- Hogy telt az éjszaka? – érdeklődött szombat reggel a szomszéd Öregúr.
- Elég pocsékul. Hideg volt, nagyon fáztam – válaszoltam.
- Azt elhiszem, Málagában biztosan sokkal melegebbek az éjszakák, mint itt a hegyekben – látszólag ezzel nyugtázta is a beszámolómat.
Ám amint visszaértünk a sátorhoz a reggeli rituálé-kávézás után, az öregúr odasétált Rolandhoz és…
- Van otthon a fürdőszobánkban egy hősugárzó. Elhozza nektek a feleségem és akkor este tudtok a sátorban aludni, fűtés mellett. Ne fázzatok meg a kocsiban – áradt szavaiból a segíteni akarás.
- Nagyon szépen köszönjük uram, őszintén, de nincs matracunk sem, szóval így is, úgy is muszáj a kocsiban aludnunk – válaszolta Roland.
- De ha mégis szükségetek lenne rá, csak szóljatok és hozzuk! Ha pedig zuhanyozni szeretnétek, nyugodtan eljöhettek hozzánk, itt lakunk nem messze a piactól. Használhatjátok a fürdőszobánkat!
Első szívszorítás, pont.
Eddig is tudtuk, hogy ezek az emberek tele vannak jósággal, szeretettel, nyitottsággal és bizalommal, mégis mindig, mindig meg tudnak lepni a pozitív szándékaikkal. Emlékszem tavaly Villa del Rioban egy vásárlónk ajánlotta fel lakása egyik szobáját, mondván, ne nyomorogjunk az autóban egész hétvégén. Pedig őt annyira sem ismertük, mint Hornachuelosban a szomszéd Öregurat és családját.
Amint letelt a délelőtti műszak, elővettük a kis szardíniakonzervünket, hogy megebédeljünk. Épphogy kinyitottuk a dobozt, megjelent jó barátunk, José, egy kissé flúgos, de csupaszív kolléga, aki Pablo piaci animációinak állandó főszereplője. Például ő a vásárok fakírja.
- Dulce Húngaro! Mi újság skacok? Hogy megy az eladás? – kérdezte.
- Ma délelőtt másfél kalácsot sikerült eladnunk – felelte letaglózva a férjem.
- Micsoda? Másfél kalácsot? – döbbenet ült José arcára.
- Aha. Még a költségek felét sem sikerült visszahoznunk – mondtam elkeseredetten.
- Akkor értem már, miért esztek szardíniakonzervet – nevetett fel hangosan.
A poén után persze elnézést kért és mentegetőzött, mondván ők megtettek mindent annak érdekében, hogy a piac minden kézművesnek jól sikerüljön. Megnyugtattuk, hogy az, hogy a kürtőskalács itt nem menő, nem a szervezés hibája, emiatt nem kell, hogy fájjon a fejük.
Miután betunkoltuk a szardíniát, gondoltuk szedjük a sátorfánkat és útnak eredünk arra a bizonyos letargiaűző sétára. A szomszéd Öregúr egész hétvégén beszédes kedvében volt. Csöppet sem zavarta, hogy olykor nem értettük sajátos nyelvjárását.
-Hova, hova fiatalok? Ebédelni? – tette fel a kérdést.
-Nem, nem, csak sétálunk egyet – válaszoltam kényszermosollyal az arcomon, majd átnyújtottam neki és a családjának két és fél fahéjas kalácsot. Nem akartuk eladni délután, had egyék csak meg ők, míg friss. Ekkor még nem tudtuk, hogy ezzel és a szardíniakonzervvel megállíthatatlan érzelmi lavinát indítunk el…
Miközben céltalanul bolyongtunk az egyébként rendkívül hangulatos Hornachuelosban, töredelmesen bevallottam a férjemnek, hogy elhallgattam előle egy „kutyás” álmot, ami ugyebár mindig valami rosszat, negatív dolgot jegyez. Legalábbis a mi életünkben. Erről már egy korábbi írásban meséltem.
- Oké. Bevallom. Kutyával álmodtam kedden – közöltem szárazan.
