- Visszamegyek veled – mondtam.
- Ugyan minek jönnél?
- Egyrészt, mert nem akarom, hogy egyedül csináld végig a költözés-mizériát, másrészt pedig van egy ötletem, ami szerintem mindkettőnknek kifizetődő, függetlenül attól, hogy együtt folytatjuk vagy külön utakra lépünk.
Karácsony előtt két héttel a frászt hoztam imádott nagymamámra, aki a fellegekben járt annak tudatától, hogy az elsőszülött unokája két év után végre újra otthon, családi körben tölti a karácsonyt. Megígértem neki, nem lettem volna képes átverni, ugyanakkor dolgom volt Spanyolországban is. Tudtam, hogy nagyon finoman kell közölnöm vele a remeknek tűnő ötletemet annak érdekében, hogy mindenféle egészségügyi problémát mellőzzek az ünnepek előtt a családom közeléből.
- Nagymami, visszamegyek Rolanddal Spanyolországba, de karácsonyra itt leszek, rendben?
- Jól van Brigittám – mondta lesütött szemekkel.
- Hogy biztosítsalak arról, hogy nem verlek át, itt hagyom a laptopomat, sőt ha kell a ruháimat, a kontaktlencséimet, mindent. Kérlek, hogy ne ijedj meg, ne félj attól, hogy átverlek és ismét nélkülem töltöd a karácsonyt. Minden nap beszélni fogunk, rendben?
- Rendben van, kislányom. Nem aggódok, legalább Rolandnak sem kell egyedül lakást találnia – tette hozzá belenyugvóan.
Merthogy már megint nem volt fedél a fejünk felett. Legutóbb 2014 nyarán történt hasonló, annyi különbséggel, hogy ezúttal mi magunk választottuk ezt az utat, akkoriban pedig kényszerhelyzetben voltunk...
Tavaly novemberben, a hazautazásunk előtt felmondtuk a canillasi albérletünket. Egyrészt, mert nem tudtuk, merre tovább, másrészt több nyüzsgésre, új élményekre vágytunk. Egyébként meg köztudottan mániákus költözők vagyunk. A maximális egy helyben tartózkodási időnk 1 év, ennél többre semmilyen lakástulajdonos ne számítson. Hehehe
Rolanddal hol együtt voltunk, hol nem. Megbeszéltük, hogy szünetet tartunk, de gyakorlatilag egy órát sem bírtunk ki anélkül, hogy legalább Messengeren ne beszéltünk volna egymással. Nem akarta Magyarországon tölteni a karácsonyt, se velem, se nélkülem. Vissza akart menni Spanyolországba. Egyedül kellett volna lakást találnia, költözködnie, dolgoznia. Akár együtt vagyunk, akár nem, úgy éreztem, nem hagyhatom cserben. Eldöntöttem, hogy két hétre visszautazok vele Spanyolországba. Találtam két jónak ígérkező vásárt a Costa Blancán. Az egyiket Santa Polában, ahol minden elkezdődött 2013-ban, a másikat pedig 60 km-rel arrébb, Ibiben. Mivel épp nem volt hova hazamennünk, nem számított, hogy hol dolgozunk. Szállást foglaltam másfél hétre Gran Alacanton, lefoglaltam a két piacot, felszálltunk a madridi járatra és belevágtunk egy újabb, bohém kalandba.
Ezúttal másképp telt a felhők fölött az idő. Roland és én is tele voltunk új, egymástól független élményekkel, melyeket nem győztünk megosztani egymással. Az utóbbi hetekben koncertekre járt, bulizott, barátkozott, ötletelt azon, hogy mivel foglalkozzon, ha én végül nem térek vissza hozzá illetve ő dönt úgy, hogy útilaput köt a talpamra. Én a családi élményekről gügyögtem neki, leginkább a kis unokahúgom, Bettina adott alapot a sztorizásra. A kegyeiért küzdöttem. Eleinte nem nagyon akart szóba állni velem annak ellenére, hogy a családom valamennyi tagja igyekezett életet lehelni az apró fejecskéjében lévő, „fantom Brigittába”. Elmeséltem, hogy sikerült a nagymamimnak szánt meglepetés (szegénykém tavaly sem tudott az érkezésemről). Imádom őt meglepni. Olyan aranyosan reagál. Látszik az arcán, hogy nem érti hova csöppent, nem tudja, hogy álmodik-e, hogy megdorgáljon-e, vagy megszeretgessen-e a kis önálló Kész átverés showmért cserébe. Imádom.
