A verai káoszhétvége után az autónk átesett a teljes átvizsgáláson és vezérlés cserén.
Valószínűleg annyira ízlettek neki a friss alkatrészek, hogy „úgy gondolta”, ha már benne vagyunk a pénzszórásban, igényt tartana még valamire… nyilvánvalóan el lett kényeztetve.
A szerviz után szelephiba miatt leeresztett az egyik gumi, miközben mi a kínaiban, semmit sem sejtve vásárolgattunk. Nem voltunk idegesek, áh, dehogy...:) Átgurultunk félig lapos kerékkel az egyik gumishoz, ahol kifizettünk négy vadiúj papucsot. Nem akartunk megint használtat venni, mert a februári elég ramatyul nézett ki. Kisebb-nagyobb darabkák szakadtak ki belőle és csúszott, nyekergett a forró aszfalton. Ráadásul árban sem lett volna sokkal olcsóbb az újnál.
Így a kocsikánk frissen, üdén vágott neki az újabb piaci hétvégének. Mi már nem annyira, hisz a szerviz és a gumicsere együtt felemésztette az elmúlt két hétvégénk nyereségét, de legalább nem kellett tartanunk attól, hogy cserbenhagy minket. Bár sosem tette, sőt. Ha nem ő és nem ilyen a mi autónk, talán a történet feléig sem jutottam volna el. Sokat köszönhetünk neki. Annál kevesebbet a gumiszaküzletnek, ahol megvettük az új kerekeket. Nem viccelek, amikor azt mondom, hogy négyszer tértünk vissza a boltba vásárlás után, könnyed félmosollyal. Fordítva tették fel az egyik gumit, összeszedtünk egy csavart, aminek a helyét rosszul vulkanizálták és hasonlók. Sebaj. Ma már nincs vele probléma. Kopp, kopp, kopp.
Hazautazása előtt édesanyámat még bedobtuk a mélyvízbe: eljött velünk piacolni. Utólag, tisztán és kipihenten azt mondta, nem volt annyira vészes. :)
Piszkosul messzire mentünk, ismét a portugál határ mellé, Punta Umbriába. Már csütörtökön sátrat kellett állítani, tehát három éjszakát töltöttünk terepen. Délután 5 óra körül indultunk. Sevillánál 40 fokot mutatott a kocsi hőmérője és hasonlóképp alakult az időjárás a folytatásban is.
Punta Umbriában ismertük meg a legellenszenvesebb szervezőt, akivel valaha találkoztunk. Nem elég, hogy a csillagokat is lefizettette az égről, egy köszönömöt sem volt képes odaböffenteni, mikor átnyújtottam neki az összeget. Arról nem is beszélve, hogy három nap alatt egyszer sem érdeklődött afelől, hogy megy a piac, jó-e az a hely, amit előre kiosztott nekünk és egyebek. Olyasmiket, amiket egy kultúrember megkérdez attól, akinek a teletömött zsebét köszönheti. Az ő piacán ugyanúgy kölcsönös popónyalásnak kellett volna (és kellene) működnie, mint másén, hisz nekünk ő kell, neki pedig mi. Elvileg szimbiózisban létezünk. Khm. Diegoval nem szívesen piacolunk. Nyár óta nem is dolgoztunk vele egyszer sem.
A Diego érzéketlensége révén belőlem előtörő passzivitást Roland mondata tetézte, miszerint „Ki kellene nyitni, miután felállítottuk a sátrat.” Aha. Persze - pislogtam rá szikrákat szóró szemekkel. 400 km és minimum két órás pakolászás után még álljak neki tésztácskákat gyúrogatni. Fél órás vita után mégis beadtam a derekamat. Most pedig derekasan elismerem: igaza volt az én kicsi páromnak, ugyanis ha akkor nem gyúrom meg azt a három tésztácskát, igen rusnya nyereséggel tértünk volna vissza kicsi hazánkba.
