A torkomban dobogott a szívem. Egyre nehezebben kaptam levegőt. Ziháltam, remegtem, miközben a könnycseppek óceánná sűrűsödtek a szemeimben. Öt perc elteltével még mindig a tükör előtt álltam Badacsonytördemicen, szótlanul, végül kontrollálatlanul zokogni kezdtem.
Egyszerűen nem hagyta abba. Nem hagyta...nem lehetett leállítani. Nem lehetett...Nem… Nem tudtam mit tenni...
Nem értettem ezt az egészet és a mai napig nem értem, hogy mi történt illetve történik velem. Most is patakzik a könny a szememből. Nehéz elfogadnom és feldolgoznom, hogy a nőiességem egyik fontos szimbóluma pár hét alatt az enyészeté lett.
Kiléptem a fürdőszoba ajtaján és kétségbeesetten próbáltam elmondani Rolandnak, hogy ömlenek a hajszálaim, hogy nem tudom féken tartani őket, hogy hozzá sem érek a fejemhez, mégis tízesével zuhannak a vállamra a vékony, barna hajszálak.
A reggeli események ellenére erőt kellett vennem magamon, hisz azért mentünk a Badacsonyba, hogy jól érezzük magunkat. S bár felfokozott lelkiállapotban voltam, nekivágtunk a tervezett, egynapos keszthelyi túránknak. A hajamat összetűztem, de a kellemes, simogató szellő még így is ötösével, tízesével adott szárnyat az élettelen szálacskáknak. Minden erőfeszítésem fölöslegesnek bizonyult.
Gyötrelmes, ugyanakkor gyönyörű napot töltöttünk el Keszthelyen. Múzeumokban jártunk, ahogy elterveztük, sétáltunk a belvárosi sétányon, fagylaltot ettünk, majd elgurultunk a Balaton partjára.
Este betértünk a Skizo borbárba, ahol a finomabbnál finomabb borok segítettek egy picit ellazulni. Libazsíros kenyeret ettünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, de még az alkoholmámor kellős közepén is, tízpercenként 200-as pulzussal próbáltam feldolgozni, hogy a hajammal komoly problémák vannak, melyeket meg kell oldani.
Ha emlékeztek a "fogas" kalandra az előző bejegyzésből, sejthetitek, hogy nem úsztam meg ennyivel. Ha egyszer Brigitta felé indul a lavina, akkor az nem áll meg egy centivel az orra előtt. Betemeti a picsába. Punktum.
Este filmet néztünk a férjemmel, aki már akkor is elképesztően jól kezelte a szenvedésemet. Nem szólt hozzám, csak ha kérdeztem. Tudta, hogy csak csöndre vágyom. Magányos csöndre a zsibongó Balaton mellett.
- Úgy érzem, hogy hamarosan nagy baj lesz - mondtam Rolandnak.
- A hajadra gondolsz? - kérdezett vissza.
- Nem...fájdogál a fogam - közöltem.
Nem is kellett sokat várnom: éjszaka már szükségem volt egy-két fájdalomcsillapítóra, hogy aludni tudjak. Mivel fedte egymást a két kezelés alatt álló fogam, nem tudtam 100 százalékos biztossággal megállapítani, hogy melyik fáj, de gyanítottam, hogy az, amelyik még él, nem pedig az, amelyik elrepedt.
Másnap reggel elköszöntünk a tördemici panzió tulajdonosától és Kehidakustány felé vettük az irányt, ahol 2 napos, pihentető wellness hétvégét szerettünk volna eltölteni. Kecsegtető volt az ajánlat, szimpatikus volt a hely, a szállás, az élményfürdő, így nagy kedvvel vágtunk neki az újabb kilométereknek. A szállás elfoglalása előtt megálltunk Hévízen sétálni, nézelődni illetve ebédelni.
