Roland: Szia Józsi! Zavarhatlak egy percre?
Józsi: Persze, hallgatlak.
Roland: Valami történt a Skodával. Granadában vagyunk és menet közben elkezdett csörögni-csattogni, aztán pedig bömbölni. Olyan, mintha széttört volna alattunk valami. Ha visszafordulunk Gibraltár felé, meg tudod nézni?
És Józsi természetesen vállalta a kihívást mint mindig. Fantasztikus ember és szakember. Azt mondja, hogy ő nem hivatásos autószerelő, csak karosszéria lakatos. Hobbiból dolgozik, szereti meggyógyítani a kocsikat. Ennél –szerintem- nem is kell több. Nekem sincs „rádiós” diplomám, mégis évekig dolgoztam Magyarország legnagyobb kereskedelmi csatornájánál. Az a lényeg, hogy szeresd, amit csinálsz, mert akkor leszel igazán jó szakember. Minket nem érdekelt, hogy Józsinak van-e papírja vagy sem. Ő volt az egyetlen, aki már az első pillanattól kezdve épkézláb lehetőségeket vetett fel a Skodával kapcsolatban. Az egyetlen, aki nem csak úgy szétrámolta az autót, hanem közben használta is az agyát. A többi szervizben mindenki „papíros” munkás volt, jó pénzért dolgozott, mégis kutyagumit ért a munkájuk.
Így hát 300-400 kilométer ide vagy oda, kérdés nélkül kanyarodtunk vissza Gibraltár irányába...
Józsi – minden munkáját félretéve - azonnal nekiesett a Skodinak. Első körben közölte, hogy az autó alját borító lemez valamint az olajteknő összes csavarja lóg a levegőben. Kiki nyilvánvalóan sietett és elfelejtette becsavarni őket. Még szerencse, hogy nem hagytuk el az autó alját. De ez csak a jéghegy csúcsa volt. Józsi azonnal talált hibás összeköttetéseket és egy kicserélt akkumulátort is. Az eredetit kiszedték és a helyére valami kínai vacakot tettek a tudtunk nélkül. Ezen már alig tudtuk felpaprikázni magunkat. Biztosak voltunk benne, hogy érnek még meglepetések a közeljövőben. Na de! Hogy mi is volt a valódi gond? Mondom...
Amikor legutóbb, 2016 augusztusában két napot töltöttünk La Lineán, hogy Józsi elkezdje feltérképezni az olajfogyás okát, szó volt a motortartó bakok cseréjéről. Figyelmeztetett minket, hogy túl nagy a motor mozgása minden irányba, így érdemes lenne kicserélni a tartóelemeket. Ám nem kapott megfelelőt egyik autósboltban sem, mi pedig nem akartunk egy egész hétvégét azon a szutykos szálláson tölteni, ahol kis híján a wc-ben aludtam, ezért a téma elsikkadt, a bakok pedig maradtak. Másfél hónappal később, a Kiki-féle háromhetes javítás kezdetén kértük, hogy mindent cseréljen ki, amit szükséges. Néhány dolgot tételesen felsoroltunk neki, de alapvetően rábíztuk, mit tart égetőnek és mit nem. A bakokat nyilván nem tartotta annak, hisz épp La Lineán loptuk Józsi idejét.
Mint kiderült, a granadai hegynek nekiindulva a motor mozgása már annyira szélsőséges volt, hogy az utastér felé dőlve kiütötte a helyéről a kipufogót és annak a tartóbakját. Ennek az lett az eredménye, hogy az egész cső lejjebb került és minden váltásnál, lassításnál, gyorsításnál hozzáverődött az őt tartó fém elemhez. Ez volt az a szörnyű hang, ami miatt visszafordultunk Gibraltárra. Józsi két perc alatt fejtette meg, hogy mi történt (pedig ugye nem is hivatásos autószerelő...) Ha már ott voltunk, ránézett a katalizátorra is, aminek minimum a tisztítását kértük Kikitől a töménytelen mennyiségű olajszennyezés miatt. Állítása szerint meg is csinálták, de Józsi másképp vélekedett. Szerinte nem hogy tisztítva, kiszerelve se volt a katalizátor! Fantasztikus...
