Nem leszel boldog a halál után

Nincs értelme az életemnek. Jobb lenne meghalni – a gyenge emberek kiváltsága ez a két mondat. Szeretnének elaludni. Megkönnyebbülni.

Kár, hogy nem lehetnek biztosak a sikerben. Érdekes, egyikük sem tud eltökélt választ adni arra, biztos-e abban, hogy boldogabb lesz a halál után. Mert valójában fogalma sincs róla. Ebben sem magabiztos, mint ahogy abban sem, meg tudja-e vívni a földi életben neki címzett harcokat. Így akár az is megtörténhet, hogy a halál utáni élet sokkal fájdalmasabb lesz számára annál, mint amit feláldozott a gyengesége oltárán.

Ha a földi életben gyenge, az sem jár jutalommal. Ha nem ugorja meg az elé pakolt léceket, nem kap ajándékot. Ha folyamatosan csak az akadályokat görgeti maga elé, nem látja meg a lehetőségeket és csak a menekülőutat fogja keresni. Mintha üldöznék.

Miből gondolja azt az elgyengült ember, hogy ha elveszi magától az ajándékba kapott életet, akkor megsimogatják a buksiját és egy másik, fehér masnival átkötött meglepetést adnak neki cserébe? Például békét, ami után olyannyira sopánkodik. Abszurdum. Megérdemli a nyugalmat? Nem. Sőt. Felidegesíti tettével a teremtőjét. Bárki is legyen az. Olyan ez, mint a gyereknevelés. Ha a gyerek rossz, büntetést kap, ha jó, ajándékot. Ki az, aki megdicséri a porontyát, ha az a karját vagdossa egy Gillette pengével?  

Honnan veszi a gyenge, hogy törékeny élete szisztémája másképp működik? Hogyan várhat valaki békét a halál után, ha a földi életében sem tudta megteremteni a belső harmóniát? Fogalma sincs a csendről.

És mégis… hogy lehet egy gyenge ember erős, ha kikényszerített halálról van szó? Hogy lehet gyávaként olyan bátor, hogy a végzetbe utasítja önmagát? És hogy lehet a megtört lelke oly optimista, hogy hófehérnek látja a vaksötét halált?

A gyenge ember keze is szorítja az erő jogarát.