Szombat délután a vártnál később nyitottunk Esteponában, mert a földre heveredve elszenderedtünk. Egész éjjel nem aludtunk, ömlött rólunk a víz a meleg autóban, így muszáj volt egy kis energiát gyűjtenünk.
Amint felébredtünk, Roland kávéért rohant én pedig villámgyors tésztagyártásba kezdtem. Nem sokkal később magyar hangot hallottam:
- Hahó! Van itt valaki? – kérdezte egy férfi.
- Igen, igen, sziasztok! Hozzánk jöttetek?
- Igen, azt írtátok a Facebookon, hogy hat órától nyitva vagytok. Lehet venni kürtőskalácsot?
- Ööö...megkérhetlek titeket, hogy adjatok nekünk pár percet? Azonnal nyitunk – szabadkoztam.
Józsi a feleségével és a 2 éves kisfiával érkezett Manilvából. Nagyon kedvesek voltak, csöppet sem mérgelődtek a késlekedésünk miatt sőt, nagyon jót beszélgettünk munka közben. A témaváltások közepette hirtelen feltettem egy kérdést, amit azelőtt sosem mertem:
-És te mit dolgozol, Józsi?
Épphogy elkezdtem szégyellni magam rájöttem, hogy ezt a kérdést egész egyszerűen fel kellett tennem. Hogy miért? Hát ezért... :o))
- Karosszériás és autószerelő vagyok. Gibraltár mellett, La Lineán van egy műhelyem - válaszolta.
Úristen...Úristen...Úristen...!
-Úristen, ezt nem hiszem el...
- Miért? – értetlenkedett Józsi a döbbent arcomat látva.
- Mert épp ölni tudnánk egy karosszériásért és egy jó autószerelőért – válaszoltam neki.
Elmeséltük neki, hogy néhány hónapja egy nő belénk szaltózott Málagában és a csomagtartó olyan szerencsétlenül deformálódott el, hogy senki nem tudja se felismerni, se javítani a hibát. (Átkozott június) Ráadásul a Skoda újabban zabálja az olajat és emiatt egy tehetséges autószerelőre is szükségünk lenne. Roland és Józsi végül telefonszámot cseréltek és megbeszéltek egy hétfő déli randevút.
Vasárnap szobát foglaltunk Esteponában, kipihentük magunkat, másnap délben pedig már La Lineán voltunk Józsi műhelyében, aki alig pillantott rá a csomagtartóra máris felfogta a hibát. Kipakoltatta a piacos holmikat, darabokra szedte a csomagteret, megvizsgált minden hibalehetőséget, végül kalapáccsal a helyére ütötte a hátsó ajtót, ami azóta is tökéletesen nyitható és zárható. Juhuuu!
.jpg)
Majdnem sírva fakadtunk örömünkben. Az olajevésre azonban semmi biztatót nem tudott mondani. Közölte, hogy több oka is lehet, ezért el kellene kezdeni szétszedni a motort. Erre azonban se időnk, se pénzünk nem volt, így a mihamarabbi viszontlátás reményében búcsút vettünk megmentőnktől. A kocsi egyébként hazaérkezésünkre ismét megitta az összes olajat.
Éjjel 2 órakor dőltem hátra békésen az ágyikómban és miközben Rolandra vártam, a Facebookon történteket böngésztem át. Észrevettem, hogy Andrea kitett egy posztot, miszerint Fuengirolában dolgoznak a hétvégén. Mi már két hónappal korábban megbeszéltük a szervezővel, hogy számoljon velünk ugyanúgy, mint tavaly. Ehelyett szemlátomást az utolsó pillanatban ránk eresztette Andreát. Azonnal tudtam, hogy mire megy ki a játék: Andi bosszút akart állni Estepona miatt, mert azt gondolta, hogy szándékosan túrtam ki őt onnan. Pedig rájöhetett volna, hogy egyszerűen csak gyorsabb voltam nála. A szervező két héttel az ő megkeresése előtt igazolt vissza engem. Bolond lettem volna nem élni a lehetőséggel, miközben a férjemnek már egy cent sem volt a zsebében.
Roland másnap reggel felhívta a fuengirolai szervező párost, hogy magyarázatot kérjen tőlük a történtekre. Azt mondták, hogy nem ígértek exkluzivitást és úgy gondolják, hogy bőven elfér két kalácsos stand a piacon. Amikor Roland felvilágosította őket, hogy egymaga mennyi pénzt tudott kisajtolni a rendezvényükből, akkor közölték, hogy biztosan rossz az eladási stratégiája. Pff. Kár, hogy a férjem annak a pénznek a háromszorosát is megcsinálja, ha van rá lehetősége. Észkombájnok. Kértem Rolandot, hogy zárja rövidre a vitát. Meg is tette, de egy kis borsot azért tört az orruk alá: visszaigazolta a részvételünket és kérte, hogy tartsák fenn nekünk az előző évi helyet. Végül persze nem jelentünk meg a helyosztás időpontjában. Nem cirkuszra vágytunk, hanem munkára és pénzre. Nekünk nem ért ennyi veszteséget és bosszúságot az a hely, de legalább a másik család nem a mi jól bevált helyünkön tevékenykedett. Ez volt a legkevesebb, amivel vissza kellett vágnunk.
