Basszus...mi ez a rengeteg hajszál… - meredtem rémülten a la mangai apartman hófehér márványpadlójára. Bár öten voltunk a lakásban, kétség sem fért hozzá, hogy én vagyok az egyetlen, akinek hosszú, szőkésbarna hajszálak borítják a fejét.
Biztosan csak a tavasz miatt...elmúlik. Volt már ilyen máskor is. Semmi baj. Ne aggódj - nyugtattam magam.
Nagymamám, nagynéném és a kis unokahúgom áprilisban ismét eljöttek hozzánk. Pár napot La Mangán töltöttünk egy mesébe illő apartmanban, mely olyan volt, akár egy hajó a tengeren. Minden ablakból a hullámok és a napsugarak mosolyogtak vissza ránk. Az erkélyen ebédeltünk, játszottunk, borozgattunk, a tengerparton napoztunk, nevetgéltünk, vásároltunk, pizzáztunk, bohóckodtunk. Idilli napok voltak.
Miután hazamentek, folytattuk a munkát. Castallában várakoztunk a helyosztásra, immár második alkalommal. Roland új munkaasztalokat készített, melyek mozdulatlanul tűrték a viharos szelet. Nem szerettünk volna még egyszer “orihuelásat” játszani. Ezzel egyidőben elkészült a sátrunkra egy molinó is, kürtőskalács felirattal. Roland ötlete és saját tervezése volt; már legkevesebb egy éve könyörgött, hogy csináltassuk meg, de én sosem hagytam érvényesülni. Mindenesetre igaza volt: hasznos kiegészítő, mert azóta minden érdeklődő igyekszik megbirkózni a szóval, hangos felolvasás kíséretében. És ha már molinó, Roland kérésére (nehogy duzzogás legyen a vége, hehehe ) meg kell említenem, hogy a molinós projekttel azonos időben útnak indultak a Roland-féle kürtőskalács prospektusok is, a csehek, románok és egyéb tolvajnemzetek tájékoztatása céljából. Castalla óta részletes írásbeli felvilágosítást kapnak arról, hogy más tollával ékeskednek. :)
A castallai fesztivál nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Amilyen jó volt 2016-ban, olyan pokolian szenvedős lett 2017-re. Hirtelen mindenki zárkózott vagy visszautasító lett. Alig bírtunk pénzt kisajtolni belőlük, miközben javítani tértünk vissza az alicantei hegyekben fekvő kis faluba. A következő héten, Torrejón de Ardozban (Madrid) hasonló volt a helyzet. Roland véres küzdelmet folytatott minden centért. A bevétel javarésze egyébként románokból származott, akiktől mást sem hallgattunk három napon keresztül, csak hogy az “ő országukban sokkal nagyobb a kürtőskalács és egyébként 1 euróba kerül”. Séta tovább, aztán ülj fel a bukaresti járatra! Iszonyatosan demotiváló így dolgozni. Az időjárás sem volt kegyes velünk. Beköszöntött ugyanis a pokoli meleg, így a szieszta javarészét igyekeztünk a velünk szemben lévő fagylaltozóban hűsölve tölteni.