- Micsoda? Ezt most nem mondod komolyan?
- De! Drága Nissykével. (Ő a kishúgom eső Yorkshire terrierje, számomra a világ legokosabb és legédesebb kiskutyája.)
- Akkor most nem szólok hozzád kb. két hétig – tette hozzá Roland.
- Jaj, ugyan már! Nem gondoltam, hogy Nissyke is rosszat jelent – próbáltam lecsillapítani a kedélyeket, majd hozzáfűztem, hogy ha el is meséltem volna az álmomat, biztos vagyok benne, hogy akkor is itt, Hornachuelos utcáin sétálgatnánk szombat délután. Száz százalék, hogy nem maradtunk volna otthon.
- Rendben, de most megállapodunk valamiben! Nem érdekel, ha pitbullal álmodsz vagy a farkát csóváló cuki kis máltai selyemkutyával, akkor is elmondod, mielőtt útnak indulunk! Oké? – követelte szerető férjem, sajátos stílusában.
- Aha. Oké. Értettem.
Miután visszaérkeztünk a sátorhoz, a szomszéd Öregúr már finom uzsonnasütivel várt minket, mindezt egy óra múlva megspékelte egy teljes csomag Serrano sonkával, mondván ajándék. Hozzátette, hogy együnk belőle azonnal, mert egész nap nem lát minket étkezni.
Ezután újra eltelt nagyságrendileg egy-másfél óra, amikor is az Öregúr lánya egy tányér speciális fűszerezésű, húsos szalonnával „kopogtatott” be hozzánk. Kérdezte van-e kenyerünk, mert ha nincs azt is hoz.
Második szívszorítás, pont.
Rolanddal bárgyún néztünk egymásra…
- Ennyire csórónak nézünk ki? – kérdezte a kedves férjem.
- Hát ebben a ruhában tény, hogy úgy festek, mint egy szakadt, földműves parasztasszony, de azért nem gondoltam volna, hogy emiatt etetni fognak minket – nevettem nagyot Roland kérdésén, majd hozzátettem, lehet, hogy José szétkürtölte a komplett piacnak, hogy szardíniakonzerven élünk. Egyébként a kollégák sosem esznek ilyesmiket. Ez nekik furcsa. Ők megszokták, hogy étteremben esznek, vagy a helyi halpiacon vett tengeri herkentyűket sziesztaidőben megsütik maguknak.
A drága férjem szerint egyébként isteni volt a szalonna, én a diétám miatt kihagytam a lehetőséget, de illatra nyálfacsaró volt a vacsoránk.
Már pénteken hallottam, hogy Roland barátkozik egy másik kollégával. A fiú értelmesnek tűnt, ráadásul kiderült, hogy alig néhány kilométerre tőlünk, Malagában él a feleségével. Ők is édességet árultak Hornachuelosban, tulajdonképpen ugyanolyan meddő próbálkozásokkal, mint mi. Sőt, az ő helyzetük talán egy picit rosszabb is volt a miénknél. Dani (a fiú) néha már ott tartott, hogy mérgében felgyújtja a komplett sátrat. Alig termeltek ki nyereséget.
Dani szombat este, az Öregúr szalonnavacsorája után beállított hozzánk egy tányér meglepetés süteménnyel…
Harmadik szívszorítás, pont.
Habár szombat este jobban ment az eladás, aznap is korán bezártuk a boltot és aludni indultunk. Útközben Joséval találkoztunk.
- Mi újság Dulce Húngaro? Javult az eladás?
- Aha! Végre több vásárlónk volt, mint eddig – felelte Roland.
- Akkor holnap már nem szardíniát fogtok enni ugye? – kérdezte nevetve José.
- Nem, holnap már konzervet! – válaszoltam mosolyogva, s nevetve zártuk az estét…
A kocsiban elmerengtünk azon a sok jóságon, amelyben néhány óra leforgása alatt részünk volt. Mindig, mindenki kedves és jó velünk, de ezen a hétvégén különösen nagy szeretetburokba kerültünk. Vagy lehet, hogy szimplán elszoktunk az érzéstől? Hisz három hónapig gyakorlatilag ki se dugtuk az orrunkat a lakásból. Mindegy. Hálásak voltunk mindenért, amit kaptunk és boldogan aludtunk el.
