Miután a férjemmel úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk magunk mögött hagyni a múltat, elégetni azt a rengeteg szemetet, amit a kapcsolatunkba hordott a szél az elmúlt egy évben, úgy tűnt, minden és mindenki félreáll az utunkból...
Januárban és februárban a korábbi évekhez képest sokkal jobban éltünk annak ellenére, hogy a munkalehetőségek skálája továbbra is szűk maradt. Ugyanakkor Lucenában már nem vacogtunk a fűtés nélküli lakásban, beüzemeltünk egy szieszta kályhát, ami újrateremtette a régi, téli komfortérzetet az otthonunkban: bor, olívabogyó, film, meleg... Nem volt szükségünk többre. Mivel egy külvilágtól szeparált falucska után egy nyüzsgő kisvárosban kezdtünk új életet, végre volt alkalmunk autó nélkül, kötetlenül kimozdulni a négy fal közül. Alkalmanként bedobtunk egy sört és egy könnyed tapast a főtéren, ahol egy évvel korábban még kürtőskalácsot árultunk a helyieknek, felfedeztük a környék legjobb fagyizóját, egy kellemes és olcsó kínai éttermet és úgy en bloc a város legapróbb zegzugait. Két és fél év után végre úgy éltünk, ahogyan azt minden kisember megérdemelné.
A születésnapomat Córdobában ünnepeltük. Az én drága férjem szobát bérelt egy egy arab szállodában, (Córdoba egykor arab befolyás alatt állt. Gyakorlatilag ennek az időszaknak az emlékét őrzi az egész város.) ahonnan ebédelni vitt, majd együtt fedeztük fel a várost, lesétáltuk a lábunkat, este pedig spanyolországi életünkben először beültünk egy moziba megnézni egy filmet. Fantasztikus nap volt, az egyik legszebb születésnapom.
Hatalmas lelki áttörésen mentünk keresztül az elmúlt két év zavaros nehézségei után. Ha úgy tartotta kedvünk, akkor kocsiba ültünk és elgurultunk a 100 km-re lévő malagai tengerpartra, mert miközben Lucenában szakadt az eső, ott hétágra sütött a nap. Megtehettük és ez boldoggá tett minket.
Roland megismerkedett a lucenai privát zöldség-gyümölcs piac szervezőjével. Egyik pillanatról a másikra összehaverkodtak, így könnyen bejutottunk a kürtőskaláccsal az egyébként zárt körbe. A szervezés imádta a frissen sült pékárunkat, nekünk pedig jól jött az apró pénz is: ha nem volt három napos kézműves vásárunk, akkor vasárnap néhány órát a lucenai placcon dolgoztunk, kompenzálva a kiesett bevétel egy részét. Mindig becsurgott a kasszába legalább egy-két heti kajapénz. Januárban ugyanakkor sikerült elcsípnünk egy hosszú rendezvényt is, aminek köszönhetően könnyebben vészeltük át az esős-szeles februárt. Minden, ami a tél két leghidegebb hónapjában történt velünk, az komoly előrelépést és fejlődést sejtetett.
A kisebbik húgom eközben úgy döntött: nem felvételizik egyetlen felsőoktatási intézménybe sem. Inkább ahhoz volt kedve, hogy velünk együtt kalandozzon és boldoguljon külföldön. Úgy éreztem, hogy kellően elszánt, így februárban repülőjegyet vásároltam neki június végére. Postán kapta meg születésnapi ajándékként. Ebből a lépésből is kikövetkeztethető, hogy tele voltunk tervekkel és szélsőséges változást akartunk tető alá hozni. Ugyan továbbra is vállalkozásban gondolkodtunk, ám más termékeket kezdtünk el keresni illetve boltnyitásban is gondolkodtunk. Emellett lehetőségünk lett volna megvásárolni egy ismerősünk cégét, mely külföldiek nyaraltatásával foglalkozott. Tökéletesen egyenes úton haladtunk afelé, hogy végre véget vessünk a bizonytalanságnak, az állandó anyagi problémának és következményeinek.
