Legyen mikrofonfejed! Azzal tuti eladsz mindent! – röhögtem fel hangosan.
Gyönyörűen fogok kinézni. Ráadásul 40 fokban - mondta unottan.
A húgomat és a sátrat pedig kicsicsázom virágokkal – közöltem fokozódó lelkesedéssel.
Én nem az aktuális jelmezbeszerzéstől tartottam. Hanem inkább az elmémbe égett, mindent romboló szélvihartól. Júliusban ugyanis visszatértünk Calahondába, ahol a sátor a fejemen landolt még tavasszal. Tartottam az újabb csapástól, pláne, hogy a bámulatos, de ugyanakkor veszélyes, szeles tengerparton vertünk sátrat.
A szervezők mindig kitalálnak valamit, hogy az ember költhesse a pénzét. Hol matrózszerkót, hol római ruhát, hol diszkóöltözéket kell beszerezni nem két fillérért, csak az épp aktuális piac kedvéért. Calahondában például a 70-es évek volt a téma. Az állandó változatosság okán én addigra már kiléptem a jelmezbálból, hisz csak a tésztáimnak mutogattam magam. Roland egyedül is jól játssza a „díszlet” szerepét, amellett, hogy profi eladóvá nőtte ki magát.
Nos, Calahondára mikrofonfejet és csicsás nyakkendőt kapott. Ennyire futotta a fantáziánkból. Nem lehetett kategorikusan jelmezt választani arra a korszakra. Azért a kínai üzletekben sem lehet mindent megkapni. Egyébként a szervező is eltévedt egy tízessel, mivel a piaci háttérzene inkább hajazott a 80-as évekre semmint a 70-esekre. Mellesleg az árusok közül Roland volt az egyetlen, aki korhű ruházatot viselt. Dőltek a bókok a señoráktól...:)
Hárman mentünk piacolni. A húgom úgy gondolta tökös csaj lesz és bevállal velünk négy szorgos napot a szaharai forróságban. Mondanom sem kell az első éjszaka után már nem volt lelkes, de katonásan tartotta magát.
Az alvás ugyanis amellett, hogy humoros, igen kimerítő is volt a Skodában, hármasban, 30 fokos éjszakában. A húgom a csomagtartóban, mi ketten elől, az ülésekben „aludtunk”. Fulladoztunk az oxigénhiánytól, melyhez társult a húgom elhatalmasodó klausztrofóbiája is. Utóbbiba olyannyira belefáradt, hogy reggel 10-kor alig lehetett kicsalogatni a kocsi hátsójából. :) Mi semmit sem aludtunk Rolanddal. Az volt az első igazán forró, fülledt éjszakánk az autóban. Napközben emberre tapadó legyek, hőguta, szüntelen izzadás és a kürtőskalács sütő bónusz 200 fokos hője tetézte a feszültséget. Mivel a sátorban lehetetlen volt megmaradni, a parton tengődtünk, ott azonban két perc alatt ropogósra sültünk. Második este hazafurikáztunk, mert egyszerűen elviselhetetlen volt a maró izzadtság és kosz a bőrünkön. A vásárlók sem motiváltak. Szinte senki sem akart kiéhezett, zilált fejjel kürtőskalácsot vacsorázni…
Calahonda kétségkívül a középszerű piacozás kasztjába tartozik, ugyanis egy centtel sem kerestünk többet, mint a tavaszi szélvihar idején, pedig akkor egy nap mínuszba kerültünk a rendkívüli időjárás miatt. Nyár közepén pár száz euró bevétellel (nem nyereséggel!) a zsebünkben mentünk haza. Calahonda legközelebb csakis tavasszal jöhet szóba. Nyáron biztosan nem, mert nem ér ennyi vesződséget.
A fuvarmunkát nem sokkal a calahondai piac után sztornóztuk. Részletekbe nem bocsátkozom, mert nem lenne korrekt egyoldalúan elmesélni a történteket. A lényeg, hogy mély sajnálatunkra Laciék barátságát elveszítettük. A kapcsolatunkat azóta sem sikerült sínre tenni, holott bizonyos perspektívákból nézve jó döntés volt kiszállni az üzletből.
