A klasszikus tündérmesék végén a herceg rendre feleségül veszi a hercegnőt, aki oly sokáig várt rá, aztán persze boldogan élnek, míg meg nem halnak. Bár ki tudja, lehet, hogy Csipkerózsika elvált asszony lett, ellenben Hamupipőkével csak mi nézők, ha úgy tetszik olvasók nem tudunk róla…no mindegy.
A lényeg az, hogy a mi tündérmesénk sem érhetett volna szebb véget, mint a Disney hercegnők története…
Tudniillik, miután egy rendkívül logikus és humánus rendszer fennállásáról, sőt mi több, aktív működéséről szereztünk tudomást, erősen fontolóra vettük a házasságkötést. Akik abban reménykedtek, hogy Roland a gyanúsan kerekedő pocakom nyomására vett el nőül, azokat le kell lomboznom: nem, nem vagyok áldott állapotban, a gömbölyded formák hátterében szimplán plusz kilók állnak, semmi más. Tetézem a dolgot: nem is álmodoztunk csodálatos menyegzőről. Tudom, kicsit kiábrándító, de talán épp ezért különleges.
Nyáron épp a csodás Isla Cristina sétányán sétálgattunk fel, s alá, stírölve a piaci kollégák standjait, amikor is az egyik kedves argentin bácsival szóba elegyedtünk. Ismertük egymást, lévén, hogy korábban kapott tőlünk grátisz kalácsot. Miközben cseverésztünk, megakadt a szemem az asztalán díszelgő nemesen egyszerű (haha), nemesacél gyűrűkön. Az öreg - látva érdeklődő tekintetem- habozás nélkül felajánlott egyet ajándékba. Mivel utálunk ingyen dolgokat elfogadni, megbeszéltük, hogy kifizetünk egy másik gyűrűt és ha esetleg tényleg házasságra kerülne a sor, ezeket húzzuk majd egymás ujjára. A bácsi így zsíros 4 euróért odaadott nekünk két karikagyűrűt, melyek aztán Roland titkos kis táskazsebében pihentek egészen Brigitta-napig…
Nem foglalkoztam holmi leánykérés gondolatával, sem a bizonytalan esküvővel, így automatikusan a gyűrűről is megfeledkeztem. Október 11-én azonban Roland alaposan meglepett. Ő, aki soha életében hallani sem akart semmiféle frigyről, olyan cselesen és romantikusan kérte meg a kezem, hogy zavaromban azt sem tudtam mit kell ilyenkor mondani.
Este étterembe vitt, aztán tettünk egy éjszakai túrát Mijasban. Hazaérkezvén pedig be kellett mennem a szobába, magamra zárni az ajtót és csöndben maradni, míg „szabadon” nem enged.
A következő percben már egy cserép vörös rózsa díszelgett előttem, mellette isteni jégkrémtorta illatozott. A rózsa nem volt hétköznapi. Azt a feladatot kaptam, hogy vizsgáljam át tüzetesebben…
… a hónapok óta nem látott gyűrűt gondosan elrejtette az apró levelek közé. Nem is kívánhattam volna ennél szebb és őszintébb leánykérést. :) Már csak azért sem, mert nem tudom, mikor és hogyan csempészte a rózsát a lakásba, hisz 24-ből 24 órát egymás „nyakán” töltünk. Jól sikerült a meglepetés. Persze ezután sem tudtuk, összeházasodunk-e valaha vagy sem… minden bizonytalan volt. Pláne, hogy több ezer km-re Magyarországtól lehetetlennek tűnt esküvőt szervezni; 2014-ben, amikor az ember már a napi élelmiszert is online veszi meg.
Én mindenesetre próba-szerencse alapon felkerestem egy hivatalt...
Az e-mailben feltett kérdéseim több témakörre irányultak, de a legfontosabb az volt, van-e kötelező várakozási idő házasságkötés előtt, illetve van-e mód eltekinteni tőle. A válasz természetesen a jól megszokott hivatal(nok)i passzivitást, nemtörődömséget és nem utolsó sorban tudatlanságot tükrözte. (Tisztelet és köszönet a kivételnek!)
„Kedves hölgyem! A kötelező várakozási idő 30 nap. Ettől nem áll módunkban eltekinteni.”
