- Kezdj el imádkozni – ijesztettem rá Rolandra vasárnap kora délután.
- Mi történt? – kérdezte kétségbeesett arccal.
- Lehet, hogy idő előtt kifogyunk az élesztőből és a cukor is kevés – közöltem szenvtelenül.
Ilyen szituációkban képtelen vagyok felidegesíteni magam, hisz mindig, mindenre van megoldás.
Priego de Córdoba volt az első piac, ahol attól tartottunk, elszámoltuk magunkat az alapanyagokkal. Rendszerint másfél nap forgalma alapján döntünk arról, feltöltjük-e a készletet vagy sem. Azon a hétvégén azonban cudarul mértük fel a terepet. Szerény délutáni számításaim szerint ugyanis úgy festett, ha nem találunk megoldást, cukor és élesztő híján hamarabb fogunk összecsomagolni, mint szeretnénk. Bár lehetetlen és kellemetlen küldetésnek éreztem, cukrot két másodperc alatt szereztem a vattacukros kollégától, élesztőért pedig a fél piac kuncsorgott nekünk. Mentségünkre szóljon, hogy ekkora vendégsereget egészen addig egyszer sem kellett kielégítenünk.
Egy idős hölgy sétált a sátrunkhoz délután. Érdeklődött, meddig tartunk nyitva. Szolid szarkazmussal azt kiabáltam a függöny mögül, hogy ameddig az élesztő bírja. Kezdtem elfogadni az „idő előtt távozás” gondolatát, hisz vasárnap lévén egyetlen szupermarket sem volt nyitva. A hölgy kíváncsiskodni kezdett, így tájékoztattam az előre vizualizált készlethiány-problémáról - amennyiben a vásárlószám nem csökken. Erre mi volt a válasz? Felajánlotta, hogy hazaugrik és szétnéz a hűtőszekrényében, hátha akad egy-két kocka élesztője. A vészkiáltás a velünk szemben dolgozó, kézműves gyertyákat áruló kollégához is eljutott, aki a többi árussal karöltve szintén élesztő-túrára indult a piacon. Néhány perccel később visszatért eggyel. Újabb bizonyítékot szereztünk arra, hogy bizonyos körökben a szeretet, a kedvesség, a segítőkészség nem ismer határt és akadályt. Az élesztő (ami inkább sütőpor, de a spanyoloknak egyre megy) zacskója a mai napig a konyhaszekrényben pihen…
A korábban beszerzett alapanyag végül pont elég lett. A cukor ki volt számolva az utolsó kristályig, sőt még a liszt is. Minden elfogyott, ugyanakkor egyetlen vásárló sem maradt kiszolgálatlanul…
Hogy mi történt Priego de Córdobában? Nem tudom. Fogalmam sincs milyen energiákat bocsátottunk ki, mi hozta meg a törést, de a kocka ott, akkor átfordult és megtört minden addigi „átok”. Megszánt minket az univerzum? Próbára akart tenni az emberpróbáló munkamennyiséggel? Vagy egyszerűen csak eleget bizonyítottunk és tanultunk ahhoz, hogy végre átadja a méretesebb jutalmat? Nos, a válaszok még váratnak magukra. Egy biztos: valami megváltozott azon a hétvégén…
Priego nem csak a tucatjával, egyszerre érkező vásárlókról, hanem a kulináris élvezetekről is szólt. Végre nem száraztésztát illetve konzervet ebédeltünk, hanem fenséges, frissen készült paellát, desszertnek pedig jégkrémet választottunk. Mert belefért a „keretbe”. Ugyanolyan mámorral fogyasztottuk el azt az ebédet, mint márciusban azt a bizonyos könnyfakasztó pörköltet.