Szóval egészen Madridig kedélyesen, szünet nélkül cseverésztünk a férjemmel. Semmi vita, semmi feszültség. Csak az érti, amiről beszélek, aki járt már hasonló cipőben. Nem mindegy, hogy az állandó, közös dolgainkról, a közös problémákról, megoldanivalókról jár a szánk, puffogunk órákat, vagy pedig kedves, üdítő, olykor vicces, friss élményeket osztunk meg egymással. Mindketten új energiákat szívtunk magunkba, felfrissítettük az elménket két évnyi 0-24-es együttlét után. Kellett ez nekünk. És kell ez másoknak is.
Landolás után persze újra elkezdtek gyülekezni a fekete felhők...
- Figyelj, szerintem csináljuk azt, hogy legurulunk Málagába a tározóhoz (cirka 520 km). Vacsorázzunk egyet valahol, aztán aludjunk a kocsiban, most még úgyis üres – javasoltam Rolandnak.
- Oké, én is így gondoltam. Reggel bepakolunk nyugisan, aztán elindulunk Gran Alacantba és délután átvesszük a szállást (cirka 540 km)
- Remek! Tegyünk így!
Megebédeltünk Madridban a fenomenális Burger Kingben, aztán nekivágtunk az ötórás útnak. Este, alvás előtt Málagában is jól jött egy ígéretesnek tűnő Burger King (negatív reklám a bejegyzés végén), másnap pedig már indultunk is a vakvilágba.
Megérkezvén Gran Alacantba, igyekeztem elérni a Bookingon foglalt szállás tulajdonosát, ám a vonal folyamatosan hibát jelzett. Kezdtünk attól tartani, hogy átverés történt, ám a pánikrobbanás előtti másodpercben végre megcsörrent a telefon. Egy igazán fogalmatlan, egyszerű, ostoba ingatlaniroda munkatársaival ismerkedhettünk meg, de végül átvettük a nyavalyás kulcsokat. A lakás ezzel szemben fantasztikus volt, így végül nem húztam le „annyira” a szállásadót a Booking kérdőívén keresztül. Hehe
Másnap reggelre volt időpontunk sátorállításra, a szomszédos Santa Polában. Különös érzés volt visszatérni abba városba, ahol minden elkezdődött. Ahol életem első, még csoffadt kis kürtőskalácsait sütöttem, ahol először begyújtottuk a kalácssütőt, ahol először töltöttük a mindennapokat 10 fokos lakásban. És ahol végül csődbe mentünk.
Santa Pola ezúttal sem volt kegyes hozzánk...
A fél sátor készen állt már, amikor egy magas, megtermett, „szláv” arcú úriember bukkant fel mellettünk. Nem előítélet vagy negatív jelző ez. Szimplán az összes keleti, közép-keleti embert fel lehet ismerni az arcvonásairól, az akcentusáról.
- Mit árultok?? Csak nem „rollitot”?? – kérdezte.
- Ööö...de. Kürtőskalács, ha arra gondolsz – válaszolta neki Roland, majd igyekezett kitapogatni a kérdés miértjét.
- Nekem is ilyen sátram van a túloldalon – közölte a beszéde alapján egyre inkább szlováknak, csehnek tűnő fiatalember.
- Hogy mi? Ezen a piacon? Itt? Santa Polában? Te? Kürtőskaláccsal?? – kezdett dühbe gurulni a férjem a példátlan történés hallatán.