Tiltakozhatsz, szégyellheted magad, játszhatod a mártírt és harcolhatsz a lelkiismereteddel, de idővel úgyis ki kell préselned magadból azt a bizonyos „nem” szócskát, mert rajta kívül semmi más nem fog harmóniát csempészni a mindennapjaidba.
Olykor önzőnek kell lenned és ajtókat kell bezárnod magad mögött. Amíg ezt meg nem teszed érzékenység, lelkiismeret-furdalás vagy külső vélemények miatt, addig az univerzum folyton-folyvást görgetni fogja eléd a buktatókat. Segíts magadon és mássz ki a csapdából, ha éppen azt kell tenned. Bár elsőre úgy tűnhet, nem biztos, hogy ezzel ártasz másoknak. Azt az eszközt válaszd, ami a javadat szolgálja. Ne cselekedj kényszerből. Ne légy álszent. Tiszteld a megérzéseidet és légy TE az első. Kell, hogy segíts magadon.
Calahonda után ismét beköszöntött a kényszer: nem volt más választás, mint az ország legforróbb tartománya, Almeria felé venni az irányt. A húgom ezúttal nem tartott velünk.
Az eladás elég nyögvenyelős volt pénteken és szombaton is, csakúgy, mint előző héten Calahondában. Küszködtünk. 40-42 fokon tombolt a hőség, fulladoztunk és kimerültek voltunk. A sátorban lehetetlen volt ülni is, nemhogy dolgozni. Az autó belseje 100 fokon izzott. A tengerparton szemernyi szellő sem cirógatta az arcunkat, így a klimatizált szupermarketekben igyekeztünk elütni az időt. Szombat délutánra kívülről fújtuk a polcok tartalmát. Vasárnap minden üzlet zárva volt, így beültünk egy bárba Forma 1-et nézni…
Izgalmas volt, bensőséges, otthonos. Akkor először éreztem azt, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Ahová 14 éves korom óta vágytam. Ahol talán valamelyik előző életemben is éltem. A bárban összegyűlt vendégsereg úgy viselkedett, akár egy család. Mindenki a televíziót bámulta merev tekintettel és a nemzet büszkeségének, Fernando Alonsonak drukkolt. Ahogyan én is. A Magyar Nagydíjat néztük, miközben mindenki tapast (kis mennyiségű egytálétel) falatozott, jeges italokat szürcsölt és a futam közbeni eseményeknél egyszerre hőkölt fel. A verseny végén pedig mindenki rendezte a számlát, majd haza vagy épp a partra indult. Mosolyogva búcsúztunk el egymástól és a csapostól…Mintha ezer éve ismernénk egymást.
Balermában ismertük meg az egyik legfanatikusabb és egyben legkedvesebb magyar lányt. Bernadett Gibraltár közelében él és onnan autózott el párjával Balermáig, hogy kürtőskalácsot ehessen(ek). Nagyjából 250-300 km-t tettek meg egy szatyornyi kalácsért. Csodás volt nézni az arcukat, ahogy megörültek nekünk a tikkasztó kánikula miatt kihalt piac kellős közepén. Nem is várattuk őket estig, órákkal a nyitás előtt elkészítettünk nekik hat kalácsot.
Tucatnyi román vásárlónk is volt Balermában. Bár vannak problémás egyedek, az ott élők a normális kasztba tartoztak. Nem csípjük azokat, akik alkudozás mellett azt magyarázzák, hogy ez a kalács márpedig román, véletlenül sem magyar. Nem mellesleg -állítják- a spanyoloknak sem kellene kóstolót adni belőle, hisz az illat miatt a kürtős úgymond „eladja saját magát”. Ilyenkor elborult nyakleves osztogatás közepette beállítanám őket egy tálcányi kalács mögé és megnézném meddig várnának tétlenül a mennyei mannára.