Derűsen sétáltunk az utcai standok szegélyezte sétányon, kerestük a legjobb hekk teraszt, amikor egyik pillanatról a másikra fejtetőtől lábujjig hasító fogfájás tört rám. Nem sírtam, de a testem reflexszerűen fecskendezte a könnycseppeket a szemeimbe. Hiába vettem be egy, kettő, három, négy gyógyszert, már mindegy volt. Roland már egyáltalán nem szólt, csak sajgó tekintettel követte a szenvedésemet és azt, ahogyan tönkremegy a tökéletesre tervezett nyaralásunk. A sínylődésem délután öt óra után tetőfokára hágott, így végső kétségbeesésemben fogorvost kezdtem el keresni Hévízen. Természetesen mindenki szabadságon volt vagy épp délután 4-kor befejezte a rendelését, így nem maradt más, mint tűrni. Tűrni a kíméletlen fájdalmat és kísérőként a hajhullásomat.
A kehidakustányi szállásadónak mindezek után sikerült feltennie az i-re a pontot. Olyan minősíthetetlen, tahó kiszolgálást mint ott, sehol nem tapasztaltunk azelőtt. Két órán át könyörögtünk egy törölközőért, melyet végül szó szerint hozzánk vágtak, flegmáztak, amiért délután kettőkor szerettünk volna bowlingozni este 6 helyett (mondván, délután mindenki a fürdőben ül, nem pedig bowlingozik...) és hasonlók. Még szerencse, hogy az egyre elfajuló fájdalmaim miatt egyéb szolgáltatásukra tartottunk igényt…
Két napnyi pancsikolós wellness helyett a szobánkban ücsörögtünk Rolanddal, aki csendesen, nesztelenül feküdt mellettem miközben mindent tűvé tettem egy fogorvosért, aki vállalta, hogy másfél nap múlva szétkapja a fogamat és elvégzi a gyökérkezelést míg Magyarországon tartózkodom. Hatórányi görcsös kutatás és levelezés után egyetlen rendelő akadt fenn a hálómon. EGY! Nagyon kedvesnek és profinak tűntek - egyébként azok is voltak - úgyhogy kapva kaptam az alkalmon.
Az utolsó nap reggelén szó szerint elmenekültünk Kehidakustányról és délben már a budapesti rendelő várójában toporogtunk. Természetesen alá kellett írnom egy papírt, miszerint vállalom a villám gyökérkezelés kockázatait, következményeit stb. Nekem teljesen mindegy volt már akkor; mindössze a fájdalomtól szerettem volna megszabadulni. Egy fiatal doktornő fogadott engem, aki nem volt a helyzet magaslatán. Kedves volt, mint utólag kiderült szépen is dolgozott, de az érzéstelenítő injekciót harmadjára sem sikerült úgy beadnia, hogy elzsibbadjon a szám. Félórányi várakozás után a főorvost hívta fel, hogy megkérje, segítsen neki. A hölgy tíz percen belül megérkezett és beadta a negyedik adagot, amitől már annyira be voltam pörögve, hogy az egész testem remegett a fogorvosi székben, miközben a szívem ezerrel zakatolt. De! Végre elzsibbadtam és elkezdődhetett a másfél órás tortúra. A doktornő közölte, hogy sokat fog kínlódni a foggal, mivel szűk a hely és nehéz kitisztítani. A mandulámig kiszáradtam mire végzett az első beavatkozással. A látogatás végén ráadásul agyonröntgeneztek, hogy ellenőrizzék minden rendben van-e. Ettől még szörnyebben éreztem magam, mert nem vagyok híve a sugarazásnak semmilyen formában.
A kezelés végeztével semmihez sem maradt kedvem. A sok érzéstelenítő ugyanis annyira túlpörgetett, hogy két óra múlva hullafáradtan rogytam be az autóba és átaludtam a hazafelé vezető utat. Miután elkezdtem érezni a számat, boldogan vettem tudomásul, hogy semmi sem fáj, hogy az első kezelés sikeres volt és elkezdődhet a gyógyulás. Aha. Persze...
