Egyik reggel végre megszólalt a kapucsengő: a postás volt. Meghozta a két hete várt csomagot, melyben a sütő új motorja lapult. Roland azonnal nekiállt a munkának, beszerelte az alkatrészt a gépbe és neki is álltunk a tesztnek. Tökéletesen forgatta a láncot hosszú perceken keresztül, így végre megnyugodhattunk. Valóban a motorral volt baj - gondoltuk. Rögtön hívtuk a szervezőt és helyet kértünk hétvégére a kürtőskalácsnak Adrába. Közel 300 kilométert kellett utaznunk a vásárig, de újra magabiztosak voltunk, pénzt akartunk keresni, helyre akartuk rázni az anyagiakat, így hát bátran vágtunk bele az egyébként csöppet sem vészes távolságba.
Pénteken kora reggel, reménnyel telve kezdtük el felállítani a standot Adrában, a tengerparton. Miután végeztünk a munkával többször teszteltük a motort, ami minden alkalommal serényen pörgette a kalácsfákat, tehát úgy véltük, nincs félnivalónk. Egész nap sétáltunk illetve egy bárban ücsörögtünk. Kibírhatatlan volt a meleg. Gábor barátunk fia (Hogyan veszíts el mindent egy hónap alatt), Máté is standot épített a piacon, így szerencsére beszélgetőtársunk is akadt, nem unatkoztunk. Roland elmesélte neki a hámozóval kapcsolatos legfrissebb élményeit (köztük az ujján lévő mély seb történetét), illetve hogy több beadott pályázat ellenére még mindig nem tudunk mozogni a termékkel, aminek papírjait indoklás nélkül dobják vissza az önkormányzatok (Guardamar del Segura, Santa Pola, Elche, Alicante etc.) Elmondtuk, hogy még a környék egyik privát szervezője sem akar teret engedni neki. Akkor már érett bennünk a gondolat, hogy visszaküldjük a pakkot Máté édesapjának. Főleg, miután csőstül szakadtak a gondok a nyakunkba. A figyelmünket és az anyagiakat is a kürtőskalács illetve a Skoda kötötte le, tehát nem tudtunk a hámozóval foglalkozni. Ja...merthogy a Skoda gondjai sem oldódtak meg a csapágy cseréjével. Biztosan emlékeztek még a néhány héttel ezelőtti bejegyzésre, melyben leírtam, hogy alkalmanként furcsa, égett szag terjengett az utastérben, melyről nem tudtuk eldönteni, hogy belőlünk, vagy pedig másik járműből származik. Nos, még július közepén sem tudtuk rá a pontos választ mindaddig, amíg új tünetek nem jelentkeztek: a kocsi 1000-2000 kilométer alatt megzabált 5 liter olajat. Korábban 10 ezer kilométert nevetve megtett ekkora mennyiségű kenőanyaggal. Az adrai hétvégén már másodjára villant fel a motorolajszint drasztikus lecsökkenését jelző lámpa...
Szörnyű volt belegondolni, hogy amikor megvettük a hámozókat (május végén) még stabil lábakon álltunk, épp a költözés előtt. Nem gondoltuk, hogy másfél hónappal később már esélyünk sem lesz a szárnypróbálgatásokra a kalácssütő és az autó miatt...
Adrában este 7 óra körül kezdett csillapodni a fullasztó hőség. Az emberek estig ki sem dugták az orrukat a lakásból, még a tengerpart is kongott az ürességtől. Alig vártuk, hogy dolgozni kezdjünk. Amint az első ember felbukkant a sétányon, mi már izzítottuk is a sütőt.
Körülbelül a mil palmerasi idő dupláját dolgoztuk át gond nélkül, amikor végre ki tudtuk mondani, hogy minden bizonnyal „megoldódott a probléma”. Ekkor kísértetiesen hasonló módon, az utolsó szó kiejtésével egy időben a sütő újra leblokkolt...
Hogy hogyan reagáltunk? Sehogy. Csendben voltunk. Az anyagi problémák fokozódásától szinte sokkot kaptunk. Csak álltunk tehetetlenül és néztük az elhaladó embereket. A géphez hozzá sem nyúltunk, hisz ötletünk sem volt, hogy miért állt le újra, ugyanúgy. Nem a motor volt a hibás...ez biztos. Sem az akkumulátor. Nem ragadtak be a csavarok, az égők működnek, a lánc hibátlan, ezúttal még csak a kapcsoló sem égett tropára. A teljes kiábrándultság és kétségbeesés lett úrrá rajtunk. Én személy szerint úgy éreztem, hogy bedobom a sütőt és az egész kócerájt a tengerbe, mert nem akarok tovább harcolni. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, hogy nem fogok újra a nulláról talpra állni, mert nem akarom elölről kezdeni azt, amit vért izzadva felépítettünk, és ami közel egy éven keresztül olyan harmonikusan, pozitívan és problémamentesen működött, mint még semmi más az életemben. Máté igyekezett nyugtatni minket, de ő sem volt a helyzet magaslatán az emberek passzivitása miatt. Roland megkereste Juanjot a szervezőt, aki példátlan empátiáról és emberségről tett tanúbizonyságot: kérdés, hezitálás és problémázás nélkül adta vissza a helypénz teljes összegét a férjemnek, sőt még vigasztalta is. Kérte Rolandot, hogy ne aggódjon, nem tehet a hibáról, vannak az embernek rossz időszakai és valószínűleg ez is egy ilyen szakasz. Juanjo és a felesége nem nagy szervezők, nincsenek ütős piacaik, de a leggerincesebb emberek, akikkel ebben a világban, ilyen szituációban találkoztunk. Hálásan köszönjük nekik... Ők voltak az egyetlenek, akik felfogták a helyzetünk súlyosságát.