- Ja, ja. A szervezőt mindig megkérdezem, hogy van e másik sátor ezzel a termékkel, de itt most valamiért nem tettem meg... hát ez lett a vége. Már nem fogok összepakolni – közölte a férfi zavartan.
- Igen... mi is mindig megkérdezzük, de ennél a szervezőnél evidens volt, hogy nem enged be két ugyanolyan standot – magyarázta neki Roland, majd megkérdezte honnan jött.
- Csehek vagyunk. Itt dolgozunk Alicante környékén.
Remek – gondoltuk. Már megint akkor jön a tockos, amikor épp nincs lakásunk, nincs bőség a bankszámlánkon és lutri piacokat vállaltunk be. Jah és én még vissza is megyek karácsonyozni Magyarországra...
Természetesen mi sem pakoltunk össze. A szervező arcán látszott az értetlenség és a sajnálat. Mint később kiderült, ő nem tudta, hogy mi ketten ugyanazt a terméket áruljuk, mivel a csehek „rollito” néven futnak, amiről a jó Isten se tudja, hogy micsoda. Egy kürtőskalács utánzat.
Idegesek voltunk, leginkább Roland, de emelt fővel mentünk csatába. Borzalmas érzés volt látni, ahogy emberek, akiket még meg sem kóstoltattunk, már kürtőssel a szatyrukban sétálgatnak a karácsonyi forgatagban. Ennek ellenére egyáltalán nem ment rosszul az eladás, sőt. Kedves volt mindenki, volt vásárlókedv, szóval nem panaszkodhattunk. Sőt. A látszat nagyot csalt. Ugyanis mint kiderült, a cseh páros gyakorlatilag alig adott el néhány kalácsot az első estén, miközben mi már fedeztük a kiadásaink javarészét. Siker borítékolva! Igen!!!!! Mindezt úgy, hogy a kis csalafinták 3 euróért árulták a borzalmas portékáikat, a mi minőségi, 5 eurós termékünkkel szemben. Szerencsére az embereket nem mindig lehet lekenyerezni az árral. Főleg nem Spanyolországban, ahol az emberek kényesen ügyelnek az ételeikre. Másnap reggel már szembetűnő volt a feszültség a cseh fiúk arcán. Egymás után szívták a cigarettát, kényszeres párbeszédeket kezdeményeztek velünk, miközben álltak és igyekeztek figyelni...
Addig nem csináltam semmit a tészta tekerésén kívül, míg a közelemben vesztegelt valamelyik. Sejtettem, hogy a receptért megy a harc. Mivel nem tudtak semmit sem ellesni, így szombat este már konkrét kérdéssel szaladt oda hozzánk az egyikük: mi van a tésztátokban? Majd elkezdte sorolni a saját alapanyagaikat, amire mi készségesen csak bólintottunk. Természetesen az övékben a vízen, cukron és liszten kívül semmi nem volt. A diós kalácsok közti különbség pedig szóra sem érdemes. Egyértelmű, hogy miért tudtuk könnyedén lefejezni őket.
Elvéreztek. Körülbelül háromszor annyi pénzt hakniztunk össze, mint ők. Vasárnap, pakolás után el sem köszöntek annak ellenére, hogy három napig barátkozni igyekeztek. Haha.
Hogy miért vagyok, vagyunk rájuk dühösek? Nem azért, mert kürtőssel foglalkoznak. Ez teljesen normális, nincs ezzel semmi gond. Még az is oké, hogy hébe-hóba egy-egy óvatlanság miatt becsúszik két stand ugyanarra a piacra. Ám! Az már nem annyira vicces, amikor az egyik kalácsos magyarként, a másik pedig csehként árulja ugyanazt a kívülről megkülönböztethetetlen, kürtő formájú kalácsot. A cseh jómadarak úgy gondolják, hogy ez az ő édességük, semmi köze Magyarországhoz és természetesen ezt adagolják be a spanyol vásárlóközönségnek is. Kész is a zűrzavar az emberek fejében. A legelkeserítőbb az, hogy nem csak az itteni páros sumákol, hanem valamennyi prágai kürtőskalács árus is. A spanyol turisták java része abban a hitben él, hogy a kürtőskalács neve Trdelník, ami egy echte prágai sütemény. Magyarország, gratulálok! Majd mi megharcolunk a kürtőskalácsért, ha te nem tetted. Pont.