Nem elég ugyanis, hogy az egész napot átkínlódtuk a forróság miatt, esténként nyögvenyelős eladással kellett megküzdenünk. Valamiért távolságtartóak voltak az emberek, pedig hömpölygött a tömeg, ergo érdekelte őket a piac. Szép összeget kerestünk, nem arról van szó, csak a Makó-Jeruzsálem távolság és a magas helypénz miatt szégyenletes volt a nyereség.
Anyukám szívében felemás érzéseket ébreszt(ett) a hétvége. Egyrészt ha a tekintetével mérgezni lehetett volna, fél Punta Umbria holtan rogyott volna össze a sátrunk előtt a "Nem kérek" mondat után. Másrészt persze fülig ért a szája, amit öröm volt nézni. Napközben kisétált a fehér, finomhomokos óceánpartra és napozott, kagylókat gyűjtögetett, spanyol pasasok udvaroltak neki és megkóstolhatta a kaktuszfügét, ami - mint megtudtuk- kiváló zsírégető. Édesanyámnak természetesen ez volt a legfontosabb szempont. :D
Édesanyám révén, hosszú kihagyás után ismét étteremben ebédeltünk. (Örök hála és köszönet ezúton is.) Miközben Rolanddal habzsoltunk, élvezkedtünk, addig az én drága anyukám a garnélákkal harcolt. Egyetlen baja volt velük: állítása szerint "folyamatosan bámultak rá", ezért ijesztő volt megfogni, de leginkább megfosztani őket a "bőrüktől". Bezzeg a nyálkás csiga nem okozott ekkora lelki problémát. Azt két másodperc alatt elpusztította...:)
Az éjszakák gyötrelmesek voltak számára. Először a kocsiban aludt, ahol teljesen átfázott (ráadásul az autó a piactól másfél km-re pihent, mert a városon belül mindenhol fizetni kellett volna). Hiába volt napközben 40 fok, estére 20-25 fokot zuhant a hőmérséklet. A második és harmadik éjszakát ezért inkább a sátorban töltötte. Ott bár picit melegebb volt, a zajjal és a reggeli lombfúvós kollégák okozta mini infarktussal kellett megbirkóznia. Nem sokat pihent. Utolsó éjjel ráadásul kilyukadt a matraca, így a hideg, kemény talajon aludt. Jobban mondva próbált aludni. A komfortérzetét jelentősen csökkentette a fürdéshiány is. Egész napos izzadás után egy élmény volt mosdatlanul „ágyba” bújnia. HŐS volt. Büszkék voltunk rá Rolanddal. Nem mindenki csinálná ezt végig.
Kedélyjavítónak ott volt a Treefolk (a Facebook oldalamon többször osztottam már meg róluk készült videót). A zenéjük, a technikájuk, a személyiségük édesanyámat is magával ragadta. Vasárnap este CD-t és egy ajándék fotót is kapott tőlük ajándékba. A Treefolk szerint mindezt a sok mosolyért, amit a hétvégén kaptak a Dulce Húngaro háromfősre bővült stábjától. :) Mi már csak ilyenek vagyunk. Vigyorik. :)
Hogy ne teljen el minden perc haszontalanul, élmény nélkül, vasárnap kirándultunk egyet Huelvában. A 150 ezer lakosú város azon a nyári hétvégén úgy festett, mint egy szellemfalu. Egyetlen lélek sem sétált az utcán rajtunk kívül. Mindenki a tengerparton heverészett. Így még különlegesebb volt a kiruccanás.
Muszáj elkanyarodnom egy picit a vezérfonaltól, mert Huelvában találtam rá eddigi életem legkidolgozottabb, legprecízebb szobrára. Nem vagyok művészlélek, mégis bevéste magát az emlékezetembe. :) Témája a spanyolok ünnepi szentcipelése - ahogy mi hívjuk. Jeles napokon a falvak, városok lakói közös erővel hurcolják végig egy meghatározott útvonalon a védőszentek szobrait. A vonuló tömegben általában ifjú muzsikusok zenélnek, aki pedig épp nem a szentet tartja a vállán az gyertyát gyújt vagy énekel. A művész a szobor szereplőinek arcára elképesztő tehetséggel faragott mimikát, a ruhák részleteiről, a legapróbb, legeldugottabb gyűrődésekről, a cipzárok mérnöki pontossággal kiszámolt fogairól nem is beszéve. Letisztult, hibátlan mű, tele élettel.