A tervezgetések közepette én természetesen úgy folytattam tovább a saját, legbensőbb kis életemet, ahogyan azt egy éve elkezdtem: nem álltam le az edzésekkel, hastáncoltam, néha még a futásra is rászedhető voltam minden utálatom ellenére. Igyekeztem egészségesen étkezni, új dolgokat főzni, mindeközben odafigyelni a súlyomra, a külsőmre, hogy soha többé ne fordulhasson elő az, ami válságba sodorta a mérgezhetetlennek hitt kapcsolatomat a férjemmel. Töretlenül haladtam és haladok azóta is a kijelölt úton és csak remélni tudom, hogy mindig lesz bennem kellő akaraterő, önfegyelem és figyelmesség annak érdekében, hogy ne veszítsem el az igazi énemet. Azt a Brigittát, aki kívül-belül rendben van önmagával.
Februárban megfőztem életem első paelláját! Őrület, hogy egy ilyen apróság, mekkora fényt képes csempészni az ember életébe. Két hétig készültem rá. Komolyan! Videókat nézegettem, recepteket olvastam és végül nekiálltam. Igazán jót és eredetit akartam készíteni, nem gagyit, hisz két és fél éven át nem engedhettem meg magamnak hasonló luxust. Az alapanyagokat gondosan megválogattam, a főzés alapelveit pedig centiről centire, másodpercről másodpercre betartottam. Nagyjából két és fél órámba telt mire elkészültem. Ám mondanom sem kell: megérte. Életem legjobb paelláját én magam készítettem el. A fotó szerintem önmagáért beszél... :D
Márciusban végre beindult az igazán kemény munka. Szünet nélkül dolgoztunk. Először a mulai barokk tematikájú vásárban, aztán Lucenában a helyi piacon sütögettünk. A granadai Maracenában másodjára tettük tiszteletünket, és végül standot állítottunk a mesés Santa Polában, ahol mindennek kezdetén csődbe mentünk. Ideje volt szépíteni!
Mula kissé kaotikusan kezdődött. Három-négy órát álltunk sorba mire megkaptuk a helyünket, ami a piac egyik legpocsékabb részén volt. Mivel messze voltunk Lucenától, így nem fordultunk vissza, de Roland biztos, ami biztos alapon kiharcolt egy fokkal jobb pozíciót azon a téren, ahová eleve helyet kaptunk. Miközben pakoltunk, rosszarcú arabok illetve cigányok visítoztak és üzleteltek körülöttünk minket bámulva, tehát Mula önmagában sem lopta be magát a szívünkbe. A szervezés fejetlensége csak hab volt a tortán. Végül nem történt semmi baj, sőt. Kifejezetten jól sikerült a vásár és ha jobb helyet kaptunk volna, még több pénz üthette volna a markunkat.
Maracenában minden egyszerűbben zajlott kezdve azzal, hogy megkaptuk a már bevált két méterünket. A szervező imádja a kalácsot és kedvel minket, így nem kellett könyörögni neki, hogy minket engedjen be dolgozni a rendezvényre. Egyszerűen zseniális volt az eladás az első két napban. Folyamatosan estek be elénk a korábbi vásárlók és kérték a kedvenc kalácsukat. Egyetlen dolog szólt közbe: az időjárás. Vasárnap leszakadt az ég és úsztunk a vízben, leginkább az én cipőm (mint mindig). Üres volt a tér, az utca és az egész város. Lélekben már-már feladni készültünk a napot, amikor nagyképűnek tűnő felismerést tettünk: ebben a városban hótziher, hogy rajongóink vannak. Aztán el kellett ismernünk az egónk igazát, ugyanis több tucat vásárló a szemünk láttára gyűrte le az eső iránt táplált, hagyományosan spanyol diszkomfort érzést és szállingózott be elénk a maga kis kürtőséért. Ilyen lassan még sosem gyártottam a tésztákat, mint ott. Hasonló sebességű volt az eladás is, de ugyanilyen lassan rengeteg pénz is befolyt a kasszába. A kollégáink javarésze eközben már rég összecsomagolt és a hazaútra készült. Az egyik szomszédunk egy rendkívül kedves, idősödő hölgy, Ana volt. Miután többször evett a kürtőskalácsunkból, csendesen odasomfordált Rolandhoz és teli vigyorral áradozni kezdett a termékünkről. Azt mondta, hogy kedveli a másik családot, sokat beszélgettek már, evett is a kalácsukból, de az, amit tőlünk kapott az nem említhető egy lapon az övékkel. Majd hozzátette, hogy a miénk a legfinomabb sütemény, amit valaha elfogyasztott. Ana megjegyzése a kalácsunkra azért fontos, mert mérföldkövet jelentett. Attól a hétvégétől kezdve rendszeresen érkeztek hasonló dicséretek barátoktól, ismeretlen kollégáktól, vásárlóktól, olykor még szervezőktől is! Tudtuk, hogy bár nem változtattunk semmin, mégis jobbak lettünk. Zsebre tettünk mindent és mindenkit, helyreállítottuk a sokszor megtépázott önbizalmunkat és 200-zal száguldottunk előre elismertséget és anyagiakat illetően is. Santa Polában ismét annyi magyar vásárlónk volt, mint a decemberi karácsonyi forgatagban. Gyakorlatilag minden honfitársunk repetázott. Ez külön megtiszteltetés volt.