Ibiben már könnyebb dolgunk volt. Exkluzivitást élveztünk. Ott persze más volt a feszültségforrás. Egy csokis-fagyis stand mellé kaptunk helyet, ráadásul a helyiek nem mutattak fikarcnyi nyitottságot sem az első, nyitó estén. Alig volt vásárlónk. Én közben a saját harcomat is folytattam, miután csontig vágtam az ujjamat egy kenyérszeletelő késsel. A sérülés kicsi volt, a fájdalom azonban annál nagyobb. Az egész karom hasogatott tőle. Summa summarum, Ibi végül nem lett rossz, így legalább nem fancsali képpel kellett nekivágnunk Málagának az éjszaka kellős közepén.
Merthogy...
Szállásunk már nem volt, nem költöttünk rá. Úgy döntöttünk, hogy Ibi utolsó estéje után nekivágunk az éjszakának. Nagyjából két-három órát haladtunk, aztán atomjainkra zuhantunk. A kocsiban persze akkor a legjobb aludni, amikor plafonig van pakolva. Feszesen egyenes háttartással, kényelmesen. Igazi wellness élmény. Hehehe
Sok idő nem jutott alvásra (Hála Istennek), mert délre Málagába kellett érnünk, ugyanis randevúnk volt egy ingatlanközvetítővel. Hisz ugye lakást kellett találnunk a fejünk, pontosabban Roland feje fölé, mert nekem két nappal későbbre már repülőjegyem volt Budapestre. A fantasztikusan pihentető alvásunk után nem vesztegettük az időt, bedobtunk egy szendvicset a benzinkúton, elégségesre pofoztuk a zilált fejünket, elrobogtunk a tározóig, ahová kihajítottuk az összes piacos cuccot, csak azért, hogy ne nézzenek minket vándorcigánynak leendő főbérlőink, és délre már ott is voltunk a megbeszélt találkán.
Az első lakás nem volt szép, de rossznak sem volt mondható. A lényeg, hogy Roland nem erre vágyott. Málaga külvárosában állt, egy kihalt kis utca mellett. Gyakorlatilag semmi változás nem történt volna az előző életünkhöz képest, így inkább nemet mondtunk az ajánlatra. Ekkor még fel sem fogtuk, hogy mit tettünk...
- És most akkor hova? – kérdezte Roland.
Kínomban röhögni kezdtem a kérdésén, mivel nem volt más, értelmes találkozónk. Aki olvasta a blog korábbi bejegyzéseit, emlékezhet a Lucena nevű településre, ahol már kétszer dolgoztunk. Egy córdobai kisváros, tele élettel, jó emberekkel stb. Nagyságrendileg egy órányi autóútra fekszik Málagától. Több helyen érdeklődtünk a városon belül, de csak egy ingatlanos méltóztatott visszaválaszolni. Vele se beszéltünk meg semmi konkrétat, de jobb híján felkerestük őt. Próba szerencse.
Már délután volt. Roland egyre feszültebb idegállapotnak örvendett, mivel közeledett az este, de lakás még csak a láthatáron sem volt. A lucenai ingatlanos 4 óra környékén fogadott bennünket. Vállaltuk a kockázatos kiruccanást, így 4 órakor már a küszöbön álltunk, pislogtunk és titkon megváltásért fohászkodtunk.