A punta umbriai piac záró estéjén kaptunk egy újabb (a többihez képest picinyke) nyaklevest az univerzumtól. Bedöglött a mikrónk az eladás kellős közepén, így nem tudtam tejet melegíteni. A szomszédasszonyunk épp akkor tévedt oda hozzánk, hogy megkérjen, tegyünk el neki 4 darab kalácsot, mert vinne haza a fiának. Elmondtuk neki, hogy az utolsó tésztákat sütjük és nem tudunk többet készíteni a mikródöglés miatt. Az egyébként rendkívül szimpatikus nő 1 perc múlva visszatért, kezében egy kempinggázzal és egy fazékkal. Még most sem hiszem el. Az egyik kollégától szerezte mindkettőt, csak hogy folytathassam a munkát. Ilyen nincs – gondoltam. És mégis. Hiába pusztult meg a mikró, nem kellett idő előtt letenni a lantot.
Lehet, hogy reménytelenségtől zajos a külvilág, lehet, hogy hosszú idő után is buktató buktató hátán áll, de te csak azért is pengesd tovább a húrt. A befektetett energia nem vész el. Higgy a remény, a kitartás és a munka erejében. A legjobb dolgokra fel kell készülni. A felkészülés pedig időt igényel. Hogy tökéletesen zenélhess, gyakorolnod kell, simogatnod a húrt a szíveddel. Csendesítsd le az elmédet, halld a szíved hangját, szeress, tisztulj és várj. Lehet, hogy késik a siker, de hidd el, hogy annál nehezebben áll tovább.
A történethez hozzátartozik, hogy a gépet két nap múlva visszavittük oda, ahol vettük (ez volt augusztusban) és október 3. hetére sikerült megjavítaniuk. Ha nem lett volna a lakásunkban is egy készülék, vehettünk volna egy újat, csak hogy dolgozhassunk…ezzel azért kissé felidegesítettek, no.
A hazaút Punta Umbriából valóságos kínszenvedés volt. Roland akkor először olyan fáradt volt, hogy kb. háromszor kellet megállnunk, fél órára el is szundított. Én még rosszabbul festettem, a világomat sem tudtam. 400 km törlődött az elmémből…reggel 8-ra értünk haza. Anya első útja a zuhanyzóba vezetett. Nem is értettük, miért…:) Megígértük neki, hogy soha többé nem kínozzuk a piacainkkal.
Néhány nap múlva ő és a húgom is hazafelé vette az irányt. Előtte még kirándultunk egyet Rondában, a mesés Setenil de las Bodegasban (ahol a házakat sziklákba építették) és Torremolinosban. Sajnáltuk, hogy több helyre nem vihettük el őket az anyagi korlátaink miatt, de legközelebb ez is sikerülni fog. :) Eldöntöttük. Indulás előtt Málagában is jártunk. Vicces, de még mi is Málaga-szüzek voltunk, hiába éltünk mellette akkor már 7 hónapja.
A búcsú fájdalmas volt. A hugicám másfél hónap, anya pedig 3 hét után távozott, mi pedig ismét egyedül maradtunk. Túl csöndes és nagy lett hirtelen a lakás…nem is maradtunk otthon sokáig. Másnap már tipliztünk is dolgozni, mert nyakunkon lihegett az ősz, az esős időszak, a tél, így rá kellett kapcsolnunk a munkára és a tartalékolásra…
Hogy sikerült-e kitermelnünk egy télnyi tartalékot? Jövő héten, karácsonyi ajándékként jön a múlt utolsó epizódja, benne a végső válaszokkal… :)