Évforduló

2013.október 26. – 2014. október 26.

Elszaladt egy esztendő. Tavaly ezen a napon bolondok háza volt nálunk. Egymás hegyén-hátán álltak a dobozok a nappaliban, miközben a szekrények még roskadásig voltak a holmijainkkal. Fasírt, bundáskenyér és palacsinta illata kebelezte be a lakást – készült a túlélőcsomag a hosszú útra. Küldtem egy sms-t az ingatlanközvetítőnknek, tudatva vele, hogy nem vertük át, hétfőn délben átvesszük a lakást a csodás Costa Blancán.

A karácsonyfadíszeket darabokra szedtem, így csúsztattam be őket a dobozok maradék „holttereibe”. Ekkor még nem tudtam, hogy a karácsonyunk egészen más lesz...nem csak a családomat, hanem a karácsonyfát és az ünnepi terítéket is nélkülözni fogom.

Egy csomó mindenre nem maradt idő. El kellett indulni, mert 2500 km várt ránk és egy hétfői találkozó. Rolanddal aznap este próbáltuk ki először, hogy megy nekünk a közös „kocsit zsúfolásig pakolás”... Hát elég pocsékul. „Nem fog beférni.” ; „Mondom, hogy be fog, ne idegesíts.” „Oké akkor itt hagylak a pi**ába. Csináld magadnak, ha annyira ügyes vagy, de szólok, hogy 10 perc múlva el kell indulnunk.”  Tudjátok, hogy ez miért kínos? Mert perpillanat minden héten „plafonütközésig” pakoljuk az autót. Mondom, hogyan: én egy helyre halmozom a cuccainkat, aztán ölbe tett kézzel, ásítozva, időnkét odamorogva figyelem, ahogyan Roland tetriszezik a Skodájával. A lényeg, hogy a vasalódeszkám Magyarországon maradt. :)

Teletöltöttük a kocsi tankját és elindultunk Rédics felé. Azt ígértük egymásnak miközben távolodtunk Budapesttől, hogy nem lesz visszaút. Képesek leszünk a nulláról ismét felállni. Bár sokan másképp tudták, nem voltak tervek, elképzelések, célok. Csak egy út volt. Tele álmokkal. Leginkább az én őrült álmaimmal.

Genova, San Remo, Monaco és Nizza őrjítően szép volt. Én többször jártam már arrafelé; édesapámmal kamionoztam. Roland szeme viszont először ragyogott így. Nem aludt 24 órája, mégis úgy ficánkolt, mint egy kisgyerek, így hát túlsúlyos kocsival tettünk egy kört a monte-carloi Forma 1-es pályán…

A franciák gyorsan letörölték arcunkról a kéjes vigyort: indokolatlanul drága üzemanyag, takarítás miatt bezárt mosdók, és extra-szerpentines kerülőút. Utóbbit saját magunk választottuk, ez tény, de akkor is sokkolóan hatott rám a szalagkorlát nélküli "Nationale" út, üresedő tankkal. Mindegy. Lényeg, hogy két órás kavirnyászás után visszabaktattunk az autópályára, immár kínos vigyorral az arcunkon.

Éjjel értük el a spanyol határt. Már nem emlékszem pontosan, hogy a franciák általi anyagi kifosztásunk vagy a megfáradt elménk vezetett minket az újabb Nacional útra, de ha mégegyszer megtennénk, a pokol legmélyebb bugyrába kívánnám magunkat.

Éjszaka. Ismét fogyóban lévő üzemanyag. Körforgalmak tucatja. Nulla tankolási lehetőség. Girona… ezt az egyébként csodálatos várost dúltuk fel egy benzinkútért, de mind zárva volt,  így elborult az agyam. Képzeletbeli fegyveremet Roland fejéhez szegeztem és görcsös hisztéria közepette követeltem, hogy azonnal hajtsunk fel az autópályára. Barcelonánál hasonlóképp harcoltam ki tőle 3 órányi alvást. Nekem nem volt elég. Ő hős volt. Miközben az én fejem „teniszezett” hol az ablakkal, hol a műszerfallal, ő pihenés nélkül elvezetett új otthonunkig.