Mivel Józsit aznap sem tudtuk rávenni, hogy csomagoljon és költözzön fel a Costa Blancára autót szerelni, így abban állapodtunk meg, hogy a következő vásárunk után vállaljuk a 700 km-es utat és az ő kezeire bízzuk a Skoda további rendbetételét. Akkor már ott tartottunk, hogy inkább kifizetjük az útiköltséget és a szállást, de megbízható ember szedje szét az autót és találja meg a bibit a tünetek mögött. Szegény Józsi elvállalta, de utólag biztosan megbánta. :) Aznap végül leszedte a fém tartólemezt a kocsi aljáról, hogy ne zörögjön menet közben és utunkra bocsátott minket.
Nem mondom, hogy gyorsan hazaértünk, mert a Skodi teljesen érthetetlen módon alig bírt hegyet mászni, ráadásul a fogyasztása minden korábbinál rosszabb volt. Annyira kiábrándító és idegesítő helyzet volt, hogy a mai napig felforr az agyvizem tőle. Egy vagyont költöttünk el rá és egy csöppet sem javult. Sőt. Romlott.
Hajnali 3-kor álltunk be a garázsba.
Nem volt időnk pihenni, mert csütörtökön már sátrat állítottunk Orihuelában. Nagy reményekkel vágtunk neki a vásárnak. Csakis jókat hallottunk róla, ráadásul jó szervező szerezte meg (Pablo) és közel is volt az otthonunkhoz. A kialvatlanságunkat azonban súlyosbította, hogy csütörtök este 7-re kaptunk időpontot a sátorállításra, miközben a piac háromnegyede már reggeltől építkezhetett. Ráadásul miután megérkeztünk a városba, további másfél-két órát vártunk, akkora volt a káosz a standok elhelyezése kapcsán. Szűkek az utcák, sok az árus stb. Pablo sajnos nem volt jófej. A piac végén akart dolgoztatni minket, így nem fogadtuk el az ajánlatát. További egy órán keresztül loholtunk utána, mint egy pincsikutya, bízva abban, hogy szorít nekünk egy apró lyukat valahol. A terv bejött. Egy kereszteződésben kezdtünk el építkezni, szeparálódva a többi sátortól. Ígéretesnek tűnt, mert minden irányból lehetett számítani a vásárlóközönségre és ráadásul szűk volt az utca, ami nagyban megkönnyítette Roland „pecázását”. Mellettünk nem volt senki, szemben pedig olyan termékek voltak, amik egyáltalán nem voltak hatással a mi eladásunkra.
Másnap reggel 10 órakor nyitni kellett. Nem mondom, hogy üdék voltunk és kipihentek. Mindenesetre a munka feledtette a fáradtságot, ugyanis a péntek és a szombat is pörgősre sikeredett. Ugyan dolgozni kellet az embereken, de alapvetően jól ment az eladás. A hely is tökéletes volt, ahogyan arra számítani lehetett. Szombat este békésen hajtottuk nyugovóra a fejünket, tudván, hogy a vasárnap még erősebb lesz és nem kell aggódnunk a Skoda újabb szervizelésének költségei miatt. Aha... Kár, hogy az égiek újfent másképp képzelték el a történetet. Ostrom alá vettek minket...
Gyönyörű, napos, februári vasárnapra ébredtünk. Jókedvűen vágtunk bele a munkába, özönlöttek az emberek a standunkhoz, ahogyan arra számítottunk. Valakinek azonban nem tetszett a mi kis legvidámabb barakkunk.
Déli 12 óra környékén hirtelen feltámadt a szél. Egy olyan szél, melynek már az első lökéséből érezni lehetett, hogy rossz szándékkal érkezett és valójában nincs ott semmi keresnivalója. Nem szabadott volna megérkeznie...