A sokszor jelentéktelennek tűnő dolgok hordozzák magukban a legnagyobb csodát. Olykor a már megszokott dolgok nyújtják a legáthatóbb élvezetet. A valódi szabadságérzéshez nincs szükség egetrengető vágyakra. Egyszer majd rájössz: „egy gombóc fagyi” is el tud repíteni a felhőkig…
Priego csodás emberi kapcsolatokat is tartogatott számunkra. A gyertyaárus mellett megismerkedtünk a világ legangyalibb kutyájával és gazdájával. Antonio mellettünk árult, speciális aprító ollót kínált a közönségnek. Rengeteget nevettünk vele. „Cuñadonak” azaz sógornak hívja Rolandot a mai napig. Hogy miért?
Antonio: Hogy megy a mai este? Láttam, hogy sor állt előttetek.
Roland: Igen, nagyon jól ment ma, rohadtul fáradtak vagyunk.
Antonio: Fáradtak? Akkor ma már nem lesz több kalács??
Roland: Áh, nem. Zárunk. A húgom azt mondta elég a mai napból, összeesik.
Brigitta: Mióta vagyok a testvéred, szívem?
Antonio: Húgica lett az asszonyból? Ezt a jó hírt!! Akkor nyugodtan lecsaphatok rá, nem igaz? Te leszel a sógorom! (hahotázik és megölel engem)
Roland: Úristen! Úristen! Nem testvért akartam mondani…ajj, de ciki. (zavartan röhög)
(…)
Szóval Roland ettől a pillanattól kezdve Antonio „sógora”. Bármikor találkozunk, „cuñado” az üdvözlőszó. Nem felejtette el, ergó Roland sem tudja. Azóta is pirul az orcája. :) Antonio viszont nagyon megszerette őt. Öröm nézni, ahogy időről időre megölelik egymást. Nem beszélve Caneláról (canela=fahéj), Antonio kutyájáról, aki számomra a világ egyik legokosabb, legkülönlegesebb, legemberibb és legbájosabb kislány kutyája. Leírhatatlan energiái vannak. Tömény szeretet.
Priego de Córdoba volt az első piac, ahol szombaton embereket kellett hazaküldenünk, mert a fáradtságtól nem bírtunk több kalácsot gyártani. Priego de Córdoba volt az a város, ahol nem kellett rátukmálni az emberekre a kürtőst. Kígyózott a sor előttünk. Előrendeléseket vettünk fel. Priego de Córdoba volt az első helyszín, ahol néha kevésnek éreztük a négy kezünket. A kasszabeli végeredmény maradjon az én kis titkom. :) Megértünk a feladatra.
A következő hetet pihenéssel töltöttük. Nem volt hova mennünk, de nem bántuk, hisz már készültünk az újabb magyarországi fuvarra Laciékkal. Indulás előtt azonban még át kellett pakolnunk a dobozainkat az új otthonunkba. Andreát és Noémiéket is megszabadítottuk a pakkjainktól. Persze nálunk a költözködés sem volt zökkenőmentes. Akkor vált biztossá, hogy ezentúl minden hasonló alkalommal számolnunk kell egy defekttel. Még szerencse, hogy az autónk csodákra képes és lyukas gumival is gond nélkül felkapaszkodott a szerpentinen. Ez a sztori a tipikus esete annak, hogy nincs tökéletesség. Ha valami rendbe jön, majd más miatt sajog az ember feje. Amúgy „benyeltünk” egy csavart, ez volt a defekt oka. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy kis utánfújással kibírta a hegyről lefelé vezető utat is, így csere nélkül eljutottunk a szerelőig.
A magyarországi fuvar nem volt felhőtlen. Már a kezdés is rossz volt. Roland a költözködés után nem aludta ki magát, információhiány miatt nehezebb és nagyobb csomagot vettünk át, mint ami a fuvarlevélen szerepelt, néhány véleményünk ütközött Laciék elveivel és mindemellett okkal, ok nélkül, frusztráltan martuk egymást Rolanddal. Volt, hogy órákon keresztül nem beszéltünk egymással. Kimerültek voltunk. Nem találtuk a közös hangot. Csak a sokezer kilométert láttuk magunk előtt és a tetőző, kíméletlen fáradtságot...
