- Éhen fogok veszniiiii!!!
- Fáj a lábam.
- Fáj a kezem.
- Miért állunk itt már másfél órája, Zizi???
- Álmos vagyok.
- A hasam is fáj. És amúgy bepisilek.
- Premenstruációs szindrómám van. Tuti.
- Menjünk hazaaaaa!
- Nem bírom tovább. Hozol empanadát? Hármat.
A legritkább verzióimban hisztiztem a medinai önkormányzat előtt kígyózó sorban. Két nappal korábban ért véget a puebla de sanabriai maratoni vásár, üres kocsiban aludtunk 4 éjszakát, teli kocsiban egy felet, egy lavór hideg vízben mostam meg a lisztes-cukros fejemet, hogy legalább az ne viszkessen, girbegurba macskaköveken talpaltam 4 napot, és mindezek fejében a szállodában 27 év után, mélységesen mély örömömre megismerkedhettem az aranyér fogalmával is. Mindezek után a francnak volt kedve Medina del Campoban ácsorogni órákat, hogy átvegyük a helyünket! Ráadásul a tötymörgés oka az volt, hogy az önkormányzat alkalmazottai egyesével (kb. 220-250 kézműves!) kísértek mindenkit a helyére, előtte pedig hosszas perceket töltöttek azzal, hogy üdvözlő csomagokat, parkolásra és fürdésre feljogosító papírfecniket osztogattak. Az egész felhajtás pikantériája pedig az volt, hogy minden vásáros előzetesen, e-mailben megkapta a standja pontos koordinátáját illetve sorszámát, tehát mindenki önállóan boldogulhatott volna, ha a városvezetés félreteszi a bürokráciát. Mindegy.
Végeredményben körülbelül 3 órát várakoztunk arra, amit már korábban is tudtunk. Még szerencse, hogy a szerelmem tényleg szerzett empanadát. Tudom, tudom! Csak azért tette, hogy elhallgassak, de azért cuki, hogy előkerített egy pékséget este, egy idegen városban. :o))) Egyébiránt, ő sem volt jobb passzban nálam, csak a hormonjai stabilabbak voltak az enyéimnél.
Hajnal egykor értünk vissza a tordesillasi szállodába. Örültünk, hogy nem másnap állítottuk fel a sátrunkat, mert immár ismerve a medinai önkormányzat gyakorlatát, a fél napunk a kukában landolt volna. Így viszont aludhattunk egy jó nagyot a másnapi nyitás előtt.
Szörnyen meleg volt Medina del Campoban, ráadásul a délutáni napsugarak szembe tűzték a pavilonunkat csak úgy, mint Puebla de Sanabriában. Ráadásul a mögöttünk lévő háztartási üzlet napellenző ponyvája napsütésre automatikusan ráereszkedett a sátrunk tetejére, szakadásig nyüstölve azt. Hiába kértük az üzlet dolgozóit, hogy húzzák vissza, gyakorlatilag fölösleges volt, mert öt perc múlva ismét a standon csücsült az árnyékvető. A rendezvény záró estéjén így újabb tetőnek mondtunk fájdalmas búcsút. El kellett kezdenünk átértékelni a Roland szájából korábban poénként elhangzó megjegyzést, miszerint „a sátortetők árából már egy új standot építhetnénk”. Hol a tetvek, hol a kollégák, hol a szél vagy épp napellenzők zúzzák rommá az egyébként minőségtelen anyagot. Jobbat nem tudunk szerezni, mivel egyetlen cég gyárt ehhez a típusú sátorhoz fedelet. Úgyhogy marad a gagyi. Visszatérve a piacra...
Kívül-belül megizzadtunk a nyereségért. Hatalmas, üres tér tátongott előttünk, ami csak nehezítette az egyébként is szörnyű vásárlóközönség becserkészését. Szegény férjecskémnek szó szerint bele kellett imádkoznia az emberek szájába a kóstolót. A vásárlási passzivitáshoz ráadásul bosszantó ostobaság is társult. Azon a hétvégén a kalácskáimat egyebek közt májnak, sajtnak, kebabnak, csirkének, sálnak, vázának és kis híján akasztott kecskének is titulálták. Arról nem beszélve, hogy az egyik kedves vásárlónk visszajött panaszt tenni azért, mert az egyik este beszerzett kalácsán másnap estére elolvadt a cukor. (???) Agyrém.