Mivel már nem volt előttem akadály, így teret engedtem egy nagy álmomnak. Vendégségbe hívtuk a nagymamámat, vele együtt a nagynénémet és a pici unokahugicámat, aki novemberben töltötte be a 2. életévét. December-januárban igencsak összecsiszolódtunk, nagyon megszerettem a kis okos, szőke buksiját, így különösen örültem a tervezett látogatásnak. Négy álmot válthattam valóra egyszerre: a sajátomat és három családtagomét. A nagymamám szerintem sosem hitte el igazán, hogy ez a pillanat elérkezhet. Tervezte korábban is, ám különböző akadályok és kommunikációs félreértések miatt sosem ültek fel a repülőre. Pedig mindössze annyi történt, hogy meg kellett várni az utazás megfelelő idejét. 2016-ban minden adott volt az élményhez: nyugalom, időjárás, pénz, boldogság.
Húsvét után érkeztek. Arra a hétre pont nem volt egyetlen használható vásár sem, így még csak munkát sem veszítettünk az érkezésük miatt. Nagymamámat folyton frusztrálja az a gondolat, hogy pénzt veszítünk miatta, de ezúttal efelől is nyugodt lehetett. Apartmant béreltünk Manilvában, Marbella mellett, hogy ne az esős Lucenában kelljen töltenünk az időt. Ki se mozdulhattunk volna a lakásból illetve panzióból, ha ott maradunk. A parton sem volt világbajnok az időjárás, de legalább csak egy nap esett az eső. Nekünk is szükségünk volt a pihenésre, hisz az elmúlt hetekben keményen dolgoztunk, ráadásul az előttünk álló vásárok is erősnek ígérkeztek. Így hát együtt töltődtünk a családdal...
Nem felejtem el az arcukat, a hangjukat, a nevetésüket, a beszélgetéseiket a tengerparton. Mindhárman először látták a nagymamám által addig csak „nagy lavór víznek” titulált, mesés Földközi-tengert. Néhány órával az élmény után nagymamim el is ismerte azt, amit sosem akart: „Jól van, jól van, nem csúnya ez a tenger no.” Ő alapvetően a hegyeket, az erdőket, a virágokat és az állatokat imádja, tehát a természet más kincseit. De a tenger hangja és látványa végül őt is magával ragadta – nagy örömömre. A pici lánynak is nagyon tetszett, de félt, amikor a hullám felé vetődött. Ölbe kellett venni, hogy a közelébe lehessen vinni. Ha a víz hozzáért a lábacskájához, megrémült és üvölteni kezdett, így azt nem erőltettük sokáig. A tengerparton leginkább a kavicsdobálásban lelte örömét, de természetesen azt is csak ölből. :) Pancsolt a parton heverő, rothadó csónakban, játszott a játszótereken, amiknek látványával, méretével és kínálatával egyszerűen nem tudott betelni. Magyarországon sosem találkozott és nem is találkozott volna a jövőben sem hasonlóval. Csak állt a nagyobbnál nagyobb csúszdák, színesebbnél színesebb hinták, mászókák és egyebek között. Nem tudta merre fusson, hol is kezdje, mindet akarta egyszerre. Annyi energiát gyűjtött össze, hogy egyszerűen nem lehetett leállítani. Csak szaladt, szaladt, szaladt, mászott, csúszott, hintázott, végül a hintában kis híján elaludt. A játszótér fix program lett a hét hátralévő részében, mivel leírhatatlan érzés volt látni a vigyorát játék közben. Annyira boldog voltam, hogy ilyen örömöt szerezhettünk neki és a többieknek. A játék mellett persze rengeteget kirándultunk. Nagymamám végre igazi hegyeket is látott, bejártuk Rondát, Málagát, elmentünk a kis otthonunkba Lucenába, ettünk churrost, voltunk Benálmadénában a delfináriumban, étteremben, ahol kipróbálhatták a sushit és a tengeri herkentyűket, illetve jártunk Torre del Marban és a régi otthonunkban, Canillas de Aceitunoban is.