Visszatérve a kürtős eredetére...igen ma már Romániához tartozik az az egykor magyar terület, ahol magyarok sütögették az első kürtőskalácsokat. Egyébként, ha a hungarikum listát nézzük valóban nem magyar a kalács, de nem is román. Merthogy a szlovákok védették le szemtelenül, „Szakolcai kürtőskalácsként”. Máskülönben a legtöbb spanyol (vásárlók 80 százaléka) Prágában kóstolta a kürtőst, ezért cseh származású édességként emlegeti. Szóval. Akkor kié is az a szerencsétlen kürtőskalács? Szégyen, hogy magyarázni kell a bizonyítványát…
Wikipédia:” A kürtőskalács a magyar nyelvterület, különösen a Székelyföld kedvelt, jellegzetes süteménye.” (…) „A lengyelek és a románok, a kürtőskalács szó fonetikus átírása mellett a magyar kalács, illetve székely kalács jelzős szerkezet fordításait is használják.” (…) „Gróf Mikes Mária 1784-ben kiadott szakácskönyvében található a kürtőskalács első, ismert receptje.”
Erről jut eszembe. Nem mutattam még az első kürtőskalácsaimat! Konyhai sütőben, energiaitalos dobozra tekerve sütöttem meg a tésztákat. Csúnyácskák voltak, de a recept-tesztet sikeresen teljesítették. Íme, ilyenek voltak, ilyenek lettek…
Az augusztusi fuvarmunka helyett kalács-karrierünk legjobb, azóta is élen álló piacát sikerült behúznunk a Balermát követő hétvégén. Irtó messzire autóztunk. 370 km-t gurultunk délre, a meseszép Isla Cristinára. Amellett, hogy már az Atlanti-óceánban mártózhattunk meg, megszámlálhatatlan mennyiségű kürtőstől sikerült „megszabadulnunk”. Dolgoztunk is rajta négy napon keresztül. Szerdán este állítottunk sátrat és hétfőn, hajnal 3-kor indultunk haza dögfáradtan. Ugyanakkor a négy nap tökéletes volt egy állandó, napi ritmus felállítására (amit azóta is igyekszünk tartani): reggel 10-kor nyitottunk, kettőig árultunk, aztán ebédeltünk, háromtól hatig pedig aludtunk (alkalmazkodva a sziesztához). Vettünk egy szuper matracot a Lidlben, így ki tudtuk pihenni magunkat napközben. Éjszaka nem mertem a sátorban aludni a rengeteg csótány miatt. Elég volt belőlük tavasszal.
Ezen a piacon is gazdagodtunk jó barátokkal, többek közt a szomszédunk személyében, aki Madridból érkezett és kézműves chipset árult. Minden egyes nap megajándékozott bennünket legalább két pakk sült krumplival. Nem lehetett visszautasítani, mert megsértődött, így hát megettük, amit meg kellett ennünk. :) Szerencse, hogy olívaolajjal dolgozott, így nem dagadtunk malacra vasárnap estére. Jobban mondva, az utolsó éjszaka ő és a kebabos szomszédok nekem szegezték a kérdést, miszerint terhes vagyok-e. :D Cikibb, hogy Rolandnak gratuláltak is a picihez…
Na jó, leszögezem: ennyire dagi azért nem vagyok. Sőt, nyáron még egyetlen plusz kiló sem kúszott fel rám. Biztos előnytelen pozícióban álltam, hasogató derékkal, vagy szimplán túlpuffadtunk négy nap alatt. :D Nem lenne meglepő, hisz korábban írtam: nem leányálom a piacozás. Nincs ágy, nincs WC, nincs zuhanyzó, nincs rendes étel. Autó van, bárban pisilés napi kétszer, (baba)popsitörlős fürdés, konzerv kaja… ennyi. Pont ezek miatt tanultam meg értékelni a tisztálkodást is. Leírhatatlan érzés hazaérkezni és három- illetve négynapi mocskot leáztatni magamról a zuhany alatt. Imádom.
Visszatérve a lényegre: Isla Cristina töretlen sikert hozott. Augusztus óta egyetlen piacon sem tudtuk túlszárnyalni az ott töltött napok végeredményét. Ez egyben újabb pálfordulást is jelentett számunkra, hisz még stabilabbá vált az anyagi helyzetünk. Az előző heti Balerma sem alakult rosszul, annak ellenére, hogy az imént elfelejtettem beszámolni a befejezésről. :) Hiába akadozott az eladás az elején, végül bőséges nyereséggel távoztunk onnan is…
Két nappal később édesanyám is megérkezett Spanyolországba, hogy velünk töltsön három hetet és egy kemény piaci hétvégét. Ugyanis belecsöppent a következő, a korábbiaknál apróbb balszerencse-sorozatunk kellős közepébe…