Kutyával álmodtam – közöltem jajveszékelve.
Ne menjünk sehova? Maradjunk itthon? – kérdezte.
Tudom is én mi a jó döntés. Nem maradhatunk itthon. Pénzt kell keresni. Majd odafigyelünk a jelekre, ennyit tudunk tenni – zártam rövidre a párbeszédet.
Nem egyszer fordult elő, hogy amikor kutyával álmodtam, balszerencse ért minket. Például…
…kezdődött Santa Polában, amikor egy boxer megmarta a kezemet éjszaka. Ezt követően egymás után jelentek meg a különféle ebek az elmémben és mi sorra léptünk a hamis bábuval a játéktáblán - lásd sütőhiba, rosszul megválasztott gázpalackok, brutális leégés az első piacon és hasonló finomságok. Szkeptikusoknak: nem, nem vágytam kutyára és nem is találkoztam velük az utcán, szóval nem ezért bújtak be az álmaimba. :D A boxer aztán jött a sátortörés előtt és a májusi, Laciékkal történt, franciaországi lerobbanás előtt is.
Az álomfejtők szerint bizonyos esetekben a kutya hibás döntést, falsch elképzelés melletti kitartást jegyez. A szimbólumtárat is érdemes felütni, mely szerint a kutya a hűséget jelképezi. Mérhetetlen szeretetet és törődést ad, nem hagy cserben, éber, képes kiszimatolni a veszélyt és érzékelni a magasabb frekvenciákat, természetfeletti erőket. A szimbólumrendszer szerint úgynevezett "lélekkísérő".
www.karmaasztrologia.com/p/szimbolumok.html
Kellett néhány pofon, hogy elkezdjek, illetve elkezdjünk odafigyelni a rendszeresen érkező jelekre. Lehet azt mondani, hogy flúgos vagyok, Roland is ezzel nyugtázta egy ideig a reggeli élménybeszámolóimat egészen a májusi lerobbanásunkig. Azóta inkább megkérdezi munka vagy utazás előtt, hogy álmodtam-e valami baljóslót. Jobb félni, mint megijedni – tartja a mondás is.
Ha nyitott szemmel jársz, odafigyelsz a jelekre, akkor nem tudsz hibás döntést hozni. De legalábbis lassíthatsz és megfontoltan veheted be a húzós kanyarokat. Az univerzum mindig figyelmeztet, ha rossz utat koptatsz, ha változtatnod illetve változnod kell. A kérdés az, hogy meglátod-e ezeket a jeleket, vagy félvállról veszed őket és sétálsz tovább a hepehupás úton, szemellenzővel. Jelek bárhonnan, bármilyen formában jöhetnek: az álmaidban, szürke hétköznapokon a buszon utazva, reggelente egy csicsergő madár alakjában, de akár egy segítő vagy épp ellenséges ember személyében is. Nyisd ki a szemed és fogadd el az önzetlen, tiszta segítséget.
Épp a Vera nevű városba készültünk egy forró augusztusi hétvégén, amikor álmomban ismét megjelent (örömömre vagy bánatomra, azt magam sem tudom) az a bizonyos sokat sejtető boxer. Amikor nagyobb akadályra lehet számítani, rendszerint beleharap a kezembe, hogy figyelmeztessen.
Azon az ominózus hétvégén azonban nem lehetett tudni, pontosan mire kell odafigyelnünk. Tudniillik épp szervizbe kellett vinnünk az autót. A szerelőnk két héttel korábban adta az időpontot. Már nagyon vártuk, ugyanis az autó egyre furcsább hangokat hallatott. Vezérlést, vízpumpát és hasonlókat kellett cserélni benne. A szerelés előtti nap azonban a csupaszív Adrienn, a szerelőnk párja felhívott minket, hogy érdeklődjön, át tudjuk-e tenni az alkatrészcseréket egy későbbi időpontra.