A csöppet sem segítőkész válasz generálta paprikás hangulatomat igencsak fokozta a következő sor, miszerint nem nyújthatok be online kérvényt házasságkötésre, fáradjak be személyesen az irodába. (Jó asszony, ez a kettőnk közti röpke 3500 km távolság miatt nem lesz egyszerű, a jó Isten áldja meg…!)
A legnagyobb problémám egyébként nem is ezzel volt, hanem azzal hogy tudtam, a hölgy állításával ellentétben VAN módja annak, hogy eltekintsenek a várakozási időtől. Mindössze egy kérvényt kell beterjeszteni a kiválasztott hivatal jegyzője elé. Slussz-passz. Jegeltük a témát.
Az október havi bankszámla egyenlegünket látva úgy döntöttünk, decemberben Magyarországra utazunk. No persze nem a házasságkötés miatt (az csak bónusz tételként szerepelt a teendőink listáján), hanem mert januárban lejárt volna a személyi igazolványom. Előbb-utóbb úgyis menni kellett volna. Az csak pozitív tényező volt, hogy a keresetünk megengedte a repülőjegy vásárlást. Persze az is elég körmönfontra sikeredett…
Az 550 km-re lévő Madridból, kétheti parkolóhely bérléssel, repjegyekkel és benzinköltséggel olcsóbb volt Magyarországra repülni, mint a tőlünk 30 km-re fekvő Málagából. Döbbenetes, de így igaz.
Többszörös piackihagyással a hátunk mögött (eső miatt sorra fújták le a „bulikat” október végén és novemberben) vágtunk neki Magyarországnak. Természetesen amikor nem voltunk Spanyolországban hétágra sütött a nap és szuper piacokat rendeztek. Mire visszajöttünk, újra eltűntek a rendezvények. Hoztuk, hozzuk a formánkat. :)
Visszakanyarodva a fő cselekményszálhoz: az érkezésünk után benyújtottuk az esküvő iránti kérelmünket, ugyanis kis hazám anyakönyvvezetője számára evidens volt a várakozási idő törlésének lehetősége. Khm. Ez körülbelül 20 másodpercet emésztett fel az életünkből. Nem beszélve a hölgy páratlan kedvességéről és segítőkészségéről. A tanúink papírjait (Rolandé kérdéses volt az esküvő napjáig) elég volt beszkennelni és e-mailben eljuttatni hozzá. A nőnek, akivel korábban leveleztem, ez kivitelezhetetlen volt. Sebaj. Ebből is látszott, hogy hozzáállás kérdése az egész.
Az esküvő tehát a nyakunkon volt, de hogy mit öltök magamra a jeles napon azt az utolsó órákig nem sikerült eldönteni. Nem találtam ruhát, vagy nem is akartam, magam sem tudom. Tény, hogy legfeljebb édesanyám álmait teljesítettem volna be egy habos-babos hacukával. Nem akartam ilyet, sőt szimpla hosszú ruhát sem, mert ezek mindig is borzalmasan álltak rajtam. Az esküvő előtti napig vacakoltunk egyebek közt Budapesten, de semmit sem találtunk. Esetleg egy lenge nyári ruhát tudtam volna elképzelni magamon, ám a tél kellős közepén esélytelen volt ilyet előásni. Épp ezért feladtam. A végén már fikarcnyit sem érdekelt, csak egy cipőt és egy nyakláncot vettem, ruhát pedig „turkáltam” a húgom szekrényében. :D Meglepő, de kettőt is találtam az ingyenbutikban! Tény, hogy mindkettőben úgy néztem ki, mint egy tehén, de még mindig jobbak voltak a ruhaszalonok díszgúnyáinál.
Nem mintha Roland több pénzt költött volna csicsára. Beadtuk a régi, szürke zakóját a tisztítóba. Ennyit tettünk az ügy érdekében.
Borzongtunk a házasság gondolatától. Ahogy közeledett, úgy taszított a ceremónia mindkettőnket. Még úgy is pocsékul éreztük magunkat, hogy senkit nem hívtunk, nem szerveztünk összejövetelt vagy hasonlót. Túl akartunk lenni a „bohóckodáson”, leginkább a kényszerfogadalmon, amit csak azért vállaltunk el, mert az anyakönyvvezető valósággal könyörgött, hogy valamit válasszunk ki a szertartás elemei közül, mondván semmi nélkül nehézkes lesz levezényelnie az eseményt.