(...)
Magyarországon elvégeztük a ránk eső munka fennmaradt részét. Kiadtuk a csomagokat, aztán aludtunk egy nagyot. Az egyetlen felüdülést egykori kolléganőnk és párja jelentette, akikkel egy forró kávé mellett kicsit kikapcsolhattunk. Ezután azonban újabb érzelmi hullámvölgyben landoltunk…
Roland tragikus hírt kapott. Szeretett nagypapája egy nappal azelőtt elhunyt, hogy meglátogatta volna a kórházban. Ő nevelte fel. Ő törődött vele. Ő szerette igazán. És mintha nem akarta volna, hogy az unokája a kórházi ágyon lássa utoljára. Még jó, hogy májusban elvállaltuk Laciék fuvarját és találkozhattak. És hála Istennek, hogy júliusban, a tragédia idején Magyarországon voltunk, mert így Roland minden ügyintézésben segítséget és támaszt tudott nyújtani a nagybátyjának. A hír még borzalmasabb lett volna 3500 km-rel távolabb.
A történteket a kórháznak aligha nevezhető akármi képes volt még sötétebbé tenni. Tiszteletlen, érzéketlen és ostoba „Statisztikai kérdésekkel” kezdték az adatfelvételt, majd oktalan, félmosollyal tűzdelt pénzbeszedéssel folytatták gusztustalan tevékenységüket, miközben az ő szavaikkal élve „Az elhunyt halálának pontos okáról” képtelenek voltak ingathatatlan teóriát felállítani. A temetkezési vállalat mondanom sem kell, hab volt a tortán. Szégyentelenek.
(…)
A kiábrándultság és szomorúság csúcsán kellett visszaindulnunk Spanyolországba. Roland előtt újabb 3500 km állt. A kisebbik húgom is velünk tartott, Noémiék engedelmével az első sorban, mellettem nyomorogta végig az utat. Alig vártuk a megérkezés pillanatát.
A fuvarmunka kapcsán felmerültek aggályok, melyeket már az út során igyekeztünk éreztetni Noémivel és Lacival, ám az elveink, elképzeléseink egyetlen esetben sem találtak közös nevezőt. Ennek ellenére abban egyeztünk meg Rolanddal, hogy elvállaljuk a feladatot, hisz télen szükségünk lesz a fix pénzre.
Fantasztikus volt látni a testvérem arcát, amint megpillantotta a Costa de Sol tengertükrét, az élénkzöldbe burkolózott hegyeket, a faágakon nyüzsgő kabócákat és mellkasába szippantotta a tenger gőzétől édeskés levegőt. Jó érzés volt kirántani őt a szürke hétköznapokból és átadni neki egy picit a csodánkból.
Köszönetet mondtunk Noémiéknek a rengeteg segítségért, hálát ígértünk nekik és azt, hogy a következő hónapban találkozunk – ugyanis abban állapodtunk meg, hogy az augusztusi fuvartávot már kettesben teljesítjük Rolanddal. A nézeteltérések okozta, nem éppen felhőtlen búcsú után új otthonunk felé vettük az irányt…
Immár mi nyitottuk ki az érintetlen lakás ajtaját, ami talán még élénkebben ragyogott, mint másfél hónappal azelőtt. Amint beléptünk a folyosóra, a falak megszívták magukat az otthon illatával, a fotelek eggyé váltak testünk melegével, a televízió spanyol híradót harsogott miközben a konyhában chorizo füstös aromája táncikált a levegőben…
Az anyagi csapdában a lazítás a legutolsó, amire az ember gondolni mer. A húgom érkezése azonban teret engedett a szórakozásnak. Először látogattunk el Nerjába, a varázslatos Európa teraszra. Újra felszabadultnak éreztük magunkat, "éltünk" egy kicsit és rájöttünk, milyen csodálatos helyen van az otthonunk. Egy mesebeli világban, amit mindenkinek látnia kellene, legalább egyszer az életben. Nem árulok zsákbamacskát: akkor, abban a percben eldöntöttem, azért (is) fogok dolgozni, hogy másoknak is adhassak abból a csodából, amit én nap mint nap megkapok. A húgom és édesanyám jó kezdés volt a projekthez, ami még csak a jövőben kezdődik el igazán…
A kikapcsolódás lehetőséget adott arra is, hogy újra nőnek érezzem magam. Felvehettem a szoknyácskámat, a csinosabbik szandálomat, nem kellett összefogni a hajamat és az ékszereimet is előkaparhattam a fiók mélyéről.