Nos, mivel Vera izmos 300 kilométerre fekszik tőlünk, Almeria provinciában, így nem örültünk a késleltetésnek, hisz félő volt, hogy lerobbanunk út közben. Nem akartuk elfogadni az új időpontot, ám miután letettük a telefont átrágtuk az álmomat, töviről hegyire. Ennek következménye az lett, hogy mégis elnapoltuk a szervizelést. Így segítettünk Adriéknak és talán magunkat is megkíméltük egy fölösleges hajcihőtől. Ki tudja, talán a sietség miatt akaratlan hiba csúszott volna a javításba.
Az álmom ijesztően árulkodó volt: ültem a konyhában, amikor megcsörrent a telefonom. Egy női hangot hallottam a vonalban (Adri?). Valamilyen időpontról beszélt nekem. A kutya ekkor jelent meg és beleharapott a kezembe. Én megköszöntem neki a figyelmeztetést, ő pedig bólogatott… Ezután ránéztem az órára és közöltem a női hanggal, hogy később érkezem valahova…
A lépésünk feltételezett helyessége ellenére úgy vágtunk neki a korábbi tapasztalatok alapján jónak ígérkező verai piacnak, hogy megfogadtuk, éberen hozzuk meg a várható döntéseket. A meteorológia nem jelzett semmi észveszejtőt, csak minimális esőt csütörtök reggelre.
Ám…alig szálltunk ki a kocsiból, jött az első hidegzuhany, csak épp nem eső, hanem viharos szél formájában. Ráadásul a legkevésbé kedvelt szervezőnk a még kevésbé szimpatikus sógorát küldte ki a helyszínre helyosztónak. Mindenkivel paraszt volt, mi mégis kaptunk egy jónak ígérkező helyet, ám amint felállítottuk a sátrat, nyilvánvalóvá vált, hogy nem maradhatunk ott…
Okostojás ugyanis azzal nem számolt, hogy a mi vonalunkon (línea) lévő összes árus fél méterrel beljebb telepedett le, mi pedig egy rozoga pad miatt nem tudjuk hátrébb tolni a sátrat. Tehát úgymond „kilógtunk” a línából. A szomszéd sátor tulajdonosa azonnal kifejezte nemtetszését az alkalmi szervezőnek, mondván, ki fogjuk takarni a sátrát, ha mi fél méterrel előrébb állunk fel hozzá és a többiekhez képest. Azt persze nem fogták fel, hogy a fél sátrunk átlátszó, hiába mondtuk el tízszer. Sebaj - gondoltuk. A kedves szervező átvezette Rolandot a túloldalra és egyetlen, sok jóval csöppet sem kecsegtető helyet tudott felajánlani: háttal – közvetlenül – a tengernek. Itt kezdődött a nagyobb bibi. Az csak a kisebbik gond volt, hogy a mázsás cuccainkat újra be kellett pakolni az autóba, mert gyalog macerás és izzasztó meló lett volna áthurcolni a túloldalra. A nagyobb probléma a süvítő széllel volt. A tengerpartokon (Spanyolországon belül főleg Almeriában) köztudottan szeles az idő, de aznap, ott az átlagosnál sokkal erősebb, kb. 80-90 km/h lökések nehezítették a piacnyitást – pedig a meteorológusok egyike sem jelzett hasonlót.
Az első hely, amit kaptunk ennek ellenére jó lett volna ugyanis háromsornyi sátor állt mögöttünk, melyek felfogták volna a széllökéseket. A második helyen viszont senki sem állt mögöttünk a tengeren kívül. Ennek ellenére úgy gondoltuk megpróbáljuk. Felállítjuk még egyszer a sátrat, aztán megnézzük mennyire veszélyes a történet. Valószínűleg mondanom sem kell mi történt: az oldalfalat alig bírtuk felcsíptetni a sátorra, a szél vitorlának használta. Ezután az asztalt dobálta jobbra, balra, előre, hátra. A sátor stabil maradt, hisz okulva a korábbi tapasztalatokból, Roland kikötözte egy lámpaoszlophoz, ez azonban édeskevés volt a biztonsághoz. A sütőt öngyilkosság lett volna begyújtani akkora szélben. Egyrészt azonnal elfújta volna a lángot, hisz nincs ajtaja, másrészt a hátfalat szüntelenül nekitolta volna a gép forró hátlapjának, ami tűzveszélyes lett volna. Nem beszélve arról, hogy az asztalt még a sütővel együtt is képes volt lökdösni, így azt a kockázatot nem lehetett bevállalni, hogy munka közben, gáz és tűz alatt lezuhan a masina az asztalról, életveszélybe sodorva rajtunk kívül a piac többi dolgozóját és a vásárlókat is.
