Október végén újra felpörgettük a mi kis kürtőskalácsos üzletünket két szerencsés húzással. Szükség is volt rá, mivel az élet utunkba sodort egy autószerelőt, aki elvállalta, hogy megjavítja a Skodit. Hogy jutottunk el hozzá? Roland barátjának a barátjának a barátja volt. Már nem az, szóval kapiskálhatjátok mi lesz a történet végkifejlete. Mindenesetre akkor még repestünk az örömtől, hisz az illető 30-40 km-re az otthonunktól, Almoradiban tevékenykedett. Mielőtt azonban rábíztuk volna a piszkos melót, meglátogattuk. Kiderült, hogy egyszer már találkoztunk, méghozzá a santa polai karácsonyi vásáron, ahol kürtőskalácsot vásárolt tőlünk. Kapott egy másik jó pontot amellé, hogy motorcsere helyett szerelést vállalt. Nem teketóriázott, ami nekünk különösen tetszett a bizonytalan, visszautasító, időhúzó, betoji spanyol szervizesek után. Azt mondta, vigyük a kocsit, amikor szeretnénk és azonnal nekiesik. Nagyjából egy, legrosszabb esetben másfél hétre saccolta a munka hosszát. Ennél több nekünk nem is kellett, elfogadtuk az ajánlatát és két héttel későbbre időpontot kértünk tőle. Terveink szerint három piacot csináltunk volna meg, melyből kettőtől biztos és stabil nyereséget vártunk, ám a harmadikat elvitte az eső.
Itthon, Elchében kezdtük el a pénzhalmozást. Futó záporokkal tarkított, mesés piac volt: a helyiek imádták a kuriózumunkat és emellé bónuszként még itthon is aludhattunk, pihe-puha ágyikóban. Vasárnap este irtózatos fájdalmak közepette, de sikertől duzzadó mellel csomagoltunk össze és vágtunk neki harmadik alkalommal Priego de Córdobának, ami ráadásul 4 napos piaccal kecsegtetett minket Mindenszentek és Halottak napja alkalmából. Mondanom sem kell, a várt bevételt még izmosabbra fújta az ajándék nap, ahogyan arra számítani lehetett. Szállásunk is volt, mivel terveink szerint Andalúziában maradtunk volna. Andújar lett volna a következő csatamező, de másfél nappal az építkezés előtt lefújták a rendezvényt, mert a meteorológusok özönvizet prognosztizáltak. A hír megérkezése után elbúcsúztunk rendkívül szimpatikus, belga szállásadónktól, aki már-már sírva fakadt annak tudatától, hogy nem töltjük ki az előre kifizetett szállásidőt. Elmagyaráztuk neki faramuci helyzetünket, megköszöntük a kedvességét, felhívtuk Kikit, a szerelőt, hogy néhány nappal korábban érkeznénk és útnak indultunk. Elbuktuk ugyan az átkötő napokra kifizetett panziópénzt és egy egész piacnyi mínusszal vágtunk neki a 450 km-es útnak, de már nagyon vártuk, hogy megmentőnkre bízzuk a kicsi kocsinkat. Szegény ekkorra már ott tartott, hogy 20-al alig bírta megmászni a granadai hegyeket. Már se füstje, se szaga nem volt. Egyszerűen végelgyengült. Roland a fogait összeszorítva, a Miatyánkot mormolva nyomta neki a padlógázt...
