Neverstarting story

Azelőtt sosem fizettem örömmel albérletért. Pláne nem olyanért, amelyben nem csak én élek, hanem „édes kis” bogárkák is. Márciusban azonban fejtetőig érő mosollyal adtam pénzt Carinának, az ingatlanosnak. Hisz az a hétfői nap azt jelentette, hogy újabb négy hetet nyertünk. Fedél maradt a fejünk fölött.

Engednem kellett a csábításnak. Elegem volt abból, hogy úgy rójuk a köröket a boltokban, hogy  csorog a nyálunk a legeldugottabb polcon lévő árukért is. Pörköltet akartam. Semmi másra nem vágytam csak alvásra és egy tányér pörköltre. Vettünk fél kiló húst. A felét eltettem nehezebb napokra. A másik felét olyan apróra vágtam, hogy inkább hasonlított darált húsra, semmint húskockákra. A cél az volt, hogy minél többnek tűnjön az a pörkölt.

Főztél már úgy, hogy közben pityeregtél? Tudod, miért potyogtak a könnyeim ahelyett, hogy gyorsan összedobtam volna az ebédet és habzsoltunk volna? Mert rájöttem, hogy a „pörkölt” egy kivételes ajándék. Hogy tisztelni és szeretni kell, mert ki tudja, mikor teríthetsz meg neki legközelebb…

Általában rohanva főztem. Úgy zutty bele mindent, aztán már kész is. Ezúttal azonban gyenge volt a tűz a fazék alatt. Élvezni akartam és érezni, ahogyan a fűszerek egyesével adják át aromájukat a húsnak. Minden kóstolás és illatminta más-más élmény volt. Csótányék sem tudták megzavarni az orgiát. Életem legfinomabb pörköltjét készítettem el aznap… az összes fájdalmam, mosolyom, küzdelmem és hálám íze benne volt…

A boldogsághormonok azonban csak néhány napig maradtak. Újabb döntést kellett hoznunk. Két lehetőségünk volt: elmegyünk 400 km-re árulni, egy nagyobb, piacos perspektívából „erősebb” városba, vagy megyünk feleannyit, egy korábban már „közepesen” sikeresnek bizonyult vásárba. Spórolás miatt utóbbi mellett döntöttünk… Rosszul.

Dühös voltam. Utólag inkább autóztam volna 400 km-t. Ehelyett azonban három napon keresztül hallgattam San Roque tökfej lakóit: „Nem kérek.” ; „Nem szeretem az édességet.” (Mondja ezt egy zsák gumicukorral a kezében...); „Nincs kedvem kipróbálni.”; „Épp most vacsoráztam./Most ebédeltem./Most reggeliztem./ Most tízóraiztam./ Most uzsonnáztam.” Az agyamra mentek. Kész csoda, hogy egy csöppnyi nyereséget képesek voltunk kitermelni.

Annyira reméltem, hogy Jódar volt a mérföldkő. Hogy Jódár után már csak jó dolgok jönnek – legalább addig, míg a partra úszunk. Naiv voltam. Bár akadt már bőven megpróbáltatásból, még nem kaptunk eleget. Piszkosul mérges voltam. Annyira, hogy eljátszottam a gondolattal: kihátrálok a feladatok elől. A legjobban az táplálta a mérgem tüzét, hogy Roland miattam kínlódott. Utáltam magamat és az álmaimat.

Valamit azonban elfelejtettem hőbörgés közben: hogy a társam csodálatos. Hogy egy percig sem hibáztat, sőt. Kérte, hogy emlékezzek arra, amit egymásnak ígértünk, távolodva Budapesttől. „Nem fordulunk vissza”. Azt mondta végigcsináljuk. Vagy így, vagy úgy. Azt gondolta, ennyi küzdelem nem veszhet kárba. Hitte, hogy ez az álom csodálatos lesz. Olyan, amilyennek elképzeltem. Csak bírni kell az utolsó lélegzetig.

Nem adtuk fel. Cserébe újabb segítséget kaptunk és taroltunk a lucenai piacon. Én közben harcoltam. Továbbra is önmagammal. Elfelejtettem igazán örülni. Csak az járt a fejemben, hogy „Rendben, köszönöm, de mi lesz, ha jövő héten megint kudarcot vallunk? És egyébként is, mi lesz azután meg azután meg azután…” Elkezdtek hiányozni bizonyos dolgok. A biztos talaj. A rendszeres fizetés. A szeretett munka.

Mire lecsitítottam a belső hangokat és elfogadtam a körülményeket, újabb kudarc szakadt a nyakunkba. Igazi hullámvasút volt. Hol fent, hol lent. Okkal féltem (félek) szüntelenül.