Délben „landoltunk” a mézédes illatú, azúrkék tengerű Costa Blancán. Az ingatlanos sehol sem volt. Spanyol - gondoltuk. Bár, félretéve a sztereotípiákat, joggal nem vehette komolyan, hogy szombat délután megmondom neki, hogy hétfő délben – kocsikázva– már Spanyolországban leszünk. 

Azt nem mesélem el, hogy agyhalott állapotomban hogyan használtam begyepesedett spanyol nyelvtudásomat; a lényeg, hogy megkaptuk a lakást a kikötőben. A szerződésünk egy A4-es papír volt, hibás névvel, hibás telefonszámmal és hibás személyiigazolvány-számmal. Spanyolországban úgysem ez a lényeg, hanem az első benyomás, a bizalom. Szóval Javiert nem izgatta, úgyhogy minket sem.

A lakásunk egyszerű, de otthonos volt. Mindaddig, míg ki nem derült: egyetlen napsugár-nyaláb sem éri el a szobáinkat, így novemberben 10 fokosra hűl az összes helyiség. A fűtés persze nem divat mediterrán vidéken. A kinti 25 fokos december-januári hőmérséklet nem is indokolná, de vannak kivételek. Bebizonyítottuk. Egy újabb borult pillanatunkban egyébként vettünk egy elektromos fűtőbizgentyűt, ami januárra csinált nekünk egy 150 eurós áramszámlát Oké, hogy két hónapra, no de akkor is erőműt megszégyenítő mennyiséget fogyasztottunk az óraállás szerint…:). Még jó, hogy gyanúsnak tituláltuk a kütyüt és csak EGY hetet funkcionált és akkor sem éjjel-nappal. Mennyit tejeltünk volna, ha folyamatosan be van kapcsolva…?!

Két nadrág, három zokni, három pulóver, mamusz, köntös, sál, sapka – ez volt a benti viselet. A kinti nem mondom el mennyivel volt lengébb, mert szinte abszurdum. És mi még azon poénkodtunk, hogy mi a töknek van a Skodában ülésfűtés, nekünk úgysem fog kelleni. Hát de. Felüdülés volt a hideg lakásból átülni az autóba. Megfáztam, felfáztam, de túléltük. Tuti, hogy a csórólevesem (répa és leveskocka) segített a túlélésben. :)

Munkát nem találtunk, bár sok helyen landolt az önéletrajzunk. Titkon nem is akartam találni semmit. Nagyobb dolgokban gondolkodtam – szűk pénztárcával. Szeretek álmodni, és ha már változásra adtam a fejem, akkor nem szőrözök.

Honnan jött a kürtőskalács ötlete? Egyrészt volt az akkori közelmúltamban egy „útjelzés”. Az utolsó munkanapomat az I. Kürtőskalács Fesztiválon töltöttem. Életemben akkor ettem másodjára kalácsot. Dóri kolléganőm lepett meg vele. Azt hittem utálom a kürtőst, de aznap rájöttem, hogy nem is olyan pocsék. Ezt a megállapítást összekötöttem egy másik megállapítással: a spanyolok hányingerkeltő süteményeket esznek, a szotyit cukrozzák és a popcornban is a színes, édes a menő. Majd az említett két megállapítást összekapcsoltam egy harmadikkal: a Costa Blancán még senki sem árul kürtőst, miközben Málagában, Madridban és Barcelonában is vannak magyarok, románok, akik ezzel foglalkoznak...

...Jani barátunk beszállt a businessbe. Kirepült Spanyolországba és hármunk „vagyonából” beszereztük a sütőt és egyebeket. A maradék pénzünk kb. két-három piacra volt elegendő, így gyorsan vissza kellett hoznunk a befektetett összeget. Oké, rizikós. Na és akkor mi van? :) Gondoltuk menni fog. Hát nem. Mivel sürgetett az idő, elkezdtünk hibát-hibára halmozni. Elmeséljem, hogyan mentünk csődbe? Akkor figyelem…

-       Pénz híján változtattunk az általam már konyhai sütőben tesztelt tésztán.

-       Bután gázpalack helyett propánt vettünk. Hevítette a gépünket, de nem sütött.

-       Képzeljétek el, amint három balfácán a lakása aprócska teraszán kürtőskalácsot próbál készíteni.