Hazaérkezésünk után újabb egyeztetés céljából felhívtuk az autószerelő urat, aki hezitálás nélkül közölte, hogy másnap neki is tud ugrani a „műtétnek”, tehát vigyük nyugodtan a kocsit. Pokolian pozitívak voltunk a rugalmassága miatt. Tényleg hittünk abban, hogy ezúttal megütöttük a jackpotot és minden megoldódik. Így hát csütörtök délben már könnyekkel küszködve hagytuk magára Skodit Almoradiban, mi pedig keresztbe-kasul jártuk a várost buszmegálló után kutatva. Nem sokkal később már az alicantei járaton szelfiztünk vigyorogva. Idejét sem tudtuk, mikor zötyögtünk utoljára autóbuszon... :)
Egészen estig tartott a töretlen pozitivitásunk. Kiki ígéretének megfelelően este már vártuk az első híreket a járgányunkról. Ám végül nem érkezett sem üzenet, sem telefonhívás. Másnap reggel sem. Délután sem. Roland megcsörgette. Semmi válasz... Attól a perctől kezdve csak az járt a fejünkben, hogy a fickó átvert minket és semmi sem úgy lesz, ahogyan azt előre lefestette. Roland küldött neki egy WhatsApp üzenetet is, de arra sem érkezett reakció. Szombaton, hajnali egy körül emelte fel végre a mobilját és dobott át három fényképet a kibelezett autónkról, de Roland kérdéseire újfent nem érkezett válasz.
A férjem délelőtt már nagyon pipa volt, ezért hívogatni kezdte az emberkét, aki csak a sokadik próbálkozás után volt hajlandó szóba állni vele. Ráadásul, mintha mi sem történt volna azt kérdezte, hogy mi újság. (???) Roland közölte vele, hogy hát finoman szólva nem nyugodt, hisz azt ígérte, hogy csütörtök este jelentkezik, ehelyett szombat hajnalig egy mukkot sem hallatott a Skodáról. Felháborodva azt felelte, hogy ő nem mondta, hogy csütörtökön szétszedi az autót, miközben persze, hogy azt mondta, hisz azért vittük oda már csütörtök délben. Egyébként pénteken sem nyúlt hozzá, csak késő este. Mindegy. Igyekeztünk túllendülni az összezördülésen és megtudni, hogy mit látott a kocsi szívében. Azt mondta, hogy a négyből két henger teljesen szétégett, összezsugorodott és valami fekete szurokréteg pirult rá, ami biztosan nem olaj és egyszerűen nem lehet levakarni róla. Hogy mi okozhatta? Arra ötlete sem volt. Azt mondta, hétfőn viszi át a hengerfejet a gépműhelyeshez síkoltatni illetve megmutatja neki is a dugattyúkat. Ezután továbbra is tartotta magát ahhoz a hamis ígérethez, hogy csütörtökön számíthatunk a kocsira és mehetünk dolgozni. Ezen felbuzdulva le is foglaltuk a lorcai vásárt.
A hétvége békésen telt, hisz legalább már tudtuk, hogy mi történt a Skodi szívében és már a gyógyulásra vártunk. Hihetetlen, hogy hetek óta négy helyett két hengerrel húzott minket és csurig pakolt önmagát több ezer kilométeren keresztül. Hős volt. Megbocsátottam minden vétkét, aztán borozgattunk a tiszteletére, illetve elkészítettem életem első sushijait. :) Isteniek lettek!
Hétfőn folytatódott a csöndbe burkolózás. Egész nap kuss volt. Aztán kedden is.... Az én egyébként is gyenge idegszálaim emiatt kezdtek újfent elpattanni. Nem hittem el, hogy ez a szégyentelen egy üzenetet sem képes dobni arról, hogy mi történik épp az autóval. Tudta jól, hogy mennyire aggódunk, hogy ez az egy kocsink van és csak az ő segítségével tudunk dolgozni. Nélküle sebzett vadak vagyunk... Szerda délután derült ki, hogy miért volt már megint csendben. Nos azért, mert még át se vitte a hengerfejet a műhelybe! Dolga volt a kis .... Khm. A kocsi napokra volt még a javítás megkezdésétől úgy, hogy csütörtökre ígérte nekünk az átadást. Utólagos állítása szerint persze ő nem mondott ilyet, hisz nem csak rajta múlt. Később egyébként kiderült, hogy azért volt állandó késésben, mert valójában egy másik műhelynek az állandó alkalmazottja, tehát a saját, maszek munkáival csak hétvégén, vagy késő esténként tud foglalkozni.