Miután hazatértünk, hajat festettem. 2-3 havonta színeztem be a hajkoronámat csak azért, mert rengeteg őszhajszálam van. Idejekorán kezdtem el fehéredni, csakúgy, mint édesanyám. Mivel kicsit zavarnak, ezért igyekeztem eltüntetni őket hol a tépkedős, hol a festegetős módszerrel. A lehető leggyengébb hajfestéket használtam évek óta, olyat, amit állítólag a legkárosabb hatóanyagoktól már megszabadítottak a gyártók. A festési időt sem léptem túl soha. Mégis a május végi hajfestésem során valami rossz történt. Hogy mi, azt talán sosem fogom megtudni. A festék lemosása során arra lettem figyelmes, hogy a frizurám egy nagy kupac szőke, száraz szénaboglyává állt össze. Csak balzsammal tudtam kifésülni, amit az én hajkoronám egyébként soha nem igényelt, sőt! Másnap reggel fésülködésnél újabb kellemetlen meglepetés ért: tömeges hajveszteségnek voltam tanúja. Utoljára 15 évesen tapasztaltam hasonlót, amikor a még vaskos hajzuhatagomat tinédzser szeszélynek kitéve fekete maszlaggal szennyeztem. Nagyjából 2 hónapig hullott a hajam. Nem voltam beteg, az orvosi papírjaim mind negatívak voltak, így mindenki a hajfestéknek tulajdonította a tüneteket. Jó ideig, egészen egyetemista koromig nem is használtam többé hasonló terméket. Ezúttal azonban furcsább volt a helyzet: egyik nap jól voltam, másnap nem. Egyik nap tömegestül estek ki a hajszálaim, másnap semmi gond nem volt. Nem értettem. Próbáltam nem letargiába esni miatta és várakozni…
Már annyiszor megfogadtuk, hogy nem dolgozunk nyáron, mert csupa kínlódás, nyereség pedig nincs, mégis útnak indultunk júniusban is. Az izzadtságon kívül semmi nem ragadt ránk. Pénz meg pláne. Ráadásul Albacetében megkaptuk életünk második legkeményebb egészségügyi ellenőrzését. Probléma nem volt, de a stressz-szintünk elég erőteljesen megemelkedett, amikor tanúi voltunk a hiányosságok szándékos keresésének. Képesek voltak szombat éjfélkor odavergődni standokhoz, csak hogy találjanak valamit. Hisz olyankor már senki sem számít rájuk, könnyebb belefutni egy-egy apró balesetbe. Egy szó mint száz: magyaros volt. A június végi utolsó vásárunk sem volt gyenge bizonyos értelemben: egy komplett csótánymaffia kebelezte be a standunkat a rendelkezésükre álló három nap alatt, akiktől aztán minden igyekezetünk ellenére sem sikerült megszabadulnunk. Tüzetesen vizsgáltunk át mindent az utolsó zacskóig, mielőtt az autóba pakoltuk, mégis befészkelték magukat szerencsétlen, "megtört" Skodi hátsójába. Augusztusban pusztítottuk ki a betolakodókat. Jobban mondva nem is mi, hanem a kantábriai csípős, nyári éjszaka…
Június végén anya és az idősebbik húgom látogatott meg minket. Kirándultunk, voltunk vidámparkban, ettünk, ittunk, vigadtunk, csokimúzeumot látogattunk, tengerpartoztunk...
A hajacskáim mindeközben elkezdtek a helyükön maradni, így elhessegettem a korábbi félelmeimet.
Anyáék távozása után pedig mi is csomagolni kezdtünk. Gyönyörű évfordulós terveink voltak július második felére: szállást foglaltunk Badacsonytördemicen, bortúrát szerveztünk, wellnesselni készültünk Kehidakustányba, buszjegyet vásároltunk Krakkóba és belépőt Auschwitzba, mindemellett pedig ki szerettünk volna menni a Magyar Nagydíjra, Mogyoródra. Izgalmas kikapcsolódásnak ígérkezett, már alig vártuk, hogy magunk mögött hagyjuk a csótányokat, a forró, párás, fullasztó nyarat és keletre vonuljunk…
De…
Egy ártalmatlan csokoládé pokollá tette a következő napjaimat…
Eltörött egy fogam. Repülés előtt egy nappal már nem kezdhették el kezelni Spanyolországban, a magyarországi orvosom pedig egy nappal a tervezett érkezésem után szabadságra ment, így tiszta volt a terep a saját , személyes kis kálváriámnak.