Mutatott egy szörnyű lakást, amire kénytelen-kelletlen nemet kellett mondanunk. Igen. Még ebben a helyzetben is variáltunk. Nem tehettünk mást, hisz Roland nem kevés pénzt fektetett ebbe a projektbe. Nem lehetett azonnal rábólintani bármire. Félve a csótányoktól, s egyebektől. Nálunk bármi megeshet ugyebár.
És milyen jól tettük...
A második lakásajánlat ugyanis felemelő volt. Pici, nyugodt, modern, olcsó. Igazán ideális. Egyetlen hátránya volt: borzalmas csatornaszag ömlött kifelé a fürdőszobából. Gondoltuk ez orvosolható, így rábólintottunk az ajánlatra. Az ingatlanos azonban nem számított arra, hogy mi sürgős esetek vagyunk, így kissé felpörgettük a délutánját. Kértük, hogy még ma beszéljen a lakás tulajdonosával, mert ha egy minimális esély van rá, már ma este aláírnánk a szerződést. El lehet képzelni az ingatlanügynök arcát, hallgatván szürreális elképzelésünket. Melyik tulajdonos adná ki a lakását egy külföldi párnak, aki délután 4-kor beesik ziláltan egy ingatlanirodába, 6 és 8 óra között pedig már aláírná a szerződést, miután elhozta a kétautónyi cuccát Málagából egy poros tározóból. Ugye? :)
Roland borzalmas idegállapotban volt. Én fáradt voltam, ami nálam az idegsokk egyik formája tehát nem voltunk jó beszélgetőpartnerek. Sajnos ez a kis lakástortúra nem segített a kettőnk kapcsolatának javításán, így a kiadós morgás után inkább nem szóltunk egymáshoz. Nagy nehezen, a várakozás kellős közepén úgy döntöttünk, hogy visszarobogunk Málagába, mert akár lesz lakás ma este, akár nem, el kell hoznunk néhány holminkat a tározóból.
Épphogy elindultunk, telefonált az ingatlanos.
- Roland?
- Igen, én vagyok, hallgatom.
- Beszéltem a lakás tulajdonosával és hát....több biztosítékot szeretne. Fél. Nem biztos, hogy kiadná Önöknek a lakást.
- Ööö... több biztosíték? – kérdezte Roland aggódó hangon.
- Igen... két-háromhavi kaució szóba jöhet?
- Embeeeer! Nem fogok kifizetni ennyi pénzt egyszerre!!
- Miért? Nincs ennyije?
- Dehogynem, de nem vagyok hajlandó pengeélre állítani magam egy lakástulajdonos miatt. Nincs esetleg más megoldás?
- Megpróbálok beszélni Graciával (tulaj), de nem garantálhatok semmit...
Zseniális. Immár mélységes depresszióba sodródva baktattunk Málaga felé. Ha ez a lakás nem jön össze, akkor holnap kezdhetünk elölről mindent.
- Roland?
- Igen... hallgatom. Sikerült beszélniük?
- Igen. El tudnának jönni holnap reggel 10 órára az irodámba? Azt mondta a tulajdonos, hogy szeretne találkozni Önökkel és az első benyomás alapján eldönti, hogy kiadja e a lakást Önöknek vagy sem.
- Fantasztikus. Ez az egyetlen verzió jöhet szóba?
- Igen... értse meg őt, nem akarja kétségek közt kiadni a lakását...
- Rendben, akkor holnap reggel 10-kor az irodájában találkozunk.
Fenomenális. Tehát megint Málaga, autóban alvás, holnap reggel korán kelés és indulás vissza Lucenába. Őrültek vagyunk. Nem vagyunk normálisak. Tényleg nem.
