A sátortörés egyáltalán nem szegte kedvem. Sőt! A magunk iránt érzett büszkeség érzése sokkal erősebb volt, mint a fejemen lévő dudor lüktetése. Meg hát anyagilag is gyarapodtunk egy kicsit, szóval nem volt ok a kétségbeesésre (két hétig). Ráadásul épp azon morfondíroztunk, elvállalunk egy másik munkát (is)…
Roland unokatestvére és párja is itt élnek. Nagyon kedvesek voltak velünk. Az indulásunk előtt, Magyarországon egy forró kávé mellett mesélték el, hogy élnek, mit csinálnak, és egyáltalán hogyan kerültek Spanyolországba. Szoros kapcsolatot nem kezdtünk el felépíteni, ugyanis tudtuk, hogy alsóhangon 600 km fog elválasztani minket egymástól. Ők a Costa del Solon, mi a Costa Blancán. Mindenesetre megkedveltük őket. Noémi külön hatással volt rám. Szeretem az olyan fiatalokat, mint ő. Egy igazi harcos. Egy sokat tapasztalt, erős lélek, pedig csak a húszas évei elején jár. Igazi példakép lehet a mai sablonfiatalok számára. Tizenéves kora óta dolgozik. A párjával, Lacival, rendszeres, privát csomagszállítást végeznek. Havonta egyszer megjárják a Spanyolország-Magyarország távot, időnként Svédországig mennek. Mivel a munkájuk eléggé monoton, fárasztó, azt tervezték, hogy átadják a terepet legalább kéthavonta egy másik sofőrnek. Számunkra csábító volt a lehetőség, pláne, hogy anyagilag képtelenek voltunk erősödni, így bevállaltunk egy próbafuvart májusra. Úgy gondoltuk, ha Roland bírja a strapát és a munka szimpatikus, belevágunk, és fix összegért megcsináljuk a fuvart kéthavonta. Nem vágytunk vissza Magyarországra viszont így legalább hébe-hóba láthattuk volna a családtagokat, barátokat…
A fuvart egy pocsék piac előzte meg. Már meg sem lepődtök, ugye? :) Mi sem tettük. Kínszenvedés volt. Az ok pedig egész egyszerű: a piac mellé szerveztek egy feriat (körhintás mulatság, hasonló a magyarországi búcsúkhoz). Ezzel önmagában még nem lett volna gond. Csakhogy mi voltunk a város jobb oldalán, a feria pedig a balon. Az emberek mind körhintáztak, vattacukrot tömtek magukba és csak véletlenül keveredtek el a piacig. Vasárnap este három óra alatt 8 eurót sikerült összekovácsolnunk, így hát mérgemben összecsomagoltam. Soha nem volt még ilyen gyenge vasárnap esténk. Az utolsó, záró este az egyik legerősebb… általában. A mi esetünkben viszont ezúttal is a kivétel győzött.
Ez „csak” azért volt gond akkor, éppen, mert a csótányos lakásszerződésünk májusig szólt, tehát a "pocsékpiac" végéig, illetve a magyarországi fuvar indulónapjáig. Persze hosszabbíthattunk volna, de a kis háziállatkáink már olyan szemet gyönyörködtető létszámot produkáltak, hogy inkább aludtunk volna a tengerparton, semmint abban a lakásban.
Március óta próbáltunk rátalálni az új otthonunkra. Akadtak gyönyörűek, jó áron, de jelentősebb anyagi növekedés híján nem tudtunk lépni. Hiába volt olcsó egy adott lakás, a kaucióval együtt a gatyánk is ráment volna. Így hát a fuvar előtt felemeltük az újabb keresztet: vagy találunk egy foglalómentes lakást Magyarországról vagy a visszatérés után néhány hétig a kocsiban illetve az utcán élünk. A gond a kétautónyi holminkkal volt. A csótánytulaj csak pénz fejében engedte volna meg, hogy ott hagyjunk mindent a visszaérkezésig. (Persze! Nem elég, hogy két hétig csótányok fognak hemperegni a ruháimban felügyelet nélkül, még fizessek is az élményért.) Inkább a fuvar előtti nap az összes dobozunkat sterilizáltuk, majd átpakoltuk Andrea garázsába. Cserébe semmit sem kért, csak hogy csótányt ne vigyünk neki…:) (A dobozok csótánymentesítése is megérne egy misét, de inkább nem kezdek bele. A lényeg, hogy egy darab kis dögöt 1 órán keresztül próbáltunk kiűzni a bőröndöm legeldugottabb varrása mögül…) Az extraként jött, gyors költözés utáni reggel, május elsején hulla fáradtan indultunk neki a magyarországi útnak.