Egy nappal később búcsút vettünk a húgomtól. Sajnáltuk, hogy menni akart és mennie kellett, de így mindenkinek könnyebb volt. Nem tudtunk semmilyen pozitív lehetőséggel és megoldással előrukkolni számára...
A búcsú után azonnal vissza kellett zökkennünk a problémákba. Másik vásárt kellett találnunk, mert nem maradhattunk pénzkereseti lehetőség nélkül. Felkerestünk néhány spanyol kollegát WhatsAppon, hogy érdeklődjünk, hol dolgoznak a hétvégén. Mindenki Puebla de Sanabriát válaszolta, melyre már hónapokkal korábban lezárult a jelentkezés. Mi ennek ellenére megkerestük a szervezőt, próba-szerencse alapon. Meglepően kedvesen kezelték a vészkiáltásunkat és hosszas tanakodás után azt mondták, hogy rendben, induljunk útnak de gyorsan, mert már áll a fél piac.
Mi rögtön autóba pattantunk, ám épphogy kiálltunk a garázsból jött az újabb telefonhívás, miszerint mégsem tudnak helyet adni a kalácsnak Sanabriában. Hallani lehetett a lány hangján, hogy sajnálja, hogy mégis nemet kell mondania, de a helyszínen lévő kollégák jobbnak látták, ha nem kavarjuk össze a rendet. Visszafordultunk és szomorúan hajtottuk álomra a fejünket.
Reggel azonban újabb telefoncsöngésre ébredtem. A szervező ismét felhívta Rolandot, hogy közölje: ha estére meg tudunk érkezni a vásárba, akkor induljunk, mert találtak egy „lukat” a standunknak. Hirtelen felgyorsultak az események: egy szempillanatás alatt kipattantam az ágyból, reggelit készítettünk, összecsomagoltam, egy óra múlva pedig már a Skodában ültünk és nekivágtunk a közel 1000 kilométerre fekvő falucskának. 4 óra múlva Madridon száguldottunk át, újabb két óra múlva pedig Valladolid közelében álltunk meg tankolni, méghozzá a Santiago de Compostelába vezető zarándokút mentén. Bedobtunk egy frissítő italt, újra beizzítottuk a motort és lám,az autó olajért kiáltott 800 km után. Szörnyű volt nyugtázni egy 2000 km-es túra elején, hogy a probléma súlyosbodik, méghozzá egyre gyorsabban. Rátöltöttünk egy kevés olajat, aztán tovább indultunk, nem sokkal később pedig megérkeztünk a mesés Puebla de Sanabriába.
Már tényleg készen állt a piac a hétvégi forgatagra, amikor mi pofátlanul behajtottunk a szűk, macskaköves utcákba, hogy átvegyük az utólag kiosztott helyünket. A szervező kérte, hogy igyekezzünk a pakolással és vigyük le az autót a völgybe. A táj mesés volt, a levegő tiszta és hűsítő a déli forróság után. Úgy éreztük, hogy már önmagában az is áldás, hogy ott lehetünk egy ilyen csodálatos vidéken.
Már sötétedett, amikor elkezdtünk standot állítani. A kollégák zártak, előttünk viszont még többórás munka állt. Lejtett a macskaköves tér, ami nem könnyítette meg a dolgunkat. Nehéz volt egyenesbe hozni a sátrat és az asztalokat, de végül Roland mindent megoldott. Amint tudtam én is beálltam dolgozni, de azzal a hévvel szétvágtam a kezemet az asztal egyik tartóelemével. Nem szoktam rosszul lenni az ilyen sérülésektől, de annyira kimerült, stresszes és éhes voltam, hogy ott azonnal le kellett ülnöm és vissza kellett imádkoznom magamat az élők sorába. :)
Hajnali egy óra körül sétáltunk le a hegy lábánál parkoló, beteg kocsinkhoz, hogy nyugovóra térjünk. Annyira kellemes volt a levegő, hogy átaludtuk a teljes éjszakát. Micsoda megkönnyebbülés volt Estepona után...!