Amikor a következő héten megláttam, hol fogunk sátrat verni, robbantam. Hátraléptem volna, ám a sors nem hagyta. Nem engedett sehova. Megpróbáltuk visszaharcolni a kifizetett helypénzt, de egy centet sem kaptunk vissza, így hát maradni kellett a számomra azóta is leg”undorító”bb andalúz faluban. Pinos „asco” Puente lakói mással sem voltak elfoglalva, mint furgon feltöréssel, standról lopással, és a munkánk degradálásával. Új szót tanultam. Kár, hogy a kalácsom jelzőjeként ivódott bele az elmémbe. Asco, azaz undorító. Persze az érintettek úgy illették eme „bájos” jelzővel a kürtőst, hogy megkóstolni sem voltak hajlandóak. Motiváló volt így dolgozni. Undorítózzák a kalácsomat, de én törjem magam. Öt tésztát gyúrtam. Három nap alatt. De legalább a fiúk gondoskodtak a jókedvről. Kockáztatva a cukormérgezést, még a megmaradt kalácsokat is megették. :)

Totális kudarccal zártunk. Szilvesztert nem tudtuk kifizetni. Andrea végül úgy döntött, kiemeli a fiát a businessből, mondván, sosem állunk talpra. Sajnáltuk a történteket. A gond ráadásul nem csak az volt, hogy immár Rolanddal kettesben kellett helytállnunk, hanem hogy illendő volt elkezdeni visszaadni az összes kölcsönkapott holmit, kezdve a sátorral és a sütővel.

Ez persze nem volt olyan egyszerű. Leginkább a sütő miatt. Merthogy a mi masinánkon továbbra sem működtek a gázégők. A gyártó nem reagált a leveleimre. Felment bennünk az a bizonyos pumpa, így jogi segítséget kértünk, hisz…

-      Vásároltunk több százezer forintért egy sütőt és hozzá sütőfákat.

-      A gépet szakszerűen szállította Roland unokatestvére és párja, (Akiktől rengeteg segítséget kaptunk. Hamarosan ők is bekapcsolódnak a történetbe.) így az nem sérült, mégis a második piacon visszarobbant a rajta lévő gázégő.

-      A gázégő kerámialapjai ok nélkül megrepedeztek.

-      Adásvételi szerződést, garanciapapírt a kedves gyártó „elfelejtett” mellékelni a géphez, annak ellenére, hogy ígéretet tett rá.

-      Garancia persze hiába lett volna; ilyen gépeket, gázégőket Spanyolországban nem forgalmaznak, így a jog esetünkben nem lett volna érvényesíthető, csakis Magyarországon.

-      A gyártónk által kiküldetett másik gázégő is hibás volt. Egy panaszlevelet is kaptunk hozzá „ajándékba”. Korábbi megvásárlója szerint ugyanazokat a tüneteket produkálta, mint a mi égőnk.

-      A probléma tehát valós volt és nem egyedi. A gyártó mégsem reagált. Ideje volt közölni vele a feltételeket.

-      Több lehetőséget ajánlottunk fel neki: visszavásárolja a sütőt, teljes áron és mi veszünk egy másikat, új sütőt gyárt nekünk, jobb minőségben vagy pedig bírósági úton érvényesítjük a jogainkat vele szemben. A levelem nem volt fenyegető, szimplán éreztetni akartam vele a helyzet komolyságát.

-      Az úr persze fenyegetésnek ítélte a levelet, hiába voltam relatíve kedves. Úgy vélte, mi csak lógatjuk a lábunkat Spanyolországban és őt "cseszegetjük". Tényleg ezt mondta. Na jó, talán egy kicsit csúnyábban. A lényeg, hogy vigyük haza neki a sütőt, vagy hagyjuk békén.

Rolandot először hallottam elborult aggyal, véres tekintettel, szépen mondva erélyes hangnemben telefonon kommunikálni.

-      Az ürge végül hosszas hajcihő után – beleegyezésünkre – azt a megoldást választotta, hogy kiküld nekünk két darab, teljesen más típusú gázégőt. Garanciát persze nem vállalt.

-      Nekünk valójában nem volt választásunk. Amerikában biztos, hogy kártérítést kaptunk volna. Magyarországon viszont magasról tettek ránk... de tényleg.

-      A beígért gázégők nem érkeztek meg. Folyamatosan zaklattam a fószert, így végül csak megijedt és postára adta azokat. Hálás köszönet, óh, megmentőnk. (Június óta nincs gond a sütővel! Juhééé! Mikor is vettük? Áh, hogy decemberben! Persze csak azért, hogy rajta csücsülve lógassuk a lábunkat a tengerparton. Másra mondjuk nem is volt alkalmas akkoriban...)