Nem volt mit tenni, sűrű bocsánatkérések és magyarázkodás közepette lefújtuk a lorcai piacot, majd mérgünkben szereztünk egy kölcsön autót és kiugrottunk Almoradiba, hogy megnézzük, mi a helyzet a műhelyben. Meglepetésünkre a Skodi bent állt a hangár közepén, a csomagtartója ki volt pakolva, a kárpit pedig szét volt bontva. Nem hittük el, amit láttunk. Kiderült, hogy Kiki két kollégája önszorgalomból kikalapálta a fenekén és az orrán lévő horpadást anélkül, hogy kértük volna. Ennek még örültünk is volna, de pénzt nem kívántunk rááldozni, amit egyértelműen éreztettünk is a fiúkkal a rendkívüli látogatás alkalmával.
Képtelen vagyok szavakkal leírni azt az idegességet, kiszolgáltatottságot és elkeseredettséget, amit az elkövetkezendő két, hangsúlyozom, KÉT hétben éreztünk. Többször elsírtam magam, hisz már megint itthon ültünk tehetetlenül, munka és autó nélkül. Nálunk, La Marinán egy bolt sincs, így bevásárolni se volt egyszerű. Egy vagyonért be kellett zötyögnünk Santa Polába a szupermarketbe, hogy legalább enni- és innivalónk legyen. A kocsiról a továbbiakban is akadozva érkeztek a hírek, ami volt, azt is leginkább szóbeli erőszak hatására kaptuk meg. A műhelyes sem tudta megmondani, mi történhetett a két dugattyúval. Úgy volt, hogy rendel bele újakat, de aztán Kikivel karöltve meggondolták magukat és inkább használtat igyekeztek szerezni bele, mondván egészségesebb azokat beszerelni a két kopott dugó mellé. Napokba telt, mire találtak megfelelő használt alkatrészt. A többi cserélendő dologra már gondolni sem mertünk. A totális letargiánk közepette, a harmadik hét szombat reggelén felhívtuk a fickót, hogy mi a helyzet. Döbbenetünkre közölte, hogy elkezdte összepakolni a Skodit, úgyhogy délután kettőre mehetünk a műhelybe átvenni őt. Azt hittük álmodunk. Három hét telt el ekkorra. Három pokolian lassú, átvegetált, világvége-hangulatú hét.
Délután kettőkor már ott ácsingóztunk a műhely előtt. Amíg a szerelő úr a kollégájával elől ügyködött, addig mi visszapakoltuk a cuccainkat a csomagtartóba. Négy óra körül defibrillálták Skodit. Gond nélkül indult és szép hangja volt. Ez természetesen újabb reménysugárral árasztotta el meggyötört szívünket, miközben megszabadítottuk a pénztárcánkat közel 300 ezer forinttól. Bíztunk benne, hogy tényleg minden ki lett cserélve, amit kértünk, aztán távoztunk! A soha viszont nem látásra.
Az autó elég hangosan üvöltött gyorsításnál, amit Kiki előre jelzett nekünk, így nem lepődtünk meg, ugyanakkor eléggé bántotta a fülünket. Ami különös volt az az, hogy nem volt ereje. Még annyi sem, mint javítás előtt. Ezt betudtuk annak, hogy most élt túl egy szívműtétet és még idő kell az új alkatrészeknek. Mondanom sem kell, tökéletesen fölösleges volt a bizakodás.
Másnap úgy döntöttünk, hogy kirándulunk egyet Cartagenába. Gyűjteni akartuk a kilométereket, koptatni az alkatrészeket, tesztelni az autó képességeit. Nagyon nehezen gyorsult, erőtlenül vette a hegyeket és eközben még ordított is. Nem erőltettük, hisz nem szabadott, de ennek ellenére is érezhető volt a lomhaság. Cartagenában fantasztikus napot töltöttünk el, jól éreztük magunkat. Megnéztük a bazilikát, a kőszínházat, a kikötőt, a várat, hazafelé pedig megálltunk Torreviejában vacsorázni.