Két nappal később ismét mennem kellett a doktornőhöz, hogy nekiláthasson a második gyökérgyilkolásnak, ami azonban gyötrelmesen rosszul végződött. Újfent nem tudta beadni az érzéstelenítő injekciót, ennek ellenére megpróbálta elkezdeni a kezelést. Majdnem kiugrottam a székből, annyira fájt. Végül ismét felhívta a főorvost, aki megint felbicegett a rendelőbe és beadta a működő szurit. Aznap több mint két órán át volt tátva a szám...azt hittem nem élem túl. Repedtek az ajkaim, kiszáradt a komplett nyelőcsövem, aztán alig bírtam becsukni a számat. Szörnyű élmény volt. Mivel még az érzéstelenítő hatása alatt voltam, fájdalommentesen, békésen távoztam a rendelőből, várva a következő alkalmat.
Fél óra elteltével azonban hirtelen pokoli fájdalmat kezdtem érezni a kezelt fogban. Olyat, amilyet még soha életemben nem éreztem. Ráadásul úgy, hogy még aktív volt az érzéstelenítő a számban, azaz nem tudtam csücsöríteni, de a fájdalmat már éreztem! Nem akartam tudni, hogy mit fogok átélni egy óra múlva. De persze nem volt mit tenni, végül megtudtam...
Képtelen voltam összezárni a számat, mert amint egymáshoz értek a fogaim, sikítani tudtam volna. Annyira rosszul voltam, hogy kétségbeesésemben bevitettem magam a legközelebbi rendelőbe, hogy csináljanak valamit, mert ebbe bele fogok dögleni, ezt nem bírom elviselni...
Így hát este 8-kor ismét szétkapták a fogamat, immár Kisterenyén.
Mint kiderült, valószínűleg levegő került a tömés alá, ez okozta az érintésre jelentkező kibírhatatlan fájdalmat, mert miután új tömést kaptam, megszűnt minden kín. Ennek ellenére nem volt kedvem visszamenni Budapestre, úgyhogy megkértem az életemet megmentő fiatal doktornőt, hogy csinálja meg az utolsó tömést két nappal később. Elvállalta, de végül csak egy masszívabb ideiglenes tömést kaptam, mert a fogam még tisztult. Ez akkor azt jelentette, hogy még otthon is folytatnom kell a kálváriát.
A hajammal kapcsolatos bonyodalmak a fogammal vívott harcok közepette természetesen súlyosbodtak. Kezdtem elveszíteni az összes önkontrollt, amivel rendelkezem. Túl sok volt ez már nekem...túl sok. Senkivel sem kommunikáltam napok óta, miközben négy emberrel voltam egy fedél alatt. Elvonultam a sarokba és csendben kínlódtam, mint egy kutya.
Ráadásul már nem csak a hajhullás volt a kizárólagos tünetem. A fejbőröm izzott, fájt mintha tűzbe mártottam volna. Édesanyám és Roland is határozottan állította, hogy helyenként vörös a bőröm. Így hát rábeszélésükre ismét orvoshoz indultam. Természetesen Budapestre. Salgótarjánban illetve a közelben sosem fogadtak volna, emiatt anyagilag elkezdtem egy kicsit összerogyni még úgy is, hogy drága nagymamám papámmal karöltve tucatszor igyekezett segíteni - mint mindig. Az összes tavaszi keresetem, amiért kínlódtam, az orvosoknál landolt. Felemelő érzés volt.
A doktornő, akit meglátogattam egy régi ismerősöm. A Class fm-es éveim alatt ismertem meg. Tucatszor hívtam őt telefonos interjúk miatt, így szívesen látott még aznap délután a rendelőjében. Teljesen jogosan azt a megállapítást tette, hogy késői allergiás reakciót produkál a fejbőröm a hajfestékre, hisz két-három nappal festés után kezdődött a tortúrám. Azt ajánlotta, hogy tegyem le egy időre a megszokott samponomat és használjak kímélőbb terméket, amivel nem bántom tovább a bőrömet. Kaptam egy gyulladáscsökkentő kenőcsöt is, melynek birtokában elkezdtem egy kicsit fellélegezni és hinni a gyógyulásban.
Ám a kenőcs ahelyett, hogy használt volna, inkább ártott. A bőröm még vörösebb lett, még jobban égett, ezért pár alkalom után letettem. A sampont természetesen lecseréltem, de ugyanúgy bántotta a fejemet, mint a megszokott termék. Ennek ellenére nem adtam fel és tartottam magam az új, mindenmentes, fejbőr regeneráló samponokhoz.
