Radír, s retúr

    Valami mocorog. Mostanában, s oly hirtelen történt minden. Mintha a hetekkel, sőt hónapokkal ezelőtt rosszul levetett pulóvert valaki varázsütésre visszafordította volna eredeti állapotába. Nekem a kisujjamat sem kellett mozdítanom, ámbár a pulóver az enyém.

Mintha egy kis varázsmanó besurrant volna az elmémbe, hogy kiradírozzon olyan érzéseket, gondolatokat, melyek blokkolják a haladásomat. Értem ezalatt a düht, kiégettséget, aluszékonyságot, depressziót, a múlttól való kegyetlen félelmet, magyarán szólva a teljes passzivitást.

S mióta az elmém megszelídült, minden megváltozott. Mintha valaki vagy valami töltené a belső akkumulátoromat.

Mintha valami azóta is mozgolódna, készülődne. Valami fontos dolog, mely mérföldkőhöz repíthet.

Miután szeretett és bölcs barátnőmnek, Oravecz Nórának beszámoltam a hosszú hetekig, hónapokig tartó tapasztalatokról és az azt követő éles fordulatról, megosztott velem egy épp aktuális írást, melyben az állt: az angyalok, vagy ha úgy tetszik, az univerzum épp rendezgeti az arra ildomosak kapcsolatait, gondolatait, találkozásait és megoldandó feladatait. Eme munka miatt kellett egyeseknek a passzivitás parkolójában vesztegelniük. (A dolog pikantériája, hogy  korunk egyik legnagyobb motivátora, Nóri is ugyanabban a cipőben járt, amiben én.)

Kissé talán túl misztikusnak tűnhet a kijelentés, de talán mégis van benne valami.

Egy biztos: másfél héttel ezelőtt valami megváltozott bennem. Pozitív irányba. Hogy mi történt?

Épp születésnapom volt. S egyben az újjászületésem napja.

    Mintha lecsapódott volna egy biztosíték. Vagy ferobbant volna egy-egy petárda testem legeldugottabb zegzugaiban.

Valamiféle energiakitörés. Oly összetett, bizsergető és erős. Bizonytalan biztonságot adó.

Olyan ez, mint amikor valaki, valami berobban az életedbe és egy szempillantás alatt felforgatja azt. Egy gondolat, egy új álom, egy nő, egy férfi, egy baleset, egy hír… valami változás. Valami új. Valami pozitív.

Igen. Felszálltam arra a bizonyos vonatra, amiről legutóbb beszéltem. S miközben remegő térddel csücsülök és várom, hogy elérjem a következő célállomást, ismerkedem az útitársaimmal. Most már talán tartós barátságok szövődnek. Olyanok, amelyeket ezúttal nem engedek el egykönnyen. Magammal fogom csábítani őket.

    Az újdonság, a változás tele van izgalommal. Gyökerében fojtja el a régi rigolyát, a legyűrhetetlennek tűnő akadályt, a sziámivá vált passzivitást. Letépi a vaskos védőburkot. Feltölt kívül és belül egyaránt. Megváltoztat. Kérdés nélkül átformál. Olykor radikálisan. Zabolátlanul.

Aluszékonyságból hiperaktivitást kreál, plusz kilókból mínuszokat, negatív gondolatokból pozitívakat, passzivitásból aktivitást, érdektelenséből tudásszomjat, csúfságból bűbájt, fásultságból szenvedélyt… 

Érezted már azt, hogy a fáradtnak hitt elméd valósággal falja a tudást? Hogy az antiszocialitásból hirtelen kitörni vágysz? Embereket látni, megismerni, hallgatni. Olyanokkal tölteni az értékessé vált perceidet, akiktől azt kapod, amire éppen szükséged van.

Éreztél már étvágytalanságot az étel, s falánkságot a tudás és idő iránt?

Táncoltál már üres fejjel, fáradhatatlanul? Érezted már a zenét, s meglelted benne az összes hangszert?

Ha igen, akkor igazán élsz. Élsz, mert keresel, érzel, élvezel, harcolsz. Élsz, mert változol...

    Úton vagyok. Visszafordultam, hogy megkeressem Brigittát.

S oly közel vagyok hozzá. Érzem! Hamarosan megragadom a kezét és magam után rántom, hogy együtt haladjunk tovább.

Úgy van. Én is változom. Ezúttal, s most először a visszaútra váltottam jegyet az állomáson.

Útitársaim a régi érzéseim. A hajdani szenvedélyem. A letűntnek hitt kíváncsiságom.

Igen. Most tolatva zötykölődöm az ócska vágányon…