Egyetlen pillanat jelenthetett volna felüdülést a medinai pokolban: a délutáni fürdés. Nagyon kevés az olyan vásár, ahol a városvezetés megnyitja a piacosok számára az úgynevezett „polideportivokat” (sportközpontok, uszodák), hogy legalább napi egyszer tisztálkodhassanak. Medina del Campoban talán jobban is jártunk volna, ha zárva tartják az épületet, ugyanis amint átléptük a küszöböt közölték, hogy a vízvezetékrendszer átépítés alatt áll, így egy cseppnyi meleg vizet sem lehet kipréselni a csapokból. Természetesen saját felelősségre azért megfürödhetünk. Remek. A kinti 40 fokos kánikulában felhevült testünket 2 fokos vízzel sokkoltuk... Élményfürdő! :D A spanyolok ráadásul semmilyen élethelyzetben nem tudják kontroll alatt tartani a hangjukat, így vicces volt hallgatni a sikongatásaikat a zuhanyzóból. Főleg a férfiakét. Egyébként tényleg mocsok hideg volt a víz és egyáltalán nem esett jól. De legalább tiszták voltunk öt percig. Juhuuu.
Nagyon vártuk a vásár végét, pedig azt hittük, hogy ezúttal minden klappolni fog. Amellett, hogy egy fityinget sem kellett érte fizetni, lenyűgöző volt a város és maga a rendezvény is. Egész Medina del Campo reneszánsz stílusban volt feldíszítve, programok és felvonulások tömkelege várta a vendégeket, akik ténylegesen el is látogattak a városba. A helybéliek korhű ruhákban sétáltak fel-alá az utcákon, órákon át hömpölygött a tömeg esténként, mégis a legtöbben pocsék nyereséggel (többen veszteséggel) zártuk a négy napos eseményt. Habár, mi számít pocséknak... Roland vért izzadva ugyan, de bőséggel termelt pénzt a kasszába. Ugyanakkor a megszerzett összeg duplája is bejöhetett volna, ha a jelen lévő vendégsereget vesszük alapul. Na és persze pocsék volt azért is, mert nem mindegy, hogy könyörögni kell az embereknek a próbáért vagy pedig remegő izgalommal sétálnak oda a standunkhoz, hogy megnézzék mi ez a különlegesség. :)
Ami miatt viszont nem vártuk a búcsút az a hétfői gibraltári kiruccanásunk volt. 7 órás út várt ránk az otthonunktól teljesen ellentétes irányba. Tudom, hogy ostobaságnak tűnik, de minden blogolvasót biztosíthatok arról, hogy a legjobb belátásunk szerint döntöttünk az autóval kapcsolatban és ez később be is bizonyosodott. Tudtuk és tudjuk, hogy a legjobb kezekbe adtuk a Skodát annak ellenére, hogy rengeteg pénzt pazaroltunk el a gibraltári utazásokkal.
Vasárnap éjjel egy medinai panzióban aludtunk néhány órát, aztán nekivágtunk a messzi La Lineának, hogy kiderítsük mi baja az autónknak.
Kora délután érkeztünk meg Józsi műhelyébe, aki azonnal nekiesett a járgányunk darabokra szedésének. Nem volt egyszerű dolga, ugyanis hónapok elteltével sem lehetett egyértelmű tünetekre, nyomokra, okokra vagy következményekre támaszkodni a hibát illetően. Nem akartuk feltartani hős autószerelőnket, így a férjecskémmel nekivágtunk a gengszter paradicsomnak, La Linea de la Concepcionnak.
(Nem csak a címe, a hangulata is tökéletesen passzol. :) Imádom! www.youtube.com/watch?v=N6voHeEa3ig )
Józsi előzetesen figyelmeztetett, hogy a kánikula ellenére ne nagyon öltözzek lengén, mert errefelé a nyári viselet nyílt nemi provokációnak számít. Fenomenális lesz – gondoltam.
Azon az augusztusi délutánon barangoltuk be életünkben először La Lineát. Rá kellett döbbennünk, hogy a híradóban leadott „gengszter-díler-csempész” anyagok témája valós, közel sem fikció! Néhány tartomány kivételével mindenütt jártunk már Spanyolországban, de ilyen csúfos várossal még sosem találkoztunk. Bűzlik. Komolyan. Kutyaszar, emberi vizelet, hajléktalan, cigány, putri, omladozó épületek, parasztok... minden förmedvény megtalálható egy helyen. És végül hiába érkezik meg az ember a város kikötőjébe, ahol a lenyűgöző gibraltári szikla látványa fogadja, mindez (számomra legalábbis) nem tudja kompenzálni az elmúlt fél órás séta szörnyűségeit. Engem sem a szikla, sem Gibraltár, sem a szabadon kószáló majmok nem érdekelnek már. Számomra La Linea de la Concepcion Spanyolország szégyenfoltja lett. Nem tudom, hogy egy egyébként turistákkal teli kisvárost, amely közvetlenül egy brit felségterület és igényesebbnél igényesebb spanyol üdülővárosok mellett fekszik, hogyan képesek ennyire lezülleszteni. Undorító és félelmetes is egyben.