Természetesen a kialvatlanság és a megannyi kétség miatt ismét egymáson vezettük le a feszültséget. Így szép az élet: vita Lucenában, vita út közben, vita Málagában, vita itt, vita ott. Roland nem akart az autóban aludni, fürödni akart, pihenni, jó benyomást kelteni másnap reggel. Úgy vélte, minden ezen múlik. Hiába győzködtem, hogy egy hét zuhany és ágy nélkül is tudok bájos úrinő lenni (hahaha). Na jó, nem mondtam semmi ilyesmit, hisz kényszeres rákontrázó vagyok: én ellettem volna a kocsiban, nem fizettem volna négy órányi ágyban alvásért stb. Saccperkábé másfél órás veszekedés és duzzogás után Roland lefoglalt egy mocskosul olcsó szobát Málaga belvárosában. Bocsánatot kértünk egymástól, lehiggadtunk és megkerestük a szállást.
Fél órát keringtünk, mire le tudtunk parkolni, majd negyed órát sétáltunk a panzióig, ahol nem tudtak a Bookingon keresztül, egy órája véglegesített foglalásunkról. Ebből szerencsére nem lett gond, örömmel fogadták az aznap esti zsebpénzt és kísértek fel a szobánkba.
Na. Ez a szoba volt az, amit inkább nem jellemeznék. Csak annyit mondok, hogy a középiskolás koromban, a miskolctapolcai osztálykirándulásra foglalt, cigányvégi kollégiumi szoba is kulturáltabb volt ehhez képest.
Koedukált fürdőszoba. Utálom. De az legalább tiszta volt. Emeletes ágy. Recsegett-ropogott. Az ablak zárhatatlan, szoci. Jött befelé a cúg és a belvárosi zaj egész éjjel. Ha jól számolom, körülbelül semmit sem sikerült aludnom. De legalább Roland durmolt egyet. Őt ezúttal nem zavarta semmi. Csak fürdésre és ágyra vágyott.
Reggel hétkor már keltünk. Alig vártam, hogy elhagyjuk azt a koszfészket. Villámgyorsan elrepültünk a tározóhoz (ismét), bepakoltunk egy adag cuccot (bízva abban, hogy végül megkapjuk azt a lucenai lakást...) és már száguldottunk is Lucenába.
Magamra öltöttem a legbájosabb mosolyomat, a rádióshoz méltó beszédemet, Roland magára fújta imádott parfümjét, felöltötte a csinos kis zakóját, magunkhoz vettük a spanyolországi életünket őrző iratmappát és mint két jókiállású FBI ügynök, bebaktattunk az irodába. A tulajdonos néhány perccel utánunk érkezett. Azt hiszem, nem kell mondanom semmit...
Húsz perc múlva már pakoltunk is fel a lakásba. Azon a napon, 2015. december 22-én kezdődött el a sokadik új, immár córdobai életünk...Igen. ÉLETÜNK. :)
*Egy kis Burger King-megjegyzés a margóra. December 23-án, a repülőutam előtt a jól megszokott gyorsétteremben ebédeltünk. Nem volt idő másra. Gyanútlanul felültem a gépre, Roland hazavezetett az új lakásába. Fél óra volt hátra leszállásig, amikor hirtelen begörcsölt a gyomrom. Azt gondoltam, hogy a szokásos, idegeskedés miatti rendetlenkedés következik. Hát nem... Épphogy elindultam haza a szüleimmel, sikkantani támadt kedvem. Soha nem történt velem hasonló. Menet közben ugrottam ki az autóból és mint a tüzet okádó sárkány az út szélén távolítottam el magamból a néhány órával azelőtt elfogyasztott hamburgert. Én voltam a Burger Kinget okádó sárkány. Ezt még egyszer megismételtem a másfél órás hazaút során, majd alig bírtam két lábon, segítség nélkül felkecmeregni a szobámba. Éjjel jött a hasmenés is, aztán egyszerre a kettő. Egy éjszakára és egy fél napra kiütött Amerika. Gyönyörű. Roland tovább bírta. Rajta csak másnap reggel 7-8 óra körül jelentkeztek a tünetek. Tovább húzta, de komolyabban is tolta. Ő nem úszta meg három-négy kör sárkányozással. Neki jutott kb. 10-15 a hasmenés mellé. Ne! Még egyszer mondom, NE egyen senki szennykaját. Pont. )