Mivel egy utcasarkon állt a standunk, nem volt mögöttünk se épület, se fa, se semmi ami felfoghatta volna a lökéseket, így a sátor hátsó része próbálta hárítani azokat. Egy darabig sikerült is. Azonnal előtörtek azok az emlékek, amikor az első évben egy vihar ránk borította a saját pavilonunkat, egy vasdarab pedig kis híján beleállt a fejembe. Azóta rettegek, jobban mondva rettegünk a széltől, de ez nem tartotta féken az isteni erőket. Ők inkább úgy gondolták ideje szembenézni a félelmeinkkel. Fél egykor akkora széllökés érte a sátrat, hogy derékba törte a munkaasztalomat. Azt nem tudom, hogy ki fogta meg a fejem fölött, a legfelső polcon álló mikrót, de valaki biztosan megakadályozta, hogy a fejem beépüljön a masinába. Főleg mert az alatta lévő tészták és a keverőgép is zuhanórepülésbe kezdtek. Roland azonnal félbehagyta a munkát és együttes erővel megpróbáltuk megmenteni a mikrohullámú sütőt. A polcok lábait kis túlzással derékszögűre hajtotta a széllökés, így esélytelen volt újjáépíteni. Miközben próbáltuk normalizálni a helyzetet és helyet találni azoknak a tárgyaknak, amik a törött asztalon voltak, a lökések erősödtek. Szüntelenül tolták befelé a hátsó asztalt, amin a sütő állt. Hatalmas súly volt rajta, mégis szinte pillekönnyű volt az időjárás számára. Fogalmunk sem volt, mit csináljunk. Nehéz volt tiszta fejjel gondolkodni. Próbáltuk menteni az apróbb dolgokat, több súlyt tenni az asztalokra, de hasztalan volt. A következő pillanatban már csak a ragyogóan kék eget láttuk magunk felett. A szél ugyanis cafatokra tépte a sátor tetejét... Hatalmas lyuk tátongott felettünk, így már minket is szabadon taszigáltak a légáramlatok. A kollégák mindezt tátott szájjal figyelték, miközben a vásárlóközönségben akadtak olyan parasztok is, akik videózták a vergődésünket, ahelyett, hogy segítettek volna.
Négy kézzel próbáltuk a földön tartani a holmijainkat, miközben a többiek – bár őket is piszkálta egy kicsit a szél- relatíve békésen árultak. A legnagyobb döbbenet egyébként az volt, hogy percenként érkezett egy potenciális vevő, akinek azt kellett mondanunk, hogy bocs, de épp nincs standunk, így nem tudunk kalácsot sütni. Volt, aki észre sem vette, hogy mindenünk darabokban áll (ők a tősgyökeres, tipikus spanyolok), mások felháborodtak, hogy nem kapnak kalácsot, de akadtak olyanok is, akik együttéreztek és velünk együtt reménykedtek. Kértük, hogy jöjjenek vissza később, hátha...
Ám a meteorológia semmi jóval nem kecsegtetett bennünket. Még legalább öt órán át tartó, 80-90 km/h-s szelet jósoltak és kiadták a legmagasabb szintű figyelmeztetést. Pabloék nem tudtak segíteni, de valójában nem is foglalkoztak velünk. Voltak, akik hasonlóan nagy bajban voltak, mint mi és olyanok is, akik már összecsomagoltak, mert minden portékájuk darabokra tört. Rolanddal hezitáltunk, mit tegyünk, mit ne tegyünk. Várjunk és fogjuk a sátrat az elnyűtt kezeinkkel vagy pakoljunk és távozzunk, míg életben vagyunk? Rohadtul nem akartuk feladni. A szívünk legmélyén egyikünk sem akart lesütött fejjel távozni, mert a meghátrálás időszakán már rég túlléptünk. Olvasva egymás gondolataiban, szervezői jóváhagyás nélkül elkezdtük menteni a menthetetlennek tűnőt. Ez azt jelentette a mi szótárunkban, hogy igyekeztünk három méterrel arrébb tuszkolni a komplett felszerelésünket, mert ott már fal védte volna a stand hátsó traktusát. Igen ám, de kicsit sem volt egyszerű a terv. Egyedül nehezen tartottam földön a sátrat és fogtam az asztalon billegő sütőt. Más választásunk viszont nem volt, mert csak Roland tudta arrébb hordani a mázsás asztalokat, alapanyagokat és egyebeket. Két órán keresztül, felváltva pozicionáltuk át a felszerelésünket és a sátrat a szomszédba. Párszor majdnem földre döntött a szél, alig bírtam állni a lábaimon, a szemem tele volt kosszal, miközben rohamosan fogyott az erőm. Senkinek nem kívánom azt a harcot, amit ott, abban a pár órában elszenvedtünk a férjemmel. Pokoli volt.