Reggel aztán jött az előző részben említett sorscsapás: nem indult a bűbájos autónk. Nos, két szerelő szerint akkumulátor-hiba állhat a háttérben, a harmadik szerint komolyabb elektronikai gondja lehet az autónak, amit gyakorlatilag senki sem fog tudni felfedezni, míg végleg meg nem áll a kocsi.
A második mondattól oly boldog lettem, hogy a komplett sziesztaidőt sikerült átbőgnöm. Ettől az egy mondattól úgy éreztem magam, mintha térdnél lecsapták volna mindkét lábamat. Olyan kérdések birizgálták az agyamat, hogy „Mégis hogy merjünk egy instabil autóval több száz kilométert megtenni?”, „Honnan és miből szerezzünk másik járgányt, hogy dolgozni tudjunk?”, „Mi lesz ha legközelebb út közben vagy sátorbontás előtt adja meg magát a Skoda?”, „Ha meg is áll, ki fogja elszállítani és megjavítani”, „És egyáltalán honnan a frászkarikából jött ez a hiba?”
Aztán a kiskocsi úgy döntött, hozzáad még egy kis „sót” a leveshez.
-Beindítsam? Megnézzük működik-e? – kérdezte Roland.
-Hát, én már nem tudok mit mondani. Csinálj, amit akarsz – közöltem életuntan.
Az autó beindult.
-Mi a frász ez a nyekergés?? – tettem fel a költői kérdést ezúttal „mostazonnalkésbedőlök” arccal.
-Nem tudom, megnézem.
Valami iszonyatosan idegesítő, nyenyerésző hang távozott a motortérből, saccra az ékszíj közeléből. Természetesen addig a pillanatig ezt nem csinálta.
-Jól van. Állítsd le. Hallani sem akarom. Vigyen haza ma este, nem érdekel más – morogtam hangosan.
Már fél ötkor visszamentünk a sátorhoz és kinyitottunk, hogy minél több pénzt kisajtolhassunk az emberekből, hisz tudtuk, szükségünk lesz rá az autó miatt, mert itt bizony ha tetszik, ha nem: baj van.
Kisírt szemekkel nekiláttam a munkának. A jobb oldali szomszédunk, aki teafüveket árult, egymás után hozta nekünk a teáit, hogy igyunk. Sőt, közölte: nyugodtan menjünk oda a standjához és öntsünk magunknak kedvünkre, amennyi csak belénk fér.
Negyedik szívszorítás, pont.
Miközben a tésztán vezettem le a bensőmben felgyülemlett feszültséget, mit hallottam?
-Szólj a feleségednek, hogy jöjjön ki, mert adni akarok neki valamit – kérte az Öregúr Rolandot.
-De ne uram, ne! Már annyi mindent kaptunk – próbálta fékezni az Öregúr egyre terebélyesedő adni akarását.
-Dehogynem! Majd én eldöntöm, mikor adok és mikor nem. Mondjad neki, hogy jöjjön ki azonnal vagy én fogok választani neki egy ékszert! – mordult rá Rolandra.
Én közben hátul, csendesen újra pityeregni kezdtem. Ezt miért csinálja? Miért kapok ajándékot? Nem is érdemlem meg, nem tettem érte semmit, még csak beszédes sem voltam vele és a családjával. Aztán letöröltem a könnyeimet és kimentem.
- Na gyere ide, válassz egy fülbevalót magadnak – kérte az Öregúr.
- De miért ad nekünk ennyi mindent, uram? – kérdeztem tőle.
- Nem mindegy az neked? Válassz egy fülbevalót, azt mondtam!
- Amúgy meg azért, mert olyan szép vagy – tette hozzá az Öregúr lánya.
Aztán kiválasztottam az egyik fülönfüggőt. Az Öregúr maga készítette. Roland pedig kapott egy nyakláncot.
