Pár nappal a húgom érkezése után épp Elchébe tartottunk, hogy beszerezzünk néhány dolgot otthonra. Kiálltunk a garázsból, majd szép lassan haladtunk kifelé La Marinából. A második körforgalmat követően Roland a gázra lépett.
- Mi ez a hang? Ugye ez nem belőlünk jön? – kérdeztem kétségbeesve a motortér felől érkező erős zúgás hallatán.
Roland levette a gázpedálról a lábát és a sebesség visszaesésével a hang is csökkenni kezdett. Amint újra gázt adott, erősödött.
- De, de, de...ez a hang belőlünk jön ba***a meg – állapítottam meg idegesen.
Mivel az autó járóképes volt, így nem álltunk meg, hanem tovább mentünk Elche felé. Egyetlen autószerelőt sem ismertünk a környéken, hisz még csak egy hónapja érkeztünk a Costa Blancára. A kürtőskalácsot vásárló magyaroktól azonban már hallottunk egy magyar szerelőről, aki pont Elche mellett, Crevillentében dolgozik. Mivel épp arrafelé tartottunk, így gyorsan kiderítettük a telefonszámát és megkérdeztük, hajlandó lenne-e meghallgatni ezt a furcsa zajt, amit a Skoda produkál. Fél óra múlva már nála voltunk. Beült a volán mögé, a gázra lépett és az első mondata ez volt:
- Ez kerékcsapágy.
- Ez?? Tényleg?? Olyan, mintha a motorból jönne.
- Nem. Ez 100 százalék, hogy csapágy, de ha van időtök, akkor felemelem és rájuk nézek.
Örömmel fogadtuk a felajánlást és elvonultunk egy közeli bárba, hogy várakozás közben legurítsunk egy üveg tonicot a nyári forróságban. Fél óra múlva visszasétáltunk a műhelybe és meglepetésünkre az első pillanatban még profinak tűnő úriember hirtelen átcsapott „találgatós” amatőrbe. Röviddel azelőtt határozottan állította, hogy a rossz csapágy jellegzetes hangját halljuk, ami a kocsi elülső részéből jön (ez egyébként egy laikus számára is egyértelmű volt). Visszatérésünket követően azonban azt kezdte ecsetelni, hogy a hátsó gumikat valaki, valamikor biztosan megfordította, mert furcsán vannak kikopva és szinte biztos, hogy ez adja a búgó hangot. (Pardon??)
- A gumikat soha, senki nem forgatta meg hátul, ráadásul még nem is öregek – kételkedtünk.
- Pedig az lesz, majd meglátjátok. Nekem is volt már ilyen esetem és amint kicseréltem a gumikat, eltűnt a hang – válaszolta a szerelő.
- És a csapágy, amit először mondtál? – kérdezősködött Roland.
- Hát figyelj, rájuk néztem, de igazából nem látok rajtuk semmit – közölte.
Mivel használt gumikat nem állt módunkban senkitől sem kölcsönkérni, venni pedig nem akartunk a minimális árkülönbségek miatt, így másnap minden kételkedés ellenére beszereztünk egy új garnitúrát. Azért döntöttünk így, mert az adott hétvégére munkánk volt és nem akartuk megkockáztatni, hogy az autót terhelő súly miatt tényleg szétrobbanjon a szerelő szerint rosszul kopott gumi. Mi a tippetek, eltűnt a zaj az új gumik felhelyezése után? Hát persze, hogy nem. Az ember ösztönei sosem csalnak. 90 ezer forint kuka.
Mivel közeledett a hétvégi rendezvény, így nem foglalkoztunk tovább a zajjal. Úgy gondoltuk, hogy majd a következő héten kijavíttatjuk egy másik szerelővel a leendő bevételünkből.
A gyönyörű Mil Palmerasban állítottunk sátrat pénteken. Igyekeztünk gyorsan dolgozni, hogy ne kelljen az egyre erősebben tűző napon ácsorognunk. Mesés volt a panoráma, a tengerpartot bámulhattuk volna egész hétvégén, de az élet nem habostorta és nem is kívánságműsor. Ha egyszer megindulnak a gondok, akkor csak nagy nehézségek árán lehet megfékezni őket...