Felvázoltuk a rusnya tényeket:
- 300 km-t autóztunk
- üvölt a szél, bár senki sem jósolt hasonlót, így lehet, hogy másnapra sem változik az időjárás
- a világ legrosszabb helyén áll a sátrunk
- a szél löki az asztalt és nyomja a hátfalat a tűzforró sütőhöz
- a szél az összes homokot behordja a hűtőnk és a sütő motorjába, a kalácsokról már nem is beszélve
- szemben velünk egy Mojitos sátor áll, melynek tulajdonosa üvöltteti a zenét, akadályozva a kommunikációt a leendő vásárlóinkkal
Utóbbihoz teszem hozzá, hogy szervező úrral közöltük: ilyen hangzavarban képtelenek leszünk dolgozni, hisz nekünk csevegnünk kell a vendégekkel, szóval csináljon valamit. A válasz a következő volt: a Mojitos kolléga "nem fogja hangosan hallgatni a zenét nyitás után, ebben biztosak lehetünk, ismeri őt, le fogja venni a hangerőt". Jah. Persze. Néhány héttel később találkoztunk vele egy másik piacon. Ő volt az utca egyik végén, mi a másikon, de hallottuk a muzsikáit. A lényeg, hogy ő "mindig lehalkítja" a zenebonát.
Hosszas hezitálás és ideggörcs közepette eldöntöttük, hogy elhúzunk a búbánatba, nem foglalkozunk a hosszú úttal, ilyen körülmények között nem vállaljuk a munkát. Garanciát senki nem tudott vállalni arra, hogy másnapra lecsitul a szél. Visszakértem a pénzt, összecsomagoltunk (3., azaz HARMADIK pakolás néhány órán belül) és ünnepélyesen távoztunk. (Ilyen az, amikor az ember tanul a korábbi hibáiból és nem akarja, hogy még egyszer fejencsapdossa egy sátor. Na meg az a bizonyos boxer is megmardosott álmomban, ugyebár…:D )
600 km-nyi pénzünk ment volna pocsékba, ha nem keresünk mentőövet arra a hétvégére. Hazafelé felhívtuk Andreát, elregéltük neki a történteket és megkértük, hogy kérjen információt egy másik piacról, hátha másnap (pénteken) becsatlakozhatnánk. A szervező nagyon kedves volt, mondta, hogy délelőtt 10-re vár minket nem messze Marbellától, lesz számunkra hely.
Mi persze már aznap szerettük volna visszaharcolni a 600 km-nyi benzinpénzt, ezért elfogadtuk Andrea ajánlatát is…
Algarroboban, tőlünk kb. 20 km-re a tengerparton foglaltak maguknak egy állandó helyet a teljes turista szezonra, ők azonban nem jártak ki minden nap dolgozni, csak amikor arra érdemesnek tartották a vendégsereget. Aznap este is szabad volt a placc, így Rolanddal úgy döntöttünk, megpróbáljuk. Próba szerencse…
Nem messze Verától bevásároltunk, hisz még alapanyagaink sem voltak, majd meg sem álltunk hazáig. Egy gyors ebéd után már fordulhattunk is vissza Algarroboba. Már akkor hulla fáradtak voltunk. 3-szor pakoltuk ki illetve be a kocsit, és emellé még furikáztunk 600 km-t…
Algarrobo feltette az i-re a pontot. A sétányra, ahol a parti korzó volt, nem lehetett beállni autóval, így a legközelebbi parkolóból (150-200 m) kellett helyükre cipelnünk a több tízkilós cuccokat. Majd’ kiköptük a tüdőnket, de nem volt idő szusszanni, nyitni kellett. Gyorsan talpra állítottuk a legfontosabb berendezéseket és én már gyúrtam is a tésztákat, miközben Roland asztalt és oldalfalakat varázsolt a standra.