Egy éjszakára szállást kellett foglalnunk, mivel Józsi nem tudta befejezni az elkezdett munkát. A panzió, amit kifizettünk újabb katasztrofális élményekkel szolgált...
A szoba az andalúziai csótánytanyánkra emlékeztetett, az ágyam gyakorlatilag a wc kagyló mellett állt, a zuhanyzó bűzlött a penésztől, a tévé nem működött, a hely tulajdonosa pedig példátlanul paraszt volt. Én közöltem Rolanddal, hogy bármi legyen is a gondja az autónak, én nem maradok itt egy perccel sem tovább. Nem bírom azt a helyet. Tényleg nem.
Az ennivaló beszerzése jelentette a következő kihívást. A panzióból a sötétedés miatt nem mertünk kimenni, a szobánk ugyanakkor annyira ocsmány volt, hogy normális embernek nem lett volna gusztusa ott étkezni. Mi persze kénytelenek voltunk az utóbbi, kevésbé kockázatos verziót választani és végül ételt rendeltünk főhadiszállásunkra...
Fenséges volt! :D Roland egy pizzát kért, ami tocsogott a zsírban és bűzlött, mint a város. Esküszöm! Büdös volt! Szerencse, hogy nem kapott tőle gyomorrontást. Bár csak másfél szeletet evett, de azt hősiesen. :D Én a jól bevált tonhalsalátát kértem, gondolván azt nem lehet elrontani. Hát de. El lehet rontani. Úszott az olajban és a vízben. Forró tojást dobtak rá, ami miatt a zöldsaláta összeaszódott, mire a kezembe került. Villát már derogált mellékelni hozzá, így kézzel szuszakoltam magamba néhány falatot, remélve, hogy azért egy kicsit finom lesz...de nem. Nem volt az. Fujj...
Ezután még aludni sem bírtunk. Csörögtek, csattogtak és üvöltöztek odakint a folyosón. Persze a fejem mellett tátongó WC csésze szaga sem segítette a pihenést, de azt az orrom még csak-csak megszokta volna. Mindenesetre alig vártuk, hogy felkeljen a Nap és elhagyjuk azt a koszfészket. Felkaptuk a bőröndjeinket és újra nekivágtunk a városnak tisztességes reggeliben bízva. Reméltük, hogy egy paradicsomos pirítóst azért csak nem lehet elrontani...! Hát de. La Lineán még azt is el lehet rontani. „Friss”, konzerv paradicsompürét öntöttek a baguettere... Megszentségtelenítették a kedvenc reggelimet, én meg ennek ellenére bepusziltam mindet, annyira éhes voltam. Dupla szégyen.
Eme mennyberepítő gasztroélmény után újabb kaland várt ránk. Mivel Józsi még messze járt a munka végétől, valahol el kellett ütnünk az időt. Az egyetlen szóba jöhető hely a la lineai pláza volt a város szélén. Odáig persze el is kellett jutnunk, ami azt jelentette, hogy két bőrönddel és két piacnyi pénzbevétellel át kellett szelnünk azt a csodás földi paradicsomot... Felvettük a tökönszúró pozíciót, senkire egy pillantást sem vetettünk, csak a cél lebegett a szemünk előtt. És... túléltük! Világbéke!
Egy Mc'Donaldsban vártuk türelmetlenül Józsi megváltó telefonhívását...