18 óra körül nyitottuk ki a standunkat és arra lettünk figyelmesek, hogy egyre erősebb széllökések taszigálják hátrafelé a sátrat. Ez csak azért volt gond, mert tökéletesen szemben álltunk a széllel, tehát a kalácssütő gázégője is szemből kapta az erős lökéseket. Így gyakorlatilag a mi szerkezetünkkel lehetetlen dolgozni. Ennek ellenére nem estünk kétségbe: felcsiptettünk a sütő elé egy asztalterítőt, azt lesúlyoztuk az alapanyagokkal teli szatyorral, így távol tudtuk tartani a légmozgást a sütőtől. A kalácsok szemmel tartása így elég nehézkessé vált, de legalább tudtunk dolgozni.
Meglepően nagy volt az érdeklődés már az első percekben. 20-25 perc alatt simán eladtunk 50 eurónyi kalácsot, ami csakis jót sejtetett. Az erős kezdés és a szél visszafogása után elégedetten konstatáltuk, hogy az univerzum végre nem tudott kibabrálni velünk. Megugrottuk az akadályt, juhé!
Amint azonban a "juhé" elhagyta a számat és kiemelni készültem az elkészült kalácsot, hirtelen leblokkolt a kalácssütő motorja.
- Leállt a motor...leállt a motor!! Nem reagál a kapcsolóra sem, mit csináljak? – kérdeztem Rolandtól.
- Várj, mindjárt megnézem. Leállunk! – közölte.
Egy dolgot biztosan ki lehetett jelenteni: a kapcsoló csúnyán kisült. Roland a kalácsfákkal manőverezve fordította maga felé a tűzforró gépet, hogy leszerelje a motort takaró lemezt és megpróbálja közvetlenül a motort rákötni az akkumulátorra. Én a 20 percnyi szerelés közben eladtam az összes lesütött kalácsot, majd pedig egymás után küldtem el az érdeklődőket műszaki problémára hivatkozva. Kértem, hogy jöjjenek vissza később, de végül hiába jöttek...
Nem tudtunk életet lehelni a motorba és fogalmunk sem volt, hogy pontosan mi történt. Az akkumulátor hibájára kezdtünk gyanakodni, ezért rákötöttük a tartalék akksit, de az sem használt. A kábelek épek voltak, egy törés sem látszott rajtuk, így gyakorlatilag meglőtt sutaként, tehetetlenül vergődtünk tovább a mil palmerasi forgatag kellős közepén. El kellett döntenünk, hogy maradunk, vagy ünnepélyesen távozunk a rendezvényről. Ezen belül is több verzió jöhetett szóba: vagy megjavítjuk a sütőt másnap estére, vagy pedig terméket cserélünk. Volt ugyanis egy doboznyi hámozónk, amit egy hónappal korábban vásároltunk meg az azzal dolgozó Gábor barátunktól. Plusz embereket keresett a termék terítéséhez és úgy gondoltuk, hogy a kalács mellett megpróbálunk a heti piacokra befurakodni vele plusz bevétel reményében. Megkerestük a szervezőt és felajánlottuk neki a termékváltást, illetve a bizonytalan javítás vagy távozás lehetőségét. A hámozót nem akarta beengedni, az elmenetelünk kapcsán pedig csak annyit közölt, hogy ha még aznap összecsomagolunk, akkor vissza tudja adni a helypénz egy részét, ha viszont másnap megyünk, akkor már nem lesz visszajáró. Zseniális – gondoltuk. Ott kezdődött a gond, hogy már aznap este sem akarta visszaadni a teljes összeget annak ellenére, hogy tudta: nem dolgoztunk semmit. Ráadásul ismertük egymást korábbi rendezvényekről, így érthetetlen volt a férges reakció.
Alapos megfontolást követően az azonnali távozás mellett döntöttünk, mivel kételkedtünk abban, hogy rendbe tudjuk hozni a sütőt szombaton. Szomorúan kivártuk az éjfélt, összepakoltunk és hazamentünk.
Másnap reggel Roland kiemelte a motort a sütő hátsó részéből. Az egyik alkatrész hibásnak tűnt, (hozzáteszem, a férjem még nem látott ilyen szerkezetet, így nem volt elvárható tőle a pontos diagnosztika) de a feltételezést senkivel sem tudtuk alátámaszttatni. Magunkra kellett hagyatkoznunk és mindketten úgy véltük, hogy a motorban van a hiba, tehát szereznünk kell egy újat. Mint kiderült, egy Lada ablaktörlő motort kell keresnünk ... Őrület. A nagymamám – mint mindig – rögtön a segítségünkre sietett. Az egyik ismerősén keresztül gyakorlatilag még aznap beszerzett egy ugyanilyen motort és hétfőn postára is adta a csomagot a lehető legsürgősebb verzióban. Azt mondták, 3-4 nap és célba ér.