(Íme az égő-show: https://www.youtube.com/watch?v=I2xJpTq_Gl8&feature=youtu.be )

Eme tortúra közepette persze mi dolgoztunk Andreáék felszerelésével. Ő továbbra is egy angyal volt. Nem kért vissza semmit. Azt mondta, majd szól, ha kellenek a cuccok.

Visszatérve Szilveszter távozására. Pocsék volt nélküle nekimenni a következő piacnak. Egy zabszem sem fért volna a fenekünkbe. Féltünk, hisz most először nekünk kellett tárgyalnunk a szervezővel, jó helyért harcolni, vizet és áramot szerezni, majd eladni, vásárlói kérdésekre reflektálni, problémákat megoldani.

Ám! Hihetetlen vagy sem, gyorsan megugrottuk a lécet. Rolandnak szemtelenül jól ment a spanyol. Hízott a májam. Az emberemből néhány hónap alatt - titkon - piaci kofa lett. Töretlen sikert produkált azon a hétvégén… Akár egy vérbeli kereskedő. Már az első este visszadolgoztuk a költségeket. (Egyébként Rolandnak volt a legkeményebb, minden szempontból. Októberben még csak annyit tudott, hogy „Sí” és „No”. Mivel könyvet nem volt ideje kinyitni, minden egyéb tudás a hétköznapokon és a piacokon ragadt rá. Áprilisban pedig már egyedül kellett eladnia a kalácsokat. Nincs lehetetlen.)

Nos, a májam valószínűleg túlhízott. Nagy lett az önbizalom és jött az a bizonyos, mindent romboló telhetetlenség…

Történt ugyanis, hogy szombat délután feltámadt a szél. Nem tulajdonítottunk neki jelentőséget. Dolgoztunk. Nem foglalkoztunk semmivel. Csodaként éltük meg azokat a napokat, ugyanis egyetlen standnál sem volt forgalom. Mindenki panaszkodott, volt, aki már másnap összecsomagolt. A kürtős volt az egyetlen kelendő portéka Calahondában. Komolyan! Még az a néhány, sziesztakor becsorgó ember is vásárolt tőlünk. Gyerekek, turisták, magyar család… Utóbbiak ötöt is. Aztán egy vak házaspár is. Őket a mai napig megkönnyezem. Talán az ő szájukból volt a legcsodálatosabb azt hallani, hogy „Que bueno! Riquísimo!” azaz ez nagyon jó, Isteni finom! Roland a kezükbe adta a kalácsokat, hogy megtapogathassák, majd illatmintát is vettek a csomagokból. Végül fahéjasat és kókuszosat is vettek. Fantasztikus emberek. Azóta volt hasonló élményünk siketnémákkal. A mai napig beleborzongok. Igen...boldog vagyok ezektől a soroktól. Többek közt miattuk éri meg begyúrni a tésztákat puszta kézzel és autóban átaludni a hűvös éjszakákat.

Kanyarodjunk vissza. Szóval feltámadt a szél. Egyre erősebb lett. Roland kikötötte a sátrat, ám szinte fölöslegesnek éreztem, mivel se elölről, se hátulról se két oldalról nem voltunk védve. Magányosan állt a sátrunk a sétálóutca azon szakaszán. 

A munkát nem hagytuk abba. Kellett a pénz. Én gondolatban már a második adag pörköltet főztem. Motivált voltam. Nem lehetett vége egy „kis” szél miatt.

A gondolataim mintha felhergelték volna az égieket. A szél rövidesen olyan erővel üvöltött, hogy arrébb lökdöste a telepakolt asztalomat. Két kézzel próbáltam ellentartani. Roland végül úgy ítélte, jobb, ha körbezárja a sátrat, úgy talán nem tud alákapni a szél. Kimentem utána a szabadba. Nem vagyok egy szalmaszál, a szél mégis szó szerint arrébb pakolt két lépéssel. Mintha tűket szurkáltak volna az arcomba, olyan rideg volt az időjárás. Fájt, ahogy a szél az orromon keresztül behatolt a testembe…

… aztán hatalmas csattanást hallottam. Benéztem a konyhába. A kelesztő és a fák a földön hevertek. Éreztem, hogy itt a vége, de már nem volt időm kimondani, hogy azonnal csomagoljunk össze. A szél betört, alákapott és felemelte a nehéz vas sátrat. Megpróbáltam megragadni az egyik, fölöttem lévő vasrudat, hogy a földön tartsam, ám esélytelen volt. A fejemet találta el, aztán betemetett…

…minden erőmet összegyűjtve próbáltam leemelni magamról a „munkahelyemet”, miközben más gondolat sem járt a fejemben, minthogy Roland jól van-e. Ugye nem rázta meg az áram? Nem robban fel a gázpalack? Nem ütötte eszméletlenre valamelyik vasdarab? Aztán a szél segített leemelni rólam a sátrat, de azzal a hévvel távolabb is hajította azt. Döbbenetes ereje volt. Irtó nehéz vasdarabokat hajigált kénye-kedve szerint. Nem csoda, hogy a kikötözésre használt kötelet gond nélkül eltépte.