Egy budapesti fogorvos tömte be jó pénzért, ideiglenesen. Közölte, hogy gyökérkezelni kell, mert a fog halott. Remek - gondoltam. A tavaszi keresetem megint megtalálta a helyét…
Főleg mert a doktor úr felvilágosított, hogy az összes 10-13 éves tömésem megdöglött, ennek eredménye volt az első fogtörésem, mely folytatódni fog. Több sem kellett nekem, az ijedtség rögtön arra buzdított, hogy kiszedessem az összes amalgám tömésemet. Felkerestem egy másik budapesti fogászatot, egy kuponos oldalon keresztül. Miután az ifjú titán fogorvos elkezdte kiszedni az előre megbeszélt tömést, megijedtem. Nekem ennyi ideig még senki nem fúrta a fogamat - gondoltam. Mi történik? Mi történik?
Legkevesebb 20 perces fúrás után közölte, hogy a tömés alatt lyuk volt, így a fogat gyökérkezelni kell. Tessék?! Ez volt az a mondat, amire egyáltalán nem készültem fel. Két fogat kell gyökérkezeltetnem a következő hetekben? Én csak jót akartam...kicseréltetni a régi tömésemet. És hogy mi volt a bónusz? A doktor nem azt a fogat fúrta meg, amit kértem. Hanem a letört fogam párját… Így az immár két darab, kezelésre váró fog gyönyörűen fedte egymást. Visszatömettem a második áldozatot, nem volt más lehetőségem. Hetekbe telik a gyökérkezelés, én pedig nem kívántam Budapesten tölteni az egész nyarat. Lesz, ami lesz - gondoltam.
Mérgemben hajfesték után nyúltam. Mások alkohol után szoktak.... :) Bár ahhoz nyúltam volna én is! Bárcsak!
A hajam jól volt, nyoma sem volt a júniusi tüneteimnek, így nem volt félnivalóm. A festés is jól ment, ezúttal a hajam nem állt össze rőzsévé. Szép barna lett, frissen vágva. Egy extra szőrszálam sem távozott mosás és fésülködés közben, így teljes nyugalommal élveztem a nyári megújulást, miközben igyekeztem megfeledkezni a gyökérkezelésre váró, immár két darab fogacskámról. Jól akartam érezni magam a férjemmel, hisz oly régen utaztunk el valahova kettesben, pihenni és élményeket gyűjteni…
Édesanyám autójával vágtunk neki Badacsonytördemicnek. Végignevetgéltük az utat, leginkább azon mókáztunk, hogy a Bátonyterenye-Badacsony útvonal hosszát Spanyolországban két óra alatt letoljuk, míg Magyarországon ez közel hat órát vesz igénybe. De mindegy. Élveztük. Nem siettünk sehova….
A badacsonyi panzió aranyos volt, minden igényt kielégített. Miután átvettük a szobát, még volt időnk átugrani Szigligetre, hogy kiránduljunk egyet a várban. Nagyon jól éreztük magunkat. A hőség nem volt olyan megterhelő, mint otthon, Spanyolországban. Felüdülés volt a száraz forróság. Este a panzió tulajdonosa vacsorával várt minket, majd levezetésképpen gyalog vágtunk neki életünk első bortúrájának. Sétáltunk az illatos, falusi esti órákban. Be-beültünk egy-egy borkertbe, medvehagymás pogácsát és rosét fogyasztottunk. Már-már félelmetes harmónia járta át a testünket. Épp olyan volt az első este, mint amilyennek elképzeltük…
Miután visszatértünk a panzióba, meleg fürdőt vettem. A hajamat is megmostam és örültem, hogy élek, hogy lélegzem, hogy egészséges és boldog vagyok. Lehet, hogy az előzőleg elfogyasztott borocskák miatt úszkáltam rózsaszín ködfátyolban, de akkor az a nap tökéletes volt számomra….
Másnap reggel azonban fekete köd falta fel az előző esti rózsaszín bárányfelhőket. És sajnos ez a köd a mai napig nem szállt fel. S ma már úgy érzem, örökre ebben a sötétségben kell áttapogatóznom a világon…