Éjfélkor összecsomagoltunk és hazamentünk. Annyira fáradtak voltunk az egész napos kánikula és stressz miatt, hogy inkább megálltunk szundítani egy kicsit semmint balesetünk legyen. Egész úton alig szóltunk egymáshoz Rolanddal. Elegünk volt a próbatételekből. Már hónapok óta új terveink voltak, azokat akartuk megvalósítani, nem pedig elölről elhúzni ugyanazt a nótát. Folyton csak az a kérdés járt körbe-körbe a fejünkben, hogy miért...de erre a miértre a mai naig nincs pontos válasz.
Nagymamám másnap két másik motort vásárolt, hogy próbálkozhassunk a hiba megkeresésével és megoldásával. Én eközben alkoholista üzemmódba kapcsoltam: egy üveg bor segítségével ugyanis egész viccesnek és meseszerűnek találtam a történetünk legújabb epizódjait. Nem mellesleg átaludtam tőle plusz 5-6 órát a napból. Míg én a borban kerestem az igazságot, Roland segítség után kutatott, mert meg akarta oldani a problémát. Nem tudta elfogadni a baklövések tényét. Neki már túl sok vesztenivalója nem volt, mivel üresen állt a pénztárcája. Az én tartalékaimat éltük fel éppen. Hétfőn este – szintén a borocskám hatására- édesdeden nyugovóra tértem, majd reggel Roland tündérmeséjére ébredtem. Közölte, hogy megoldódott minden.
A megoldáskeresés 3 vátozata: Roland (tényleg) kutat, Bernadett SOS jeleket ad, én pedig iszom az egészségükre :o)
Tessék? A borra gyanakodtam. Azt hittem, még mindig a hatása alatt vagyok, de nem! Stabil Roland ugyanis elkezdett belemenni a részletekbe (stabil, mert ezúttal csakis az ő rendíthetetlen pozitivitása oldotta meg a rejtélyt).
Bizonytalanul hegyeztem a fülemet a kis hangjára...
Roland: Átmentem Gábor (costablanca.hu tulajdonosa) ismerőséhez, Ferihez, akiről azt mondta, hogy mindent meg tud buherálni. Szétszedte mindkét motort, azt mondta nem érti, hogy miért nem működik egyik sem, mert teljesen hibátlanok az alkatrészek. Aztán tovább bontotta a kis Lada-eszközt. Kinyitotta azt a részét is, amihez én már nem mertem volna hozzányúlni és ott volt a hiba.
Én: ............. - "csüggtem ajkán szótlanul." :o)
Roland: Van benne egy tengely, ami rövidzárlat hatására elmozdul és beragad. Feri visszahúzta a helyére és a motor azonnal működött. Aztán kérdezte, hogy milyen kábellel van összekötve a motor az akkumulátorra illeszkedő fejekkel. Mondtam neki, hogy mekkora és a fejét csóválta. Azt mondta, csodálja hogy eddig nem jött elő ez a hiba, mert jóval vastagabb kábelre lenne szükség. Kérte, hogy cseréljem ki a kábeleket és próbáljuk meg újra.
Hogy miért kételkedtem továbbra is? Azért, mert a férjemnél precízebb ember nincs ezen a bolygón. Azok a vezetékek az első perctől fogva úgy voltak kipárnázva, mint egy újszülött csecsemő. Egy repedés, egy vágás, sőt még egy porszem sem volt rajtuk. Mindenesetre belementem a játékba. Felemeltem a kis borvirágos fejemet és elindultunk az egyik barkácsáruházba kábelért és egyebekért. Roland még aznap elvégezte a szükséges munkát és lám... minden kétkedésem ellenére tényleg ott volt a hiba. Napokon keresztül úgy ültünk a bekapcsolt sütő mellett, mint két dilinyós és rángattuk ki-be a kalácsfákat, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy nem áll le. És nem állt le. Pedig még a gázt is begyújtattam Rolanddal, hogy hőt is kapjon. Úgy szerettem volna tesztelni a gépet, ahogyan az valójában, munka közben működik. 40 fok volt kint, de én fél órát is elácsingóztam a hőköpő előtt annak érdekében, hogy újra meg tudjak bízni benne. Egyszerűen nem hittem el, hogy egy ilyen hülyeség miatt buktunk két vásárt...képtelenségnek tűnt.