A hétvégére erős piacot vártunk, tehát mihamarabb meg kellett oldódnia minden problémának: működnie kellett a sütőnek és az autónak is, mert messzire, a baszkföldi Irunba készültünk, ahová már egy hónappal korábban befizettük a 60 ezer forintos helypénzt.
Ám az események tovább súlyosbodtak. A postást távolról sem láttuk, a kocsi javítását pedig minimum egy napos csúszással tudták csak elvállalni. Csütörtökön kénytelenek voltunk közölni a szervezővel, hogy nem tudunk részt venni a kézműves vásárban. Természetesen azt gondolta, hogy hazudunk és másik rendezvényre megyünk ezért automatikusan visszautasította a helypénz jóváírását. Egy erélyesebb vita után azt mondta, hogy bizonyítsuk be a hibát, küldjünk neki a javításról egy számlát és akkor majd meglátja, hogy mit tehet. A kocsi csapágyát másnap kiszedték (egyébként a la marinai szerelő első ránézésre megmondta, hogy a jobb első csapágy a hibás), mi pedig azzal a hévvel elküldtük a számlát a szervezőnek. Napokig nem reagált, erre én újra és újra elküldtem neki a beszkennelt papírt. Végül egyhetes várakozás után közölte, hogy nem áll módjában pénzt visszafizetni, mert kárt okoztunk neki, nem tudta kitölteni az általunk hagyott 2 méteres űrt a piacon (idióta... két méterről beszélgettünk!!). Amikor azt mondtam, hogy tolvaj, akkor kikelt magából és még ő akart feljelenteni engem. Ismét kénytelenek voltunk belátni, hogy ez a rendszer egyszerűen defektes és nincs jogunk semmihez. A szervezők követelnek, dirigálnak és közben minden téren prioritást élveznek, mi pedig csak teljesítjük a kötelezettség-listát. Jogunk csakis ehhez van. A második szervező lopott meg minket másfél héten belül...
A magyar posta fokozta a kálváriát. A spanyolok közel két héttel a feladás után kapták meg a pakkunkat. Nagymamám természetesen kérdőre vonta őket, de annak rendje és módja szerint hárították a felelősséget. Megpróbálták rákenni a spanyol szolgáltatóra, de itt egyértelmű nyoma volt annak, hogy mikor landolt a csomag Madridban. Több mint egy hétig a motor valahol az űrben keringett, mert se Budapesten, se Madridban nem volt...
A motor híján újabb piacot kellett "hetelnünk", pénzre viszont egetrengetően szükségünk volt, így megpróbáltunk betörni a „guardamari narancsosként” számontartott gigapiacra (olyan, mint Pesten a Józsefvárosi). Guardamar del Segura tőlünk 20 kilométerre fekszik, így csak a helypénz számított komolyabb kiadásnak. Mivel kalácsot nem tudtunk árulni, így kicsomagoltuk a már említett hámozókat próba-szerencse alapon. Roland bemagolta a bemutató szövegét, technikáit és nekimentünk a narancsosnak...
Nos, egy dologban azóta is biztos vagyok: soha többet nem akarok azon a helyen árusként megfordulni. Feka feka, cigány cigány, ezáltal pedig balhé balhé hátán és mindeközben a vevősereg mérhetetlenül együgyű és tiszteletlen. Esküszöm, hogy az egyik alkalommal csak azért tudtunk egy kis pénzt kihúzni az egészből, mert Roland a nézőközönség szeme láttára hasította szét a kezét a késsel. Ömlött a vér az ujjából, de ő nem tágított: a vérét adta a bemutatóért. Hárman vásároltak tőle (tuti, hogy csak sajnálatból). :D
Háromszor állítottunk sátrat abban a putriban, ami már önmagában akkora feszültséget és ellenállást váltott ki belőlem, hogy egyszerűen kiszívtam Roland maradék vérét. Úgy veszekedtem és üvöltöztem vele, akár egy igazi házisárkány. Szegénykém... pedig csak pénzt akart keresni. Mindezt persze testközelből nézte végig a húgom, aki az érkező kihívások láttán egyre kevesebbet kommunikált... Az ő munkalehetősége és spanyol élete szép lassan délibábbá vált. És mindeközben úgy érezte, hogy ő maga hozta ránk a balszerencsét...