Az egyetlen esős napot átbeszélgettük, átjátszottuk és megfőztem nekik életem második (szintén TÖKÉLETES) paelláját. :) Gyorsan elszaladt az az egy hét. Miután otthagytuk őket a repülőtéren, nagyon hiányzott az állandó csicsergés, a folyamatos hangzavar. Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy ismételni fogunk... Amint hazaértek, máris piszkálni kezdtem nagymamámat a következő utazás időpontjával. :)
Miután ismét egyedül maradtunk, bele kellett törődnünk a sorsunkba: munka lesz munka hátán. Hahaha. Ciudad Real, Torrevieja, Pilar de la Horadada, Castalla. Jobbnál jobb helyek, nagyobbnál nagyobb sikerek követték egymást. A pozitív szériánk tehát nem szakadt meg, sőt... konkrétan taroltunk mindenhol. Még azon a helyen is, ahol egy lélek sem járt a vásárban. Természetesen stresszből is jutott bőven, az sosem árt – gondolják odafent. Ciudad Realban majdnem megkaptuk életünk első adóhatósági és egészségügyi ellenőrzését. Halálra stresszeltük magunkat, mert azt mondták a kollégák, hogy szélsőségesen mocsok ellenőrök járják a standokat random. Mivel akkor még spóroltunk a vállalkozási költségeken, én nem voltam bejelentve az adóhatóságnál. Így hát kénytelen-kelletlen Rolandra kellett bíznom a munka másik oroszlán részét is. Ünnepélyesen elhagytam a standot és kívülről figyeltem az eseményeket. Szegény férjecském a poklot járta meg azon a hétvégén. Akárhogy igyekezett, nem tudta normálisan feltekerni a fára a kalácsokat. Rengeteg vásárlót buktunk el emiatt a kis mellékakció miatt, de fontosabb volt a biztonság. Azon a hétvégén eldöntöttük, hogy ha tisztességes vásárokat akarunk csinálni, akkor megoldást kell találnunk a vállalkozással kapcsolatos dolgokra. Tudtuk, hogy tisztába kell tenni az én ügyemet is annak érdekében, hogy nyugodtan dolgozhassunk. Az ellenőrzést egyébként végül nem kaptuk meg. Valamilyen csoda folytán mi kimaradtunk a szívatásból és a vasárnapot már nyugodtan dolgozhattuk végig.
Torrevieja ismét 500 km-re volt a kis hazánktól, csakúgy mint Pilar de la Horadada és Castalla. Májusra elkezdtünk elfáradni a sok utazástól. Hetente minimum 1000-1200 km-t autóztunk, ami nem csak fizikai, de anyagi megterhelést is jelentett a szállás- és üzemanyagköltségek növekedése miatt. Emiatt újabb komoly elhatározásra jutottunk.
Május közepén jártunk. Tisztában voltunk azzal, hogy a húgom júliusban érkezik, ezért szélesebb spektrumon kell mozognunk. Két verzió élt a fejünkben: bérelünk neki egy saját lakást vagy nagyobb helyre költözünk, ahol mindhárman elférünk. Mivel március eleje óta nagy távolságokra jártunk dolgozni és ez a jövőben sem változott volna, így elhatároztuk, hogy visszaköltözünk a Costa Blancára. Ennek két oka is volt: ez a kedvenc helyünk Spanyolországban, másrészt a leendő piacaink legjava az országnak ezen részére volt meghirdetve. Mellesleg Andrea is örülhetett, hogy nem zavarjuk a vizét, amit egyébként sosem zavartunk, de nyilván neki már a távolságunk nagyságának tudata is felért egy orgazmussal. Ágyebugye. Legyen.