Mióta az eszemet tudom, gyönyörű nő akartam lenni. Igyekeztem a tőlem telhető legcsinosabban öltözködni, barnítani a bőröm; smink nélkül a négy fal között sem léteztem, nemhogy az utcán. A hajamat sem fogtam össze, talán csak akkor, amikor lusta voltam megmosni. A testemmel –ami bár genetikailag előnytelen - is igyekeztem foglalkozni, akár szépségkezelések, akár sport keretében. Amikor hastáncoltam, akkor éreztem magam a legcsodálatosabbnak, a leggyönyörűbbnek… mégis elengedtem. Más utat választottam, más értékrenddel. Most sajnálom a legjobban. Habár, így legalább kijelölhetek egy újabb állomást erre az útra.
Nos, a piacozás csak tetézte a nőiesség terén elmúlt években „elért” kudarcomat. Ez a világ nem a divatbemutatókról szól és ezt kénytelen-kelletlen el kellett fogadnom egy idő után. A kezdeti próbálkozások után be kellett látnom: nincs kiengedett haj, hisz „konyhán” dolgozom, nincs csinos ruha, hisz a liszt, az olaj, a cukor pillanatok alatt megzabálná és dobhatnám a kukába. Nem vitás, sátrat állítani sem lehet tűsarkú cipellőben. Otthon sem játszhattam a balerinát, hisz a hideg lakásban töltött órákat aligha éltem volna túl az addig sosem viselt mackónadrág, vastag pulóver és köntös nélkül. A csótánytanyán pedig inkább annak örültem, ha a ruhatáram nagy része el volt zárva a dögök elől, és nem szívta az irtószerek valamint a lakás állott bűzét. Persze a többhónapos dobozban tárolás is megtette "jótékony" hatását kéretlen lyukak, szakadások személyében. Cipő vagy ruhavásár szóba sem jöhetett, hisz nem volt miből. Az utolsó kis vászon(papír)cipőmet, amit egy éven át nyúztam, néhány napja hajítottam el. Végre sikerült új lábbelihez jutnom. Több mint egy év után.
Vacak érzés térdre kényszeríteni a nőiességet. Tétlenül nézni, ahogy a haj töredezik, a bőr fakul, a kéz férfiasodik a fizikai munkától, emellé bónuszként még felkúszik néhány kiló is. Az egyre pusztuló énképet csak rontja, ha a tükörnek nincs mit felmutatni hibás-hibátlan önmagadon kívül: se új, irtó csini ruhadarabot, se ékszereket, se kozmetikai cikkeket. Nincs más választás, mint konszenzusra lépni saját magaddal: elfogadni a belülről áradó, természetes szépséget és kisugárzást. Ami ezidáig soha nem kapott tiszteletet.
Természetesen ezt is leckeként, megoldandó feladatként fogom fel. Először is el kell fogadni azt, ami van, majd pedig megkeresni azt a lányt, aki Debrecen szívében, vízipipák füstjében lubickoló pincebárban átadta magát a tánc okozta varázslatnak és olyannak szerette önmagát, amilyen akkor, éppen volt…