Az elkövetkezendő négy nap hasonlóan csodálatos hangulatban (és közegben) telt. Reggelente a kakasok kukorékolását és a vidék bársonyos csendjét hallgattuk. Élveztük az édeskés, tiszta levegő ízét. Úgy éreztem magam abban a faluban, mintha Szúpatakon, az apai nagymamám falujában lennék. Eszembe jutottak a gyermekkori emlékek, amikor húsvétkor a zöld bársony ruhámban és a piros, kopogós lakkcipőmben indultam el mamáékhoz locsolkodni. Éreztem a számban a kedvenc túrós lepényem, a húsvéti sonka és a torma zamatát, orromban pedig a húsvéti kölnik szagát. Felidéztem a szentkúti búcsú hangulatát, ahol megkaptam életem első csattogós lepkéjét és hullahopp karikáját. Roland szintén a gyermekkori, vidéki élményeit boncolgatta a kis fejében. Boldog voltam a hevesen előtörő, idilli emlékképektől, majd pedig szomorú lettem annak tudatától, hogy mindezt már nem élhetem újra otthon Magyarországon, Szúpatakon. Azt hiszem, hogy honvágyam volt. Életemben először. :) És jó érzés volt így érezni az otthonom iránt. Talán az volt az a pillanat, amikor egy picit képes voltam megtisztítani a fejemet a gyermekkori éveim után összeszedett mocsoktól és a szívem legmélyén lakozó szeretettel voltam képes visszaemlékezni a Magyarországtól és a magyar családomtól kapott emlékeimre...
A piac forgalma sem adott okot panaszra. Lassan, de folyamatosan jöttek a vásárlók; vasárnap estére kifogytunk az alapanyagokból. Az örömbe azonban üröm is vegyült. A pénteki sziesztában el kellett gurulnunk a szomszéd faluba, hogy gázpalackot tudjunk cserélni. Visszafelé menet azonban a Skoda műszerfalán kigyulladt a „check engine” lámpa. Elővettem az autó használati útmutatóját, ami azt írta, hogy ennél a típusnál ez a jelzés a kipufogó rendszer hibájára utal, melyet érdemes mihamarabb kijavítani. Mi persze mentünk tovább...mi mást tehettünk volna? Felhívtuk Józsit, hogy tanácsot kérjünk, de sem ő, sem pedig az én magyarországi szerelő ismerősöm nem tudott egyértelmű választ adni a jelzésre. Nem volt a kocsi alatt olajfolt, a víz tiszta volt, a kipufogóból nem jött füst stb. Józsival megbeszéltük, hogy egy hét múlva találkozunk és meglátja, mit tehet. Gondolom, mondanom sem kell, milyen pocsék érzés a még meg sem szerzett pénzt autójavításra költeni...
Hétfőn éjfél körül kezdtünk el összecsomagolni Puebla de Sanabriában kellemesen kimerülten, alapvetően boldogan és elégedetten. Nem kapkodtunk, ugyanis nem mentünk haza La Marinára. Még tavasszal kértünk egy helyet a Valladolid provinciában található Medina del Campo piacára. Akkoriban úgy gondoltuk, hogy ha végül nem tudnánk elutazni ilyen messzire, akkor majd kérjük a kérvényünk törlését. Ám a sanabriai piac pont kapóra jött. A két falu mindössze 100 kilométerre feküdt egymástól, rendezvényeik pedig három nap különbséggel követték egymást. Úgy döntöttünk, hogy Sanabria búcsúestéjét átkínlódjuk a telipakolt autóban és csak kedd-szerdára fizetünk szállást. Hajnali háromkor indultunk el Tordesillasba, ahol a hotel volt. Ez a falu csak 50-60 kilométerre feküdt tőlünk, így hamar megérkeztünk, de pihenni alig tudtunk. Mivel egy millimétert sem lehetett hátrafelé dönteni az első üléseket, így hiper-klausztrofóbiásan vártuk a napfelkeltét - mindhiába. Mert sajnos a szálloda nem tudta átadni a szobánkat idő előtt, így még legalább délig le kellett foglalnunk magunkat és a fáradtságunkat valamivel. Megreggeliztünk, bevásároltunk, sétáltunk egyet a helyi gyümölcspiacon (fenomenális volt nulla óra alvás után... :) ), aztán végre bejutottunk a szobácskánkba. Lefürödtünk, aludtunk néhány órát, estefelé pedig frissen és üdén nekivágtunk Tordesillasnak. Sikerült diót és kókuszt vennünk a következő piacra, ezért örömünkben úgy döntöttünk, hogy nem a szállodában vacsorázunk, mondván mégiscsak keményen dolgoztunk az elmúlt négy napban. :) Találtunk egy hangulatos bárt a város központjában. Kint ültünk le a hűs, nyáresti levegőn. Roland rendelt egy hamburgert, én pedig egy könnyű tonhalsalátát. Kaptunk tapas gyanánt ibériai chorizot és sonkát is. Fantasztikus volt...azok az ízek...ahhh... Igazán ránk fért egy kis lélekcirógatás az elmúlt egy hónap nehézségei után.
A második pihenőnap estéjén úgy határoztunk, hogy kihasználva az önkormányzat adta lehetőséget, felállítjuk a standunkat a szomszédos Medina del Campoban. Na persze nem azért, mert nem bírtunk magunkkal és másfél nap után pörgésre vágytunk, hanem épp ellenkezlőkeg! Így másnap tovább aludhattunk a pihe-puha ágyikóban, dél körül pedig kapkodás nélkül ropogtathattuk el a reggeli pirítósunkat, amit aztán az egyéb finomságokkal karöltve újabb egy hétig sikeresen nélkülöznünk kellett...