, megettük a kis szardíniakonzervünket (ami aztán a hétvégénk motívuma lett, de erről majd később), aztán bámultuk egymás fáradt, elnyűtt orcáját. Ötkor nyitottuk ki a boltot, hogy minél több időt adjunk magunknak a harcra.
Oké, oké, ezután jött egy pozitív törés: este tíz óráig eladtunk 3 tésztányi kalácsot, melynek apropóján csöppnyi elégedettségérzésünk támadt. Reménykedni kezdtünk, hogy behozzuk a pénteki lemaradást. Annyira, de annyira tüzesek lettünk, hogy reggel megszólalt a riasztó...
... s az univerzum megfékezte az éjszaka gyulladt lélektüzünket.
-Mi a franc ez? – kérdezte Roland.
-Micsoda? – kérdeztem vissza kétségbeesett, csipás szemekkel.
-Nézd, nullázódott az óra a rádión és mintha épp szétfolyna a szöveg a műszerfal kijelzőjén…
-Ne… ez rosszat jelent, ugye?
-Várj mepróbálom beindítani.
-Ttttt…ttttt…..ttttt….ttttt…..ööö…azt hiszem baj van.
Halálcsend csücsült a szívem összes létező és nem létező csücskére. Az agyam rögvest kattogni kezdett. Itt vagyunk az Isten háta mögött. Vasárnap van (minden zárva van és senki sem dolgozik). Este sátrat kell bontani, de a kocsi jóval odébb parkol a piactól. 300 km-re vagyunk az autószerelőnktől. Az autó mozdíthatatlan. És magyar rendszám van rajta. Rémálom... Egy valóra vált rémálom.
Nem vagyok egy pánikolós leányzó, se hisztis, de ott, abban a percben földhöz csaptam volna görcsbe rándult testemet, majd a világ összes hangját kieresztettem volna a torkomon zihálásig, és eközben két kézzel dobáltam volna az autót a talajra ömlesztett kavicsokkall.
Ehelyett persze inkább otthagytuk a kocsit, felhívtuk a magyarországi autószerelőmet, hogy tippelje meg, mi lehet a gond. Fejben összeraktuk, kit értesítünk a piacon, ha segítségre szorulunk. Nem akartuk mindenkinek elmesélni a problémát. Hogy miért? Mert akkor gyakorlatilag a komplett piac segíteni akart volna és a spanyolok olykor butácska, ugyanakkor szeretettel teli „ötletáradatába” fulladtunk volna bele a kétségbeesés mellett. Tartottunk a még nagyobb zűrzavartól.
Roland a tervgyártás után visszasétált az autóhoz, hogy elhozza a spanyolországi szerelőnk telefonszámát...
... és láss csodát, a kiskocsi annyira megörült, hogy szeretett gazdája nem rúgta szét azonnal a hátsóját, hogy a tízedik próbálkozásra pöccre beindult! Roland lelkesedése nem tartott sokáig, helyette a következő „nemindulás” dallamát zongorázta le az agyában. Ezen felbuzdulva közvetlenül a piac mellé, tilosba kormányozta át és parkolta le az autóját. Kitett a műszerfalra egy papírt, melyen a telefonszámunk állt. Reménykedtünk, hogy a rendőrség nem vontatja el, de minimum felhív, mielőtt szárnyakat ad a Skodának.
Munka közben ki-ki sétáltunk a piac túloldalára, hogy megnézzük, rendben van-e a járgány. Mikor én kerültem sorra, természetesen esemény is volt. Hogy mit láttam? A Skoda mellé, a túloldalra parkolt le egy rendőrautó. Az egyenruhások viszont a kocsink helyett inkább a piaci standokat mustrálták, ez pedig bizakodásra adott okot.
Aha…egészen 13 óra 57 percig. Amint betettem a sütőbe 2 kalácsot megszólalt a telefon.
-Azonnal rohanj! – utasítottam Rolandot.
-De vedd fel és mondd nekik, hogy megyek! – kérte ő.
-Nem veszem, menj már! – közöltem idegesen.
Aztán másodjára is megszólalt a telefon, így jobbnak láttam, ha mégiscsak rányomok a „Válasz” gombra.