Ötödik szívszorítás, pont.
Néhány órával később a standunkhoz sétált az Öregúr lánya, hogy szeretne kérni egy fél fahéjas kalácsot. Azonnal odanyomtuk a kezébe, hogy vigye, ajándék! Neki nem kell fizetnie. A lány viszont makacs volt. Tehettünk, mondhattunk akármit, a pénzt az asztalra csapta és otthagyta. Azt mondta majd este adunk neki ajándékba egy nagyobb kalácsot, de ezt most kifizeti és punktum.
Aha. Persze. Egyetlen dolog stimmelt csak: az, hogy este valóban kért egy nagyobb kalácsot.
- Kérek szépen egy fahéjasat.
- Itt van! Ajándék, ahogy megbeszéltük! – mondta Roland.
- De igazából én szeretném kifizetni nektek – akadékoskodott a lány.
- Akkor nem kapsz kalácsot. Ha fizetni akarsz nem adunk semmit- förmedtem rá finoman a konyhából.
Ő csak nevetett, elvette a kalácsot, a pénzt pedig ismét az asztalra csempészte. Hiába adtuk vissza neki, nem volt hajlandó eltenni.
Majd az édesapja, az Öregúr is megszólalt:
- Nektek most nagyobb szükségetek van erre a pénzre, hisz látjuk, hogy ez a piac nem az igazi számotokra. Adtatok már nekünk bőségesen ingyen kalácsot.
Hatodik szívszorítás, pont.
Kértem Rolandot, hogy a három csodafamíliának: az öregúréknak, Daniéknak és a teáséknak készítsen egy-egy különleges, háromízű kalácsot. Az Öregúréknál ott volt egy kislány, akinek élmény volt nézni az arcát, miközben tömte magába a kürtőst. Mikor megették az egészet odaintegetett nekem, megköszönte az édességet és elmondta, mennyire ízlett neki, isteni finom volt.
Daniék és a teás szomszédék is forrón, két pofára, egyszerre megették a különleges kalácsot. Hát kell ennél több? Kapni csodálatos érzés, de adni még inkább. Ott, azokban a percekben ismét felül tudtam emelkedni a problémákon.
Hetedik szívszorítás, pont.
Miközben vártuk az utolsó „rohamot” Facebookon csevegtem egy piacos kollégával, aki azon a hétvégén egy másik városban árult. Meséltem neki, hogy mi történt az autónkkal, erre ő mit válaszolt?
„Én jövő héten Puertollanoba megyek. Ha szeretnétek jönni, nyugodtan jöhettek velem. Elférünk a furgonomban és legalább a kiadásotok is kevesebb lesz.”
Nyolcadik szívszorítás, pont.
Sátorbontásnál imádkoztam. Roland picit lassan ért be a térre, így kezdtem megijedni, hogy nem indul a kocsi, de idővel csak-csak bepöfögött a sátrunk mellé. Persze nem érhetett véget a kalandunk ennyivel…
Este 11-kor elindultunk hazafelé. A GPS viszont életében először úgy viselkedett, mintha a Bermuda-háromszögben lenne. Roland pedig hallgatott rá. Hogy miért? Mert pont egy olyan helyen voltunk, ahol rengeteget kacskaringóztunk és már nem emlékezett pontosan minden kanyarra. A címbeállítás tökéletes volt, a navigáció mégis körbe-körbe akart vinni minket Hornachuelos környékén. Plusz 30 km-t tettünk meg tök fölöslegesen, olyan utakon, hogy arra inkább nem is akarok visszaemlékezni. Amint az ösztöneinkre hallgatva kiértünk a Bermuda-háromszögből, a GPS helyreállt. A poén az lett volna, ha a hiba után felgyulladt légzsák-lámpa is kialudt volna, de sajnos nem így történt. Hiába vártam.
Az autóval tehát még harcolhatunk egy kört. Hamarosan meglátjuk meg lehet-e találni a baj forrását. Addig pedig imádkozunk, hogy ne álljon le alattunk…