Az új helyen Roland azonnal rögzítette a sátrat két közlekedési táblához, így legalább már az nem tudott megmozdulni. Vagyis mozogni tudott, csak repülni nem. :)
Mivel tetőnk már nem volt, így bent szabadon áramlott a levegő, úgyhogy elkezdhettünk egy kicsit lenyugodni és higgadt fejjel pakolászni. Az én pici asztalomon mindent át kellett strukturálni, hisz az összezúzott polcok híján nem volt helye a mikrónak és a tésztáknak sem. Csináltunk egy minimális munkafelületet, amin épphogy elfértem, de elfértem. Mivel az emberek még ezek után is érkeztek és kérdezgették, hogy van-e kalács, úgy döntöttünk belevágunk és megpróbálunk dolgozni. Hisz ha már átpakoltunk három méterrel arrébb ahelyett, hogy hazafelé indultunk volna, értelmet kellett adnunk az erőfeszítéseinknek. Volt még néhány kiló tésztám, illetve készítettem még párat, úgyhogy nekiláttunk a sütésnek. Közben persze felváltva fogtuk a sátrat, az edényeket, a szatyrokat, az egyéb eszközöket, mert szelet még így is kaptunk, csak más irányból. Nem adtuk fel. Amíg tekertem, Roland várt és fogta a sátormaradványt, mikor befejeztem, cseréltünk. Ő sütni kezdett, én pedig próbáltam védeni a gázégőt a 100-zal száguldó széltől. Mocskosul veszélyes volt, amit azon az estén csináltunk. Soha, de soha többet nem akarok ehhez hasonlót! Legkevesebb tízszer csaptak ki akkora lángok a sütőből, hogy azt hittem azonnal felgyullad a sátor. Egész egyszerűen nem lehetett minden széllökéstől távol tartani a tüzet. Amint pedig elérte a gázbeömlőt, rögtön kiszabadultak a lángnyelvek. Borzalmas volt. Mindeközben az asztalon lévő ízekről nem lehetett leszedni a fedeleket, mert azokat is elsodorta volna a szél. Így a rendkívül kitartó és már sokadjára visszaérkező, kalácsra kiéhezett vásárlók is kivették részüket a katasztrófa-elhárítási munkából: földön tartották a sátor első lábát, hogy az ne mozgassa az asztalt, amin Roland dolgozik, majd ők maguk emelték le illetve tették vissza az általuk választott ízről a fedőt, hogy Roland ízesíteni tudjon, végül segítettek a meggyötört férjemnek a csomagolásban is. Kegyetlen helyzet volt, de helytálltunk. Déltől négyig az átpakolással bíbelődtünk, négytől hatig szimplán igyekeztünk a talajon tartani a holmikat, hattól tizenegyig pedig sátorvédelem mellett dolgoztunk is. Egy percig nem volt energiám azzal foglalkozni, hogy ezt most miért kapjuk, miért kell még ezzel is kínlódanunk, ha van Isten az égben, miért sodor minket ekkora veszélybe. Csak tettük a dolgunkat, miközben újra átfutott rajtunk egy különös érzés. Ugyanaz, ami egy héttel korábban...
Hogy a történetünk a vége felé közeledik. Hogy már nincs mit bebizonyítanunk, nincs mit tanulnunk. Hogy valójában már csak korrigáljuk az elkövetett hibákat, miközben tudjuk jól, hogy mindennel képesek vagyunk megküzdeni, amit az utunkba sodor az élet. Akkor, azon a februári napon ismét erősebbnek éreztük magunkat mindennél és mindenkinél. Tudtuk jól, hogy bármit veszünk a fejünkbe, azt véghez fogjuk vinni. Szó szerint tűzön-vízen átmegyünk annak érdekében, hogy elérjük a céljainkat és bebizonyítsuk, hogy tökéletes páros vagyunk, akik soha, de soha nem hátrálnak ki egyetlen háborúból sem. Egy olyan pár vagyunk, akik előtt nincs lehetetlen. S az utolsó órában a velünk szemben álló standból átkiabált a hölgy...
„Úristen! Döbbenet, hogy ti mit csináltatok ma végig... GLADIÁTOROK vagytok. GLADIÁTOROK!”
Ez volt a nap legütősebb pillanata. :) A szél pedig az utolsó percekben, zárás előtt elvonult...
Kipihenve a nem mindennapi hétvége fájdalmait és fáradalmait szállást foglaltunk La Lineán. Nem, nem a Wc-set, hanem egy kulturáltat :) és kedden kora reggel nekivágtunk Gibraltárnak. Nagyon fáradtak voltunk, ráadásul dugóban vesztegeltünk másfél órát Málaga és Marbella között, így nem volt egyszerű a 700 km-es utunk. Délután egy órakor landoltunk Józsi műhelyében. Átvette az autót, összeírta mit kell kiderítenie és javítania, elvitt minket a szállodába és megkezdődött az újabb, kínzó várakozás.