Az év 12. hónapjának 12. napján, stílusosan 12 órakor jött el a mi pillanatunk. Rolandnak kis híján sikerült elkésnie, miközben én már 2 órája, készen toporogtam a ház a közepén. Azt hittem kihasználja az alkalmat és meglóg, hogy soha többé ne lásson, de nem volt ekkora szerencsém… épp időben megérkezett… :)
Kissé idegesen, hisztériázva, önmagunkkal meghasonulva vonultunk be a házasságkötő terembe. Mindketten kínos vigyorral, meredten bámultunk az anyakönyvvezetőre. Roland a pocakjával, én a folyton kipottyanni akaró ciciturbómmal küszködtem. Minden oly természet(ellen)es volt… :)
Aztán eljött a végzetes pillanat. Az a bizonyos rettegett fogadalomtétel. Oké, oké, essünk már túl rajta alapon, egymás után pörgettem a szavakat, amikor hirtelen történt valami… valami, amire egyikünk sem számított… egy törés… egy szikrákkal teli pillanat… érzelmi túlfűtöttség… Váratlanul két kósza könnycsepp indult útnak a szememből, cunamit gerjesztve… a férjecském szemeiben is eltörött a mécses… a könnycseppek miatt csak nagy-nagy hatásszünetekkel, remegő hangon tudta kipréselni magából a szavakat…
…hát ilyen volt a rettegett fogadalomtételünk, a nem vágyott esküvőnk. Meglepően könnycsepp-dús, szentimentális, őszinte… na jó és egy kicsit érdekhajhász, csak hogy ne térjek el teljesen az alaphangulattól. :)
A szerelem lángja olthatatlanra duzzad, ha bebizonyítjátok egymásnak, nem csak a tündöklő, érintetlen, zöld pázsiton futkosva, az élet szépséghibái nélkül kacarászva tisztelitek és szeretitek a másikat, hanem a mocsárba, a könnycseppek és fájdalmak óceánjába is követitek egymást. A közös küzdelem a bizalom hatalmát adja a kezetekbe. A közös fájdalom szorosabbra fűzi a szíveteket. A közös könnyek feltétel nélküli szeretetet építenek. A közös mosolyok stabil jövőt teremtenek. Az egymásba vetett hit pedig megdönthetetlen támaszt nyújt mindkettőtöknek.
Zárásképpen néhány szó az esküvő történetének gyökeréről, hogy mindenkiben, végleg eloszlassam a terhességembe vetett hitet. :)
Spanyolországban a társadalombiztosítási rendszer másképp működik, mint ékes hazánkban.
Tegyük fel, hogy van egy házaspár. Mindketten dolgoznak, ám az egyikük váratlanul elveszíti az állását. Magyarországon ilyenkor az történik, hogy 3 havi munkanélküli ellátás után (vagy már annyi sem…) a szegény ember saját maga után köteles fizetni a 6660 Ft összegű TB-járulékot (vagy már többet), míg munkát talál. Ha ezt nem teszi meg, azzal adótartozást halmoz, amit idővel behajtanak rajta, ha kell korbáccsal verik agyon, nincs elég baja.
Spanyolországban (és a nyugat többi civilizált országában) ugyanakkor hosszú, hosszú ideje felfogták a munkanélküli ember definícióját: a munkanélküli azért munkanélküli, mert nincs munkája, ergó nem kap fizetést. Ha pedig nem kap fizetést miből fizessen TB-járulékot saját maga után? Épp ezért, a munkanélküli egyén élhet a férje, gyereke, nagyanyja vagy bármelyik közeli rokona TB jogosultságával mindaddig, amíg el nem helyezkedik egy új munkahelyen. Hát nem logikus és humánus? No ezért házasodtunk össze. :)
Meg hát kell Roland leendő vagyona...meg a kocsija...meg a jövőbeli villája, meg a...na jó, érdek ide vagy oda, hozzámentem, mert szeretem. :)