-A férjem már úton van a kocsihoz, fél percen belül ott van – fojtottam bele a szót a kedves rendőr úrba. Ő higgadtan közölte, hogy rendben, várják a kocsi tulajdonosát.
Na most mi lesz? Tettem fel a kérdést magamnak. Abban a percben több problémám is volt:
- két kalács forgott a sütőben, melyeket be kellett ízesítenem és csomagolnom annak ellenére, hogy sosem tudtam megugrani ezt a lécet
- épp tömeg volt a piacon (végre valahára), ami azt jelentette, hogy próbáltatnom és árulnom kellett. Csak annyit mondok: én a konyhában vagyok otthon...
- féltem, hogy a rendőrök megbüntetik Rolandot
- És még jobban féltem, hogy a büntetés után nem fog beindulni az autó
Akkor most elmesélem kétségbeesésem és a sátor első egy méterében tanúsított sutaságom eredményét…
Törvényszerűen Roland távollétében akadt a legtöbb kalácsbámészkodó és vásárló. Pont akkor, amikor nekem diós kürtőst kellett volna gyártanom. Ahhoz, hogy jól sikerüljön nagyon ügyesnek és rafináltnak kell lenni. Ezt körübelül 1 mp alatt tudatosítottam magamban és jobbnak láttam, ha elállok a tervtől.
-Egy kókuszos és egy fahéjas! Nem lesz diós! - állapodtam meg saját magammal.
Aztán a kókuszosat is sikerült elbarmolnom.
Kergebirkaként pattogtam a sütő és az ízesítőtálak között, miközben próbáltam próbáltatni is, több-kevesebb sikerrel. A spanyolok eközben jó érzékkel választottak beszélgetőpartnert maguknak: engem. Szóval miközben félnótáskodtam, még kiselőadást is tartottam a kürtőskalácsról. Roland sehol…
Aztán megjöttek azok a bizonyos „pénzüket szórni szerető”, oniomániában szenvedő córdobaiak is. Az egyik kért egy FÉL fahéjas kalácsot. Ezzel jött is a következő kétségbeesés: félbe kell vágnom egy kalácsot? Szent Isten! Az eddigi körülbelül 5 próbálkozásom mind kudarcba fulladt. És igen, a hatodik sem sikerült jobban. A fél kalács inkább volt háromnegyed kalács. Sebaj, legalább eladtam.
A következő vevő diósat kért. Kínos mosollyal közöltem, hogy az nincs, mert ugye nem csináltam meg. Aztán meleg szívvel ajánlottam neki a fahéjasat. Belement. Megvette. Ezután tettem fel a koronát eladónői tevékenységemre: egy fél kókuszos kürtős szeretett volna gazdára találni. Igen ám, de az esetlen ízesítésem következtében a kalács vonalai kvázi eltűntek a szemem elől és össze is ragadtak, így gőzöm sem volt, hol és hogyan vágjam ketté. Megpróbálkoztam vele, de amint elkezdtem volna idegből széttrancsírozni, inkább nyomtam egy féket és odaadtam a vevőnek az egész kalácsot a fél kalács áráért. Mondván, „Meglepetés!”. Meg is lepődött és rendkívül örült. Legalább jó napot szereztem neki. Ezzel gyakorlatilag elfogytak a kalácsok az asztalról… Kiváló "ötperces" üzletasszony vagyok.
Roland még mindig sehol. Mi a frász van? Szívatják a rendőrök? Nem indul az autó? Vagy mi van már??
Önhiggasztásképpen elvonultam a vevősereg elől a kis konyhámba. Közben elkezdtem feltekerni néhány kalácsot. Az elsővel épp végeztem, akkor érkezett meg Roland… Csettintésre indult a kocsi. A rendőrök sem bántották, csak szóltak neki, hogy rossz helyen áll, legyen szíves elvonulni. Se bírságot, se kerékbilincset nem kapott. Szussz.
Az autó visszakerült abba a parkolóba, ahol reggel nem igazán akart akart "felsírni". Vagy beindul vagy nem alapon elkezdtük lehűteni a fejünket…
Folytatás hamarosan!