Az első délutánt átaludtuk Rolanddal. Olyanok voltunk, mint két zombi. Este nyolckor felkeltünk, hogy a tisztesség kedvéért lezuhanyozzunk, de aztán tovább aludtunk. Hiába a sok hetes, olykor több hónapos pihenés, egy-két erős vásár képes hetekre kiüríteni az energiakészletünket. Főleg ha szélvihar és egyebek színesítik az eseményeket. Mint például egy majom Skoda majom problémái. Igen, akkor már engesztelhetetlenül mérges voltam az autóra.
Egy ipari telepen volt a szállodánk, így velős programszervezésbe bele se kezdtünk. Elsétáltunk a boltba és vissza, beültünk egy étterembe, majd visszamentünk a hotelba, ahol Légikatasztrófák dokumentumfilm sorozatot néztünk. Ezekkel szórakoztattuk magunkat. Utóbbit lehet, hogy kihagyhattuk volna, mert azóta rosszul vagyok a repüléstől. :) Józsi egyébként már az első este telefonált, hogy mit tudott meg illetve mit nem az autóról. Kiki tanulhatna tőle egy kis tájékoztatás-kultúrát.
Akadozva-kínlódva eltelt az előre megbeszélt négy nap. Józsi az összes alkatrészt kicserélte, amit fontosnak talált (vezérműszíj, motortartó bakok, lambda szonda, gyertyák, folyadékok, szűrők stb.), majd az utolsó próbakör végén felvett minket a szállodánál. Legbelül éreztem, hogy baj lesz, de próbáltam elhessegetni a makacs pesszimizmusomat.
Roland: Szia! Na...működik?
Józsi: hehehe...hát nem.
Roland abban a másodpercben akkorát csapott a műszerfalra, hogy a Skoda kis híján felnyerített. Az összes autóval kapcsolatos, egy évnyi feszültségét pofozta rá az egyre hálátlanabbnak tűnő járgányra. Én nem reagáltam semmit. Halotti csend volt a fejemben, később pedig elmorzsoltam néhány könnycseppet, mert titkon mégiscsak feszült voltam. Józsi persze mindennek ellenére optimista volt. Nem is értettem...még mindig semmi ereje az autónak, ráadásul ugyanúgy kopog, mint két hete, de ő még mindig nyugodt. Hogy a fenébe csinálja? Mintha semmit nem dolgozott volna rajta... A kopogást egyébként azonnal megmagyarázta: nem cserélte ki az összes bakot. Tudni akarta, elég-e, ha csak a legkopottabbat szedi ki, de sajnos nem jött be terve. Mindet ki kellett dobni.
Az egész napot a műhelyében vesztegelve töltöttük. Befejezte a maradék, kisebb munkákat, miközben tovább ötletelt. Meg mi is, hogy mégis mi a nyavalyát csináljunk szállás nélkül. Menjünk vagy maradjunk. Mielőtt döntést hoztunk volna, betoppant egy ismeretlen fazon. Mint kiderült, Józsi magyar kollégája volt, akit szakértelme miatt hívott ki maga mellé dolgozni. 10-ből 8-szor az ő véleményére hagyatkozott. A fickó látta a gyötrődésünket és a nagy rohanása illetve lazulása közepette bebootolta az agyát pár percre. Kérte, hogy menjünk el az autóval egy körre, had nézze meg még egyszer, hogy működik. Mindez azért volt érdekes, mert Józsival már az első nap tesztelte a kocsit és akkor minden Józsi-féle felvetésre nemleges választ adott, majd cserbenhagyta őt. Mindegy. A lényeg, hogy elmentünk egy körre. Hallotta a csörgést, érezte, hogy nincs erő és gondolkodott. Azt mondta, menjünk vissza a műhelybe, mert ki akar próbálni valamit. Mindezt este nyolckor, 700 km-re Alicantétól. A műhelyben kallódott egy korábban szervizelt autó úgynevezett MAP-szenzora. Egy apró, hüvelykujjnyi kütyü, ami a motortér bal felső részén helyezkedik el és bontás nélkül kipattintható a helyéről. Betette a szenzort és kérte, hogy menjünk még egy kört. Mi húztuk a szánkat, nem bíztunk benne, hogy ez lesz a megoldás 4 napnyi illetve az azelőtti többhetes várakozás után. Túl egyszerűnek tűnt. TŰNT! Kifordultunk az utcából, Skodi pedig mint aki lenyomott két felest, felpörgött és kengyelfutó gyalogkakukk-ként szaladt a következő útkereszteződés felé. Úristen... nem hittük el. Majd kiestem az ülésből, olyan ereje volt. Annyira régen éreztük már őt ilyennek, hogy szinte el is felejtettük, mennyire erős autó. Döbbenetünkre egy nyavalyás, picike kis szenzor vette el az erejét az autónak. Köze sem volt a motor belsejében történtekhez. A szenzor hiánya miatt rossz arányban kapta a benzint és az oxigént, emiatt volt nagyobb a fogyasztása és ez volt az oka a bőgő hangnak is.