Mint az őrültek, úgy kezdtük el keresni leendő kuckónkat. A castallai munkára egy nappal korábban érkeztünk, hogy ingatlanirodákat látogathassunk meg. Péntek reggel sátrat állítottunk és dolgozni kezdtünk, vasárnap este pedig összepakoltunk, de indulás helyett ott maradtunk és a hétfőt is rászántuk új otthonunk megtalálására. Három hetet „szórakoztunk” végig hasonló manőverrel. Már-már kezdtük feladni, hogy a turistaszezon kezdetén tisztességes áron, szép lakást találjunk, amikor érkezett egy hívás. Épp Alcantarilla szutykos piacán készültünk dolgozni, (az év egyik legrosszabb rendezvénye volt egyébként, de még ott sem sikerült buknunk....ez a durva. ) amikor megcsörrent Roland telefonja. Egy La Marinán (Santa Polától 15 km-re) található ingatlan kapcsán keresett minket az illető. Állítólag mi kértünk visszahívást napokkal korábban. Komoly agymunka után végül sikerült azonosítanunk a lakást, ami újra kedvet csinált a már feladás közelbe került akciónkhoz. Aznap szokatlanul gyorsan végeztünk a standunk felállításával és rengeteg időnk maradt az esti nyitásig. Roland így megbeszélt egy találkozót az ürgével egy órával későbbre. Ennyi idő kellett nekünk ahhoz, hogy La Marinába érjünk. A fószer jófej volt, főleg mert az érkezésünk pont a szieszta kezdetébe nyúlt, de ő hajlandó volt feláldozni az ebédjét és a délutáni szunyókálást egy jó üzlet reményében.
Szűk egy óra múlva már La Marinán, az út szélén vártunk az ügynökre, aki bemutatta nekünk jelenlegi kis kuckónkat. Kétségkívül az eddigi legjobb lakásunkat sikerült nyakon csípnünk: két szobával, irtó tágas konyhával, ahol akár tíz serpenyőnyi paellához szükséges alapanyagot is szétcincálhatok, ha úgy tartja kedvem ( :D ). Ezen túl két fürdőszobával és egy privát terasszal, mely az alig egy kilométerre lévő tengerre néz. Mindezt hihetetlenül jó áron kínálta a tulajdonos, így nem volt min gondolkodnunk. Megtaláltuk azt, amit hetek óta keresünk. A biztonság kedvéért átnéztük a szekrényeket és egyebeket remélve, hogy még időben rátalálunk csótányra, hangyára vagy más élőlényre utaló nyomokra annak érdekében, hogy időben visszakozhassunk, ha szükséges. Ám minden sterilnek látszott. Megszállottnak tűnhetünk, de a lucenai költözést nem csak a húgom érkezése, hanem – immár sokadjára - ízeltlábúak is sürgették, szóval a mi esetünkben kutya kötelesség élőlényekkel számolni. A csótányok, hangyák kötelező tartozékaink... :)
A szerződést Elchében írtuk alá. Két héttel későbbre datáltuk a költözést illetve a tulajdonossal való első randevút. A húgomat értesítettem leendő otthonáról, majd elégedetten vágtunk bele a végül borzalmasra kerekedett alcantarillai rendezvénybe. Ám ezúttal semmi sem szegte kedvünket: tudtuk, hogy már csak napok választanak el a mesés Costa Blancától, egy gyönyörű lakástól és tucatnyi új tervtől, élménytől...
Ám egyazon időben, mellékvágányon munkálkodni kezdett valami, amiről sokáig sejtésünk sem volt... Valami komoly probléma. Valami, ami végül derékba törte és gyökerestül csavarta ki az összes tervet a jövőbeni életünkből. Valami, aminek értelmét nem tudom, hogy mikor fogjuk megtalálni...