Senki sem tudott az utazásról. Meglepetésnek szántuk magunkat. Laci és Noémi is velünk tartottak, ők voltak a „megfigyelő utasok”. A terv az volt, hogy harmadikán már Budapesten leszünk, ám velünk a fuvarozás sem ment zökkenőmentesen…
Miután kellemesen kipihentük magunkat egy perpignani szállodában, elkezdődtek a gondok. A kocsi minden előzmény nélkül bizalomra okot nem adó hangokat kezdett ontani magából. Mintha a jobb első kereke be akart volna darálni valamit. Nem volt mit tenni, egész nap imádkoztunk, reménykedtünk. Végül épphogy nyugtáztuk kétségbeesésünket egy "Csak kibírja Magyarországig...." mondattal, a kocsi egy tapodtat sem mozdult tovább. Másodikán, Franciaország egyik legelhagyatottabb pontján megadta magát az egyik kerékagycsapágy. A kisbusz lecövekelt az út szélén. Késő este, a május 1-jei hosszúhétvége előtt. Kalimpáltunk az út szélén segítségért esedezve, ám a büszke francia nemzet sarjai csak elvétve kérdezték meg, mi bajunk van. Aki viszont megtette, az eget-földet megmozgatott, hogy segítsen. Az egyik például egy hűtőt pakolt ki az út szélére, csak hogy megbizonyosodjon róla: nincs olyan méretű kulcsa, amivel leszedhetnénk a bűnös kereket. Merthogy ez volt a legnagyobb baj. A kulcs. Amit Laci később mégis megtalált az utastérben. :) Mint utóbb kiderült, hiába bukkant volna elő hamarabb, a kocsi akkor sem mozdult volna egy millimétert sem. Egy román kamionos ugyanis szétszedte az éjszaka közepén. Azt mondta, ezt a csapágyat csak a csere gyógyítja meg. Így hát hamis mosollyal vártuk a Gruát (Sárga angyal), gondolván az majd elvisz minket egy szállodáig. Ám a mosoly gyorsan tovaszállt az orcánkról…
A grua megérkezett. „Kedves” francia személyzettel. Az utasítás a következő volt: szedjük ki a kutyákat a raktérből. Merthogy szállítottunk két ölebet is. Az autó ezután felkerült a platóra, a sofőr pedig sietve el is iszkolt volna, ha Laci meg nem állítja. „Mégis velünk mi lesz? Nem vinnének el egy hotelig?” Hát ők nem tudnak. Nem ülhetünk a kocsiban, miközben az a platón van. „És az utánfutót nem viszik biztonságos helyre? Tele van csomagokkal.” Hát azt nem. Az marad az út szélén… Jóember, felfogta, hogy értékes csomagok vannak benne? A kocsi és a futó munkaeszköz! Komótosan, grimaszolva odaláncolta a gruához a futót is, így végül csak heten maradtunk az út szélén: mi négyen, a világ legpechesebb utasa, Zoli, akit Perpignanban vettünk fel, illetve két kutya. Merthogy a Gruát kísérő rendőrök sem voltak hajlandók elvinni bennünket sehova. Azt mondták, kitartás, majd díszvilágítással távoztak. (Zoli közben egyre gyanúsabbá vált számunkra. Míg be nem ült a kocsiba, semmi gond nem volt… csak nem meg van átkozva? :D )
Éjjel egy órakor ácsorogtunk a hidegben. Fogalmunk sem volt mi lesz, hogy lesz. Azt tudtuk, hogy Franciaországban vagyunk, fázunk és hosszú kilométerekre van a legközelebbi szálloda. Hogy hagyhatnak az utcán öt embert csomagokkal és két kutyát?? Ez még nappal is gyalázatos, nemhogy éjszaka. Ez egy másik rendőrautó sofőrjének szemet is szúrt. Joggal voltunk gyanúsak senkiföldjének poros útszélén. Laci elmagyarázta az egyenruhás úrnak, mi történt, történik. Ő közölte, hogy nem szállíthatnak civileket rendőrautóban, mert az az állásukba kerülhet, viszont megpróbálnak fuvart szerezni. Mondanom sem kell, hajnal 2 tájékán ez lehetetlen küldetésnek bizonyult. Rendőr úrnak azonban volt szíve. Képtelen volt minket fagyhalálra ítélni, így hívott egy kollégát és csendesen, fű alatt, két kocsival elvittek minket a legközelebbi szállodáig. Le a kalappal előttük. Emberségből jelesre vizsgáztak. Hozzáteszem, még azt is megvárták, hogy kapunk-e szobát. Ellenkező esetben tovább vittek volna minket…
Kemény ötnapnyi várakozás következett. Hogy miért? Sorolom…
- Hétvégén nem dolgozott egyetlen francia sem, így az alkatrész-beszerzés is esélytelen volt, nemhogy a javítás.