Skodi hirtelen csendes motorral, erőtől duzzadva, ugyanakkor még mindig kopogó kipufogóval közlekedett. Józsi felajánlotta, hogy aludjunk nála egy éjszakát és másnap kicseréli a másik két bakot. Nyilván, ha kértük volna még aznap este nekiesett volna, de mi sem akartunk éjfélkor nekivágni Alicanténak. Úgy döntöttünk, hogy maradunk, de inkább kifizetünk egy szutykos szállást, nem zavarjuk őt otthon is. (Zárójelben jegyzem meg, hogy miután a kollégája távozott, Józsi elmondta, - bizonyítékokkal alátámasztva- hogy ő már az első nap új szenzort akart szerezni a kocsiba, de sehol sem talált. Végül elküldték őt a Skoda szervizbe, ahol másnapra beszerezték volna neki, de a kollégája lebeszélte róla, mondván, ő biztos benne, hogy nem az okozza a problémát. Végül az utolsó percekben mégis beletette a szenzort a kocsiba és Józsi tollával ékeskedve elégedetten távozott a műhelyből, mondván mégiscsak ő oldotta meg a problémánkat, nem pedig Józsi. Elég nagy volt az arca. Kár, hogy Józsi hallgatott rá.)
Remek szállást foglaltunk. Khm. Hasonlóan borzalmas volt, mint az augusztusi, bár ezúttal viszonylag messze volt a Wc a fejemtől. Örvendetes. Cserébe a recepciós fazon éjszakai pillangónak nézett és az orra alatt kuncogva jó szórakozást kívánt a férjemnek hozzám (??). Mindemellett egész éjszaka szemernyit sem aludtunk a csapódó ajtók és folyosón zajló pofázások miatt. Reggel nyolc előtt rakétaként lőttük ki magunkat a főbejáraton. Inkább a kocsiban ébredeztünk. Reggelit vettünk a Lidl-ben, megittunk egy kávét, Józsi pedig velünk együtt, a megbeszélt időben meg is érkezett a műhelybe. Délután háromig kínlódott a másik két bak cseréjével. Egyszerűen se kézi, se gépi erővel nem lehetett őket a helyükre nyomni. Egy bak szét is tört a cél előtt. Kemény meló volt, de természetesen megoldotta. Mint mindent. :)
Józsi a próbakör előtt közölte, hogy ha továbbra is kiesik a kipufogó a helyéről, akkor már nagyobb gond van. És mivel mi nem az a páros vagyunk, akiknek minden könnyen megy, így már az első kanyarban kicsúszott a helyéről a kipufogó. A magyarázat erre teljes mértékben logikus: a motor már olyan hosszú ideje lökdöste előre-hátra a kipufogót, hogy elkoptak a kocsi alján lévő tartóelemek, így azokat is cserélni kell. Sőt... jobb lenne a teljes rendszert kidobni, hisz a katalizátorunk sem remekel a rengeteg olajtól. Amit Józsi tenni tudott, az az, hogy szétcsúsztatta és ezzel megfeszítette a kipufogó csőrendszerét, hogy az ne tudjon mozogni a kocsi alján. Kérte, hogy amint engedik az anyagiak, cseréljük ki, mert ez így nem a legjobb a megoldás, de legalább nem kopog.
Hazafelé csendesen duruzsolt a kis hülye, 120-al hasított át a granadai hegyeken, miközben a nyavalyás motorcheck lámpát 20 km után újraaktiválta, mert még mindig nem tetszik neki valami. Sosem szabadulunk meg tőle. Úgy értem, hogy se a lámpától, se a Skoditól. Soha... Nem is árulok zsákbamacskát: azóta is világít a lámpa, de járóképes maradt az autó.
Mr. Skodát a többezer eurós kiadások és a visszanyert ereje fejében gyógyultnak nyilvánítom. Magamat pedig megbetegítettnek. Mert sajnos túlfeszítettem a húrt....