Örültünk, hogy újra egyesült a mi kis szerencsétlen családunk. A mosoly azonban lehervadt az arcomról, miközben a csillagos eget bűvöltem az ablakomon keresztül. A sötétben ugyanis visszatükröződtek a műszerfal fényei és olyasvalamit láttam, amit nagyon nem kellett volna látnom: világított a motorcheck lámpa. Leszállt az éj az agyamra is. Ki akartam nyírni a szerelőt és a Skodit is. 3 hét idegesség. 3 hét munkanélküliség. 1000 euró mínusz. Nulla erő. Visító motor. Világító motorcheck lámpa. Ez egész egyszerűen képtelenségnek tűnt, mégis igaz volt.
Annyira dühös voltam, hogy valójában már nem is voltam dühös. Megy, ameddig megy, én nem költök rá több pénzt – gondoltam. Egy darab piacunk volt még karácsony előtt, Santa Polában. Pocsék volt, így decemberre ismét kiverték nálam az összes biztosítékot odafentről. Alig vártam, hogy Magyarországra utazzunk és elfelejtsem egy kicsit a kocsit, a piacokat, a kürtőskalácsot, mindent.
Több mint egy hónapot pihentünk a családom illetve az orvosok körében. Elkezdtem ugyanis kivizsgáltatni az egy éve nem szűnő derékfájásomat, mely a vásárokon kapott terheléstől egyre rosszabb és rosszabb lett. Elszórtam egy csomó pénzt reumatológusra, röntgenre, MRI-re, de semmi nem mutatott rendellenességet, így továbbra is kezelés nélkül viselem a fájdalmakat. Olyan vagyok, mint a Skoda - tele vagyok rejtett hibákkal. :)
Rolanddal stílusosan Gazdálkodj okosan-t játszottunk esténként, hogy megtanuljuk végre, hogyan ne veszítsük el a pénzünket két hét alatt, de semmilyen hasznos tanulsággal nem szolgált a játék, így hát az állandó pénzbukás terhét is cipeljük tovább a vállainkon. :D
Január közepén jöttünk haza, csekély életkedvvel. Már nem a családi pihenés miatt, hanem mert tudtuk, hogy a garázsban egy olyan autó vesztegel, ami még mindig génhibás. Nem voltunk motiváltak, főleg úgy, hogy a pénzkészlet Rolandnál a mínusz 1-et, nálam pedig a nullát veregette. Az utolsókat tettem bele (már megint) Córdobába, de nem okozott gondot, hisz kockáztatásban már mocskosul profi vagyok.
A piac utolsó estéjén hirtelen elárasztottak az érzelmek és elbőgtem magam. Ott, akkor, abban a pillanatban éreztem azt, hogy itt a vége. Elértünk mindent, amit el akartunk érni a spanyolországi terveinkkel. Voltunk nagyon lent, s érkeztünk meg csomolungmai magasságokba. Tanultunk, küzdöttünk, építkeztünk, végül megkaptuk az összes létező dicséretet, elismerést, tiszteletet és szeretetet. Nem találtam több motivációt, hiába is kerestem. Szüntelenül az motoszkált a fejemben, hogy köszönöm, de most már be akarom fejezni ezt az életet és új feladatokat akarok megoldani. Vége. Fizikailag és szellemileg egyaránt. Nincs tovább. Úgy éreztem magam, mint annak idején a Maxban és a Class fm-ben. Kiégtem. Nincs már több tanulnivaló, nincs több ellenfél és kihívás az állandó pénzügyi gondokon és az egészségügyi nyavalyákon kívül. Minden rés be lett tömve a pajzson...
S míg ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, addig a Skodi menet közben rántott egyet, szétszórt valamit az autópálya meredek emelkedőjén, Granada mellett és egyre erősebben üvöltött és üvöltött... és üvöltött....és üvöltött....