- Aztán nem akadt megfelelő alkatrész. Furcsa, mert egy Ivecohoz kellett, nem egy Roburhoz.
- Aztán mégis akadt egy, busás összegért, de valamiért Belgiumból hozták. (Olaszország vagy valami közelebbi szóba se jött. Miii van?!!)
- A telephely (ahová a furgont vitték) vezetője nem engedte be a szerelőt dolgozni, mondván ő már zár, dolga van, majd másnap.
Laci és Noémi hősiesen viselték, amint több száz euróval húzzák le őket szinte percenként. Sajnáltuk a történteket, leginkább azért, mert nekünk is fizetniük kellett egy szállodai szobát. A tehetetlenség ellenére próbáltuk jól érezni magunkat…
A legközelebbi bolt egyórányi, útszéli sétára volt, így az élelemszerzés külön csatát jelentett. Ráadásul mire odaértünk leszakadt az a bizonyos mindent áztató eső, bizonytalanná téve a visszautat. Laci stoppolt nekünk egy autót, így jutottunk vissza a szállodába. A kutyák jól viselték a hercehurcát, annak ellenére, hogy az egyik szívbeteg volt, a másik pedig épp meghalni készült mikor a gazdája betette a ketrecbe Spanyolországban.
Zoliról közben elterelődött a gyanú. A másik két utasunk lehetett a ludas… Őket az olasz határ közelében kellett volna felvennünk, ám a csapágy miatt a közös utazást halasztani kellett. Volna. Nekik azonban sürgős volt a magyarországi út, ezért úgy döntöttek, nem várnak meg minket, hanem vonatra pattannak. Miután elfoglalták helyüket a szerelvényen, egyértelművé vált, hogy rajtuk ül átok és nem Zolin, pláne nem rajtunk (:D)! Ugyanis a vonat lerobbant alattuk…:)
Nos, nekünk szerda reggel sikerült búcsút venni a hotelszobáktól. Hangsúlyozom, pénteken parkoltunk le az út szélén… A dolog pikantériája, hogy a csapágy felszerelése kb. 20 percig tartott...
A Magyarországra érkezés csodálatos volt. A meglepetés miatt. Édesanyám, a húgaim, a nagymamám mindannyian zokogtak, amikor megláttak. Senki, egy percig sem gyanította, hogy közeledünk...
Az öröm persze lankadni látszott, amikor megtudták: perpillanat nincs fedél a fejünk fölött Spanyolországban. Az a kérdés viszont fel sem merült, hogy nem maradunk-e inkább „otthon”. Tudták, hogy ha a kocsiban élünk hetekig, akkor is visszamegyünk… mert nekünk már ott az otthon…
------------------------------------------------------------------------------------------
Kaptam néhány levelet, kommentet, amire itt reagálok. Azt írtátok, sajnáljátok, hogy mindezt át kellett élnünk, hogy szomorúak lettetek a soraimtól és bárcsak tudtatok volna segíteni.
Tudnotok kell, hogy én ezeket a sorokat hol mosolyogva, hol immár örömkönnyeket potyogtatva írom. Sőt, van, amikor hahotázok is, mert olyan, mintha egy szappanopera forgatókönyvét írnám. Szóval nincs ok a szomorkodásra.
Annál több segítségre, mint amennyit kaptam (kaptunk), nem lett volna szükség. Ezt a harcot meg kellett vívnom. Az univerzum semmit sem ad könnyen, pláne nem a nagy álmokat. Ahhoz bizonyítani kell. Olyan ez, mint megfelelni a követelményeknek egy új munkahelyen.
A mások szemében lehetetlennek tűnő álmokat, ostoba döntések gyümölcsét ki kell érdemelni. Tudtam, hogy nehéz lesz. Sok pofont adott az élet, de érthető! Hisz tudnia kellett, hogy tényleg ezt akarom-e, hogy megérdemlem-e a jutalmat. Hogy nem csak elmenekültem valamiből, hanem a célt akartam elérni. Tudnia kellett, hogy az álom valódi. Látnia kellett, eltűröm-e az összes ütést annak érdekében, hogy maradjak. Tudnia kellett, hogy nem fordulok vissza. Biztosnak kellett lennie abban, hogy jó társat választottam és hogy a társam valóban a számára boldogságot jelentő út mellett tette le a voksát. Tudnia kellett, hogy bár olykor egymást marcangoljuk a pofonok miatt, egyikünk sem hagyja el a süllyedő hajót.
Ez egy olyan háború, amelyben az összes győztes fegyver a birtokomban van. Csak tudnom kell, mikor melyiket kell használni a biztos győzelemhez. Egy rossz választás megnehezíthet mindent. Egy kés a puskával szemben nem a legjobb választás. De egy ágyúval már nyerő lehetsz…