Kishíján összeestem, de két óra alatt az elbarmolt benzinpénzt bőségesen visszadolgoztuk. Nem kis nyereséget termeltünk. A tapasztalat zseniális volt, nem számítottunk arra, hogy néhány óra alatt is képesek vagyunk tarolni, de a turisták sorra vitték a kürtőskalácsot…
Éjfél után csomagolhattunk újra össze… néhány óra leforgása alatt az volt a 7. pakolászásunk. (Reggel be, Verában ki, Verában be, Verában ki, Verában be, Algarroboban ki, Algarroboban be.)
Otthon, hajnal 3-kor már nem volt erőnk kirámolni a kocsit. Minden cókmókunkat a kocsiban, az utcán hagytuk. Bíztunk kis falunk lakóiban. Reméltük, hogy nem rövidítenek meg minket semmivel. (A spanyolok egyébként tisztelik más tulajdonát. Nagyon ritkán hallani autófeltörésről, ha mégis, azt is általában külföldiek követik el. A sofőrök rendszerint letekert ablakkal, járó motorral hagyják az út szélén a kocsijukat, míg beugranak egy bárba vagy boltba. A mi bizalmatlanságunk a rossz magyarországi tapasztalatokból ered. Nehéz lesz levetkőzni ezt a tulajdonságot. :) )
Három-négy óra alvás után újra indulni kellett, hisz meg volt beszélve a másik szervezővel hogy 10 körül érkezünk Marbellába. 120 km állt előttünk. A kimerültségemet mi sem bizonyította jobban, minthogy 10 km után elaludtam Roland mellett, pedig út közben sosem szunnyadok el.
Nem sokáig tartott a nyugalom. Alig parkoltunk le Marbellában, máris törnünk kellett az agyunkat…mint mindig.
Az ottani piacot ugyanis egy koszos parkolóban, díszítések nélkül avatták fel úgy, hogy tíz lépéssel odébb egy bűbájos kis parkban egy három hónapos, nyári piac működött. Ezzel még meg is barátkoztunk volna, ám nem volt szünetmentes áramszolgáltatás, csak egy generátor, így nem tudtunk volna megfelelő hűtést biztosítani az alapanyagoknak a sivatagi hőségben. Mindezt tetézte, hogy a szervező eltűnt mint a kámfor. Másfél órát vártunk rá, de nem érkezett meg, így inkább továbbálltunk. Gondoltuk ez is egy intő jel arra, hogy semmi keresnivalónk Marbellában sem. Újabb 240 km-t teljesítettünk teljesen fölöslegesen. Este így újabb próbálkozás várt ránk Algarroboban. Az volt az utolsó esély a pénzkeresésre, mert szombaton és vasárnap már Andreáék mentek ki a partra.
Édesanyám eljött velünk dolgozni és rengeteget segített a hurcolkodásban. Ennek köszönhetően este 8-kor már állt a sátrunk a sétányon. Alig telt el két óra, máris gyönyörű bevételt realizáltunk. Nem hittünk a szemünknek. A kétnapi kalamajkát végül nyereséggel úsztuk meg. Bár tízszer pakoltuk ki-be a kocsit, legalább nem buktunk egy centet sem. Szombaton és vasárnap kialudtuk a fáradalmakat. Elégedettek voltunk. Úgy éreztük, végre zsinórban jó döntéseket hoztunk, jól léptünk az élet sakktábláján. :)
Harcolj. Ha kell a széllel szemben, erőn felül is. Soha ne add fel. Soha ne mondd azt, hogy itt a vége és nem bírod tovább. Az utolsó szusszanásig higgy a mosolygós befejezésben és a döntéseid stabilitásában. Lázadással, szélmalomharccal nyerheted meg a főnyereményt. Mindeközben persze hinned kell abban, amit csinálsz. Biztosnak kell lenned abban, hogy azt teszed és úgy, ahogyan tenned kell. Ne légy lusta. Élvezd, ahogy a vihar egymás után taszít a vízbe a vitorlásodról. Szállj szembe vele. Tudd, hogy minél többször mászol vissza a fedélzetre annál izmosabb leszel. És minél több benned az erő, annál kisebb az esély arra, hogy vízbe fulladsz.