... ami délután meg is érkezett, de csöppet sem volt felszabadító. A fél motortér szétszedése után sem találta meg a hibát, ami arra engedett következtetni, hogy sokkal komolyabb a gond egy apró tömítetlenségnél. Két választásunk volt: hagyhattuk volna, hogy folytassa a bontást és a keresést, ami legkevesebb még egy napot vett volna igénybe. Aztán a diagnózistól függően beszerezte volna az alkatrészeket, gépműhelybe vitette volna a hengerfejet, vagy motort cserélt volna stb. Ezt az akár több hetes procedúrát azonban nem tudtuk volna finanszírozni. A korábbi remények szertefoszlása után tehát le kellett állítanunk a munkát. Józsi azt mondta, ha folyamatosan utántöltjük az olajat, akkor a kocsi valószínűleg nem hagy minket cserben, de mivel a probléma súlyos, ezért a helyzet romlására kell felkészülnünk. Fogalmunk sem volt, hogy mit fogunk csinálni és hogyan oldjuk meg a kialakult helyzetet, mivel a Skodi a munkaeszközünk. Ha viszont ő megnyiklik, akkor munka híján nekünk is végünk. Abban a szent percben azonban nem volt pénzünk arra, hogy egy ilyen horderejű munkát Józsitól függetlenül bárkivel elvégeztessünk, így meglőve éreztük magunkat. Újabb mókuskerékbe kerültünk, amiből sejtettük, hogy még hosszú, hosszú ideig nem mászunk ki. Hogy miért? Mert nem volt alternatíva. Őt, a mi Skodinkat kellett meggyógyítani. Eladásban nem gondolkodhattunk, mert törlés után 100-200 kilométerrel újra és újra felkapcsolta az elektronika a check engine lámpát, minden 500. kilométernél pedig elfogyott az olaj a motorból. A legostobább spanyol is 3 nap alatt rájött volna, hogy átverés áldozata lett. Emellett nyilvánvaló, hogy ha javításra nem volt pénzünk, akkor új autóra sem, tehát maradt a kockáztatás és a hibásan működő kocsikánk gyötrése. Azaz a mókuskerék, amiből a mai napig nem tudtunk még kiugrani, ahogyan azt gyanítani lehetett.
Egyetlen értelmes dolgot tudtunk lépni az ügyben: honosíttattuk az autót, méghozzá egyetlen nyomós okból. Tudtuk ugyanis, hogy ha spanyol biztosítást fizetünk utána, akkor útszéli lerobbanás esetén térítésmentesen vontatják el a szerelőnkhöz a kocsit, ha kell Baszkföldről Gibraltárra. Így legalább az út mentén ragadást és a vontatás brutális költségét ki tudtuk kerülni. Annak, hogy miért nem cseréltettük le korábban a rendszámot több oka van. Egyrészt mert Roland hitelre vette a kocsit, tehát józan paraszti ésszel úgy gondoltuk, hogy a bank nem fogja jóváhagyni az átmatricázást (ezt egyébként nyilatkozatban közölték is másfél évvel korábban). Másrészt mindenki, akivel beszéltünk az átírásról azt mondta, hogy rettenetesen macerás és nem úszta meg 600 ezer forint alatt. Mindezek tudatában utána sem jártunk a történetnek a kijelölt hivatalokban, hanem fent hagytuk a magyar rendszámot és reménykedtünk, hogy a rendőrök nem piszkálnak miatta. Pedig megtehették volna, mivel a spanyolországi rezidens kártya kiadása után mindössze 6 hónap áll rendelkezésre a külföldi rendszám lecserélésére. Rolandnak pedig már két éve meg volt a zöld papírja...
Egyéb választási lehetőség híján végül szeptemberben nekimentünk a procedúrának vagy sikerül, vagy nem alapon. A Gibraltárról való hazatérésünk után kikértük az összes szükséges információt, dokumentumot és időpontot, így egy héttel később bele is tudtunk csapni a lecsóba. És ez a lecsó csupa meglepetéssel szolgált, melyekről a következő bejegyzésben fogok mesélni. :)
Természetesen egyéb izgalmak is akadtak az autós tortúrán kívül. Szeptember első hetében ugyanis úgy döntött a szervezetem, hogy Skoda-üzemmódba kapcsol és bemondja az unalmast. A kanapén heverészve egyszer csak elcsendesedett a világ a bal fülemben és onnantól kezdve másfél hétig harcoltam az életben maradásomért. Hehehe. Komolyra fordítva a szót tényleg szörnyű volt, ugyanis a fájdalom rövidesen terebélyesedni kezdett: áthúzódott a bölcsességfogamra, a mandulámra majd pedig a komplett bal fejpofámra. Így dolgoztam végig 40 fokos kánikulában a boadilla del montei piacot, ahol legalább a vásárlóközönség kárpótolt a gyötrelmeimért. Mivel azonban meggyógyítani nem tudtak, így másfél hét után, a fájdalommal folytatott szélmalomharctól kimerülve, minden ellenkezést félretéve, a szenvedéstől kábultan újra farkasszemet kellett néznem a spanyol közegészségüggyel...