Fájó foggal, hulló hajjal, égő fejbőrrel és egy “vöröslő”, lyukacsos kisujj körömmel (ez legalább viszonylag hamar elmúlt; senki sem tudta az okát) is próbáltam életben tartani magam és részt venni a Titanic kiállításon. Mondanám, hogy élveztem, de zavart a fogam, a fejem viszketett és fájt, így koncentrálni aligha tudtam. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy gyönyörűen felépítették a kiállítást és a gondjaim ellenére is képes voltam szeretni, érezni...
Soha nem nyaraltam vagy kirándultam hasonló kínlódások közepette és szívesen fel is függesztettem volna mindent, de folytatnom kellett a különleges kiruccanásokat, mivel még volt egy buszjegyünk illetve egy kifizetett szállásunk Krakkóban.
A buszutat végigstresszeltem, mert a klímától még rosszabbul volt a fejem. Se a hideg, se a meleg nem esett jól neki. Mindentől fájt, mindentől ömlött a hajam. Alig két hét telt el a tördemici reggel óta, de már hiányzott a hajam negyede…
Mindennek ellenére Krakkó volt az egyetlen, ami egy picit ki tudta kapcsolni a megbomlani látszó elmémet. Lenyűgöző volt. Minden nyűgöm ellenére úgy gondolok rá, mint életem egyik legizgalmasabb és legélvezetesebb kirándulására. A város eszeveszettül szép, a lengyel konyha zseniális, az emberek remekül beszélnek angolul, a zsidó negyed házfalai az összes tragikus történelmi eseményt magukon hordozzák, a Schindler múzeum pedig fájdalmasan élethűen mutatja be a történelem egyik legsötétebb időszakának emlékeit.
Ellátogattunk Auschwitz-Birkenauba is. Szavakkal nem kifejezhető az, amit ott éreztem, éreztünk. Mindenkinek kutya kötelessége legalább egyszer elmenni oda…
Belebotlottunk Krakkó legkiválóbb fagyizójába, kipróbáltuk a város legjobb éttermét és legfinomabb menüjét. Fantasztikus 3 napot töltöttünk Lengyelországban. Minden fájdalmam és az összes, hajam miatt elmorzsolt könnycsepp ellenére élveztem és vissza akarok menni. Minél hamarabb. :)
Éjszaka utaztunk vissza Budapestre, szintén autóbusszal. Hosszú volt az út, fárasztó, mégis kalandos. Sosem buszoztunk még együtt Rolanddal. Semmit sem tudtunk aludni, mégis kipihenten érkeztünk meg a Népligetbe és alig vártuk a délutáni repülést. :)
Reggeli után a KÖKI-ben próbáltuk elütni az időt. A hajamnak ismét rohama volt, így a vérnyomásom indulás előtt megint az egekbe szökött. Újabb 300 hajszálat veszítettem el 4-5 óra alatt. Nem használok túlzó képeket. Komolyan beszélek.
Együtt ebédeltünk a húgaimmal, majd felültünk a reptéri buszra és elbúcsúztunk Budapesttől. Alig vártuk, hogy hazaérjünk, de amint kiléptünk a reptéri terminálból és beleszagoltunk a 40 fokos, tömény, párás levegőbe, legszívesebben visszaszaladtunk volna Krakkóba. :)
Egy hetünk volt hátra az első vásárig. Ennyi időm volt arra, hogy válaszokat kezdjek el gyűjteni a fejbőr problémámra illetve megcsináltassam a fogaimat. Kemény, küzdelmes ősz köszöntött ránk minden szempontból. Voltak fantasztikus, felhőtlen pillanatok, ugyanakkor jöttek lelket marcangoló napok is. Életem egyik legkeményebb csatáját kellett megvívnom saját magammal. Keményebb volt, mint csótányokkal vagy 16 kiló plusszal együtt élni. A féltve őrizgetett nőiességem olyan csorbát szenvedett, mint még soha...