Örök fogságban
„Az ég kék, a fű zöld. Nincs térkép, ne bűvöld. Csak út van. Sehol a cél.”
Miközben hetek óta tétlenül, üres szívvel, blokkoktól tébolyulva, tervek nélküli elmével ülök a kis fotelemben, és szürcsölöm a reggeli kávémat pontban délben, ez a dalrészlet egyre több értelmet és igazságot döngöl az arcomba.
Nyomnám a gázt, de valaki a kéziféket húzza. Mennék, de hiába taposom a pedált, egy tapodtat sem mozdulok. Csak vergődök és várom a pajkos megváltást.
S mivel nem tudok megmozdulni azon töprengek, semmi sem történik hiába. Most ülnöm kell. Várnom. Pihennem. Feltöltődnöm. Gondolkoznom és tanulnom. Megvilágosodnom. Tisztába kell tennem, s meg kell értenem az álom és cél valódi fogalmát, feladatát.
És amint eggyé válok a békeűző harmóniával, elkezdem megérteni a lényeget…
Nincs cél. Nem létezik. Csak egy út van, állomások tucatjával csipkézve és az örökös újrakezdés. Mindenki ugyanazt az utat koptatja, csak épp más-más állomáson „száll le”, hogy elintézze aktuális feladatát vagy csak szusszanjon egy kicsit. Ki hosszabb, ki rövidebb idő alatt siklik át a pályán. Ki fanyalogva, ki mosolyogva mustrálja a tájat. Ki a pénzt hajtva, ki hitetlenül, ki tétlenségbe burkolózva, a megszokásaitól fulladozva vesztegel egy-egy állomáson. És vannak, akik sosem állnak meg. Haladnak szüntelenül, nem pihennek. Nem tudnak tehetetlenül ácsorogni. Tenniük kell valamit, tanulniuk, harcolniuk, szenvedniük, megismerniük valamennyi állomás poklát és mennyországát.
De végeredményben mindannyian ugyanazt a dallamot zongorázzuk.
A cél illúzió. Szemet gyönyörködtető, csalfa délibáb. Egy rögeszme, egy kényszerű kinyilatkoztatás, mely a tanulás és remélt beteljesülés útjára hajt. De a beteljesülés sosem lesz egyenlő a végállomással.
„Egy-két, bal-jobb lépni kell…”
Csak menni tovább… nem gyökeret verni. Erre vagyunk programozva mindannyian. Amint elérünk egy álmot, más perspektívából figyelünk rá: rájövünk, hogy elmúlt az iránta érzett szenvedély, a hév, mely küzdelemre sarkallt, és sehol a régi kíváncsiság. Sokat tanultunk és tucatnyi tapasztalatot szereztünk, érzések sokaságával lettünk gazdagabbak. Változtak a határaink. Leginkább tágultak, ezért a következő állomás diktátorától sokkal keményebb és izgalmasab dolgokat várunk, melyek tovább tudják emelni az ingerküszöbünket.
A régi álom megszürkül. Idővel oly kevés lesz! Már a birtokunkban van, nem veheti el senki. Láttuk ragyogni a messzeségben, aztán engedtünk az iránta érzett csillapíthatatlan vágynak. Láttuk őt harc közben, s láttuk, ahogy meggondolta magát és tiltakozott ellenünk, de láttuk azt is, amikor megenyhült és keblére ölelt, bekebelezett bennünket. Mi pedig szép lassan kiismertük. Begyűjtöttük tőle mindazt, amire épp szükségünk volt a továbbhaladáshoz. Kvázi jegyet vásároltunk a következő állomásig…
Aki szorgosan keres, tanul és átadja magát a gyönyörnek, természetes, ha újra változást akar. Oly mindegy, hogy csak egy hónap telt el a legutóbbi életcsere óta, vagy pedig hosszú évek. Az idő nem releváns, csak a beteljesülés utáni bőségérzet és az olthatatlan tapasztalni vágyás…
Megállíthatatlan körforgás ez.
Célállomás, küzdelem, tanulás, beteljesülés, üresség, változás. Célállomás, küzdelem, tanulás, beteljesülés, üresség, változás…
A változást mindig egy bizonyos fokú ürességérzés előzi meg. Olyan ez, mint egy fogda. Rács mögött tart, s irtó nehéz kiszabadulni. Aki viszont meg sem próbálja, az számíthat rá, hogy a sorsára lesz hagyva.
Az üresség időszakában érezhetjük azt, hogy az álom, az állomás melyet megvalósítottunk illetve elértünk, már nem tud újat nyújtani. Nem ad több látnivalót, kihívást, harcot és sikert sem. Túl nagy nyugalommal tölt el, már-már unalommal. Olyan ez, mint egy hosszú párkapcsolat vagy házasság. Addig a legcsodásabb, addig tölt fel a legintenzívebb energiákkal, míg harcolunk érte. A küzdelem stádiumában. Míg a vonzás, a csábítás és a meghódítás a feladatunk. Amint megszereztük, kivétel nélkül belepihenünk a harmóniába, a stabil, emészthetetlennek tűnő, szenvedély nélküli szeretetbe.
És igen. Ez az a harmónia, mely örökösen a kongó ürességet húzza maga után. Ám ha okosan szőjük tovább életünk hálóját és nem préseljük magunkat az üresség kínzó korlátai közé, szebb, termékenyebb világot hagyhatunk magunk mögött.
El kell fogadni, hogy a változás és változtatás folyamata nem ördögtől való. Sőt. Kötelező tartozéka a világmindenségnek.
Már a gyermek is kényszeres változó. Időről-időre változtatja a frizuráját, új ruhát akar, átrendezteti a szobáját, mert nem bírja elviselni az állandóságot. Tudatosan bomlasztja a harmóniát, mert nincs benne varázs, nincs benne izgalom.
És amint a plüssálatok egy másik polcon ülnek, az ágy pedig egyik sarokból átkerül a másikba, máris jobban érzi magát. Valami megmagyarázhatatlan, bizsergetően jó érzés járja át a testét. Valami csodálatos. Ez az újdonság és az alkotás varázsa. Amiből aztán idővel ismét unalom lesz. És ő újra pakolni akar, miközben egyre nagyobb tétekkel játszik. Már új bútort szeretne, új ágyat, plüssök helyett könyveket, később új lakást, új autót, új munkát.
A változás jó. A változás sosem ellenség. A változás időtlen. A változás éberré és aktívvá tesz. A változásba vetett hit életben tart. A változás tesz termékennyé, boldoggá és örökéletűvé.
Változásra és változtatásra vagyunk ítélve.
És akkor most testembe passzírozom a gyümölcsleves illatú, bódítóan friss levegő minden alkotóelemét, a picinyke madarak andalító énekét, a januári napsütés égető parázsát, az új érzelmek pajkosságát. És aztán változom. És változtatok. Mert forog a világ.
Újra beállok a sorba, s jegyet váltok. Mert vissza kell szállni a vonatra és át kell robogni a következő állomásra.