De miután kénytelen voltam elfogadni az igazságot, ostorozni kezdtem magunkat. Egy nyavalyás, hibátlannak tűnő kábel miatt járattuk le magunkat ország-világ előtt... E kábel miatt nagymamám három darab Lada ablaktörlő motor „boldog” tulajdonosa. Eme kábel miatt hagytunk magunk mögött két vásárt, ahelyett, hogy helyben kicseréltük volna. ÚRISTEN... annyira szánalmasnak éreztem magunkat... :( Roland nem szívesen fogadja el az önpiszkálásaimat, ezért pár szakemberrel konzultálva megnyugtatta magát azzal kapcsolatban, hogy logikus volt-e a motorhibával összefüggő gondolatmenet. Szerencsére mindannyian megnyugtatták őt: mindenkinek ez lett volna az első feltételezése. Én viszont most is úgy gondolom, hogy beleestünk a csőlátás csapdájába. Rágörcsöltünk a motorra és emiatt esélyt sem adtunk több hibalehetőség felülvizsgálatának. A lényeg: gracias Feri! :)
Miután újra bizalmat tudtam táplálni a sütőbe, hajlandó voltam befizetni egy már hetekkel korábban lefoglalt piacot Esteponában. Meglepett, hogy Andrea, aki minden évben részt vesz ezen a rendezvényen, nincs a szervező listáján, de örömmel fogadtam a részvételi visszaigazolást. Mint később kiderült, szimplán gyorsabb voltam Andreánál. Ő csak a rendezvény hetén hívta fel a szervezőt, hogy helyet kérjen. Én ezt már két héttel korábban megtettem. Andrea ezt természetesen személyes támadásnak vette (mint azt már egy korábbi bejegyzésben leírtam, mániákus paranoiás), így a következő héten kifúrt minket a fuengirolai vásárról, ahová mi már két hónapja helyet igényeltünk. Ő azelőtt soha nem dolgozott ott, de ezúttal oktalan bosszúra szomjazott és szerencséjére a szervező az ő malmára hajtotta a vizet. Ehhez a szálhoz később visszakanyarodok.
Előtte jöjjön Estepona és a húgom, aki jobbnak látta, ha távozik. Nem csodálkozom azon, hogy nem bírt több feszültséget magába szippantani. Miközben mi próbáltuk menteni a menthetőt, ő kitalálta, hogy inkább visszamegy Magyarországra és elvégez egy tanfolyamot. Érthető és logikus volt a döntés, hisz mi magunk is kimenekültünk volna a saját életünkből. Augusztus első hétvégéjére meg is vette a repülőjegyet Budapestre.
Pénteken hajnali 3 órakor indultunk el a 600 km-re lévő Esteponába. A távolság csak a kisebbik baj volt. A Skoda útközben egyre brutálisabb szagokat produkált és akkor már minden kétséget kizáróan tudtuk, hogy ez nem a körülöttünk lévő forgalom bűze. Arról nem beszélve, hogy immár füstfelhő lövellt ki a kipufogóból. Ugyanakkor továbbra is járóképes volt, így eljutottunk vele Esteponáig. Egyébként ha bedöglött volna, egy fillérünk sem lett volna elszállíttatni, sem megcsináltatni.
Dél környékén kaptunk helyet Esteponában és a tűző napon felállítottuk a sátrat. 45 fok volt...45!! Elmentünk a boltba alapanyagokért és vettünk egy-egy jégkrémet is, hogy túléljük a fullasztó meleget. Autózás közben letekertük az ablakokat, de csak a tűzforró levegő járta át az utasteret. Egyszerűen nem tudtunk fellélegezni és pénz híján még szállásunk sem volt. Zseniális pillanatokat jósoltunk magunknak éjszakára...
A nyitás utáni órák azonban végre zökkenőmentesen teltek. Csurgott a pénz a kasszába szép csendesen, a sütő pedig úgy duruzsolt, mint új korában (mocsok kábel!!). Szerencsére még reggelente is tudtunk dolgozni, így kulturált kis összeget kerekítettünk magunknak vasárnap estére. Ez azt is jelentette, hogy az augusztusi lakbér és a vállalkozási költségek végre nem voltak veszélyben, tovább tudtunk úszni az árral szemben.
Az esteponai vásárt törvényszerűen meg kellett szereznem tavaly augusztusban, kétség sem fért hozzá, ugyanis olyan ismertséget szereztünk, amire később égető szükségünk volt. Egy szakembert és egy barátot ismertünk meg azon a hétvégén, akire aztán a legnagyobb bajban is számíthattunk. Ő Józsi. A karosszériás autószerelő. :)