Jobbra néztem. Roland és a komplett piac a sátrunk után futott, ami húzta magával az áramvezetéket. A kellemetlen történet legcsodálatosabb részére tisztán emlékszem: az összes piacos csapot-papot maga mögött hagyva rohant, hogy segítsen. Pedig egyetlen sátor sem volt biztonságban. Az egyik kolléga az áramvezetéket tépte ki a dobozból, a másik négy a sátrat szorította a földre, az ötödik a gázpalackról tépte le a reduktort, a hatodik hozzám sietett és velem együtt tartotta az összerogyott asztalt és az edényeket. A hetedik Rolandot küldte hozzám, mert látta, hogy a sátor maga alá gyűrt. A kép innentől kezdve számomra homályos. Zsibbadt a fejem. Nem láttam jól. Lüktetett a halántékom. Roland „keltett életre” egy kérdéssel: a pénz megvan?? Fogalmam sem volt. Hirtelen arra sem emlékeztem hol tartjuk a kasszát. Roland végül kiszedte az összedőlt asztal alól a dobozt, ami sértetlen maradt. A kezembe nyomta, hogy tegyem biztonságos helyre. Ám néhány perc múlva már nem tudtam megmondani, hová pakoltam el (később kiderült, hogy betettem az egyik szatyor aljára). Roland számára kétségbeejtő volt az állapotom. Bármit a kezembe nyomott, én azt eltüntettem. Így veszett el a thermoboxunk teteje is. A biztonságos hely definíciója nem létezett számomra. A hűtődoboz tetejét a helyére tettem, ahonnan két másodperc alatt le is kapta a szél és ismeretlen „vizekre” sodorta. Ahogyan más holminkat is.

A szervező, Adriana nyugtatott, ölelgetett, azt mondta nincs semmi baj, ne essek pánikba. Én csak azt kérdezgettem, miért… miért… miközben ömlöttek a könnyek a szememből. A fiúk szétszedték a sátrat. Mindent megmentettek. Néhány vasdarab azonban tropára tört. VAS! Az oldalfal egy része szétszakadt. A lavór és a kanna kiborult, mindent eláztatva. Az asztal lábai elhajlottak. Nagyobb baj is történhetett volna, hisz a sátor áram alatt volt és a gázpalack is be volt kötve. De nem történt. Így hát tudtam, hogy mindez „csak” egy lecke volt.

Adriana és a többiek jeget szereztek a fejemre, amin a kapkodás közepette szép kis fürjtojás nőtt. Lüktetett, fájt, lilult. Hányingerem volt. Roland bepakolta a kocsit és útnak indultunk…

Zúzódás volt. Semmi komoly. Csak a látvány volt ijesztő. Mondtam Rolandnak, hogy nem jó ötlet bemenni a sürgősségire, mert azt fogják hinni azért van olyan csöndben, mert tőle kaptam a monoklit. :) De ő nem tágított. Ez volt az első közös élményem a spanyol egészségüggyel… a Kiskőrös szintű Torre del Marban. Elmesélem, mert érdekes volt. 

A recepción felvették az adataimat, megkérdezték mi történt velem. Mindezt a chipes TB-kártyámra (Átkozott nyugat!! :) ) rögzítették, majd egy vonalkódokkal teli papírt nyomtak a kezembe. Egyet magamra kellett ragasztanom. Roland eközben kapott egy „Kísérő” feliratot a kabátjára.

Ezután be kellett mennünk az ultramodern váróterembe, ahol egy-egy fotel is fogadta a betegeket, infúziós állvánnyal, hogy senkinek ne kelljen kezeletlenül várnia a részletes vizsgálatot. Hangosbemondón (nem az ajtót kinyitva és üvöltve) szólították az embereket több konzultációs szobába. Ott be kellett számolnom arról, allergiás vagyok-e valamire, volt-e műtétem stb. Aztán a hölgy lehúzta a kabátomra ragasztott vonalkódot és ez alapján mehettem tovább a kijelölt orvoshoz.

A doktornő – titkárnő nélkül – ült a vizsgálóban. Azonnal faggatni kezdett. Mi, mikor, hogyan történt, mi fáj, mit érzek, mit nem érzek. Tartottuk a szemkontaktust, miközben tíz ujjal pötyögte az általam elmondottakat a rendszerbe. Nem egy egyébként szeretnivaló Mariska néni terrorizálta a billentyűket két mutatóujjal. Miután mindent feljegyzett, megvizsgált és utamra engedett a chipes (!) TB-kártyámra rögzített recepttel… Nem mellesleg összesen 20 percet töltöttem a sürgősségin...