-       „Letekeredik a kalács ba… meg!!” ; „Ez nyers ba… meg!!” ; „Nem kel meg a tésztaaaa!!” ; „Hagyni kell a fán helyet, hogy dagadhasson rajta a kalács, úgy nem fog letekeredni.” ; „Reped a kalács ba… meg!!!” ;”Szétrepedtek a fák, mi a fa.. van???”; „Ez ku..a szar.” ; „Már rosszul vagyok a kalácstól.” ; „Jani, megpróbálom én…” ; „Eltört a gázégőőő!!!” ; „Ajtó nélkül ez a sütő sose fog karamellizálni…”

Egy véletlenül jól sikerült próbasütés után nekimentünk az első piacnak. Muszáj volt. Vicces, hogy a vállalkozói papírokat, engedélyt 20 perc alatt megszereztük, a kalácskészítés azonban nem ment. A dokumentumokra visszatérve: vért izzadtam értük. Mások lazán, egy bárban, boltban gyakorolják a spanyolt. Én nem. Én adóhivatalban, társadalombiztosítóban alapoztam és mindezt leöblítettem egy kis vizsgafordítással, ugyanis  élelmiszer-kezelői engedélyt kellett szereznünk. De legalább átmentünk az ONLINE teszten! És megkaptuk ONLINE az engedélyt. Nézzük tovább csődbemenetelünk lépcsőfokait…

-       Robin Hood női kiadásában érkeztem meg Canalsba, egy valenciai kisfaluba. Azt hittem már a helypénz befizetésekor is jelmezben kell lenni. Nos hát...nem. Emelett szakadt az eső. Beázott csizmában töltöttem el egy teljes napot.

-       Az emberek bámészkodtak, de mi egyetlen kalácsot sem tudtunk eléjük tenni. Mert hogy „Ez nyers (volt) ba… meeeeggg!!”

-       Eladtunk hármat. Azóta is lelkiismeret-furdalásom van.

-       Én voltam a kóstoltató lány, ami már önmagában probléma, mert nem tudok eladni. Bezártunk.

-       Lúzerék 170 km-t autóztak HAZA, éjszaka. Mint később rájöttünk, ilyenkor minden piacos a furgonjában alszik.

-       A délelőtti nyitás lehetetlen volt. Változtattunk a recepten, de a kalács nyers maradt. A szervező szeme szikrákat szórt a zárt sátrunkat látva.

-       Kiderült: rossz a gázpalackunk. Sürgősen butánra kell váltani. Hozzáteszem: a propánokért 3 hetet harcoltunk. A helyzet veszni látszott.

-       Megpróbáltuk, de nem kaptunk palackot így sziesztakor villámgyorsan összeszedtük a cókmókunkat és leléptünk. Lényeges momentum: amint bepakoltunk a kocsiba, kisütött a nap. Khm.

Tehát. Buktunk 4X170 km-nyi benzinköltséget. 60 euró helypénzt és nem sorolom mennyi alapanyagköltséget. Eladott kalácsok mennyisége: 3 db. Egy gofrit sem tudtunk venni az alicantei ferián (zenés-táncos-körhintás-játszós vásár), ahova depinkben benéztünk.

A málagai kalácsosok kötötték az orrunkra, hogy a palackunk rossz. Ha már nem kérdeztünk rá előzőleg. Kedvesek voltak velünk. Még jó, hogy korábban felvettük velük a kapcsolatot kalácssütő témakörben. Andrea ekkor lett a mi angyalunk.

A palackcsere kalózmódon megtörtént. A receptet is visszaállítottuk az eredetire, hogy segítsünk a sütőnek. Így vágtunk neki a murciai Archena piacának. Megpróbálom rövidebb pontokba szedni, hogy mi vezetett a teljes anyagi csődünkhöz és Jani hazautazásához.

-       Orkánerejű szél tépte és próbálta levegőbe emelni a sátrunkat, ami Jani szavaival élve úgy nézett ki mint egy igazi "disznótoros sátor". Ugyanis eléggé ízléstelen, kék fóliával takartuk körbe, hogy masszívabb legyen.

-       A tészták nehézkesen keltek.

-       A kalácsok letekeredtek a fáról.

-       Képtelen voltam kóstoltatni és eladni. Mivel nem ez volt az én szerepköröm, Roland és Jani leváltottak. Én kerültem a „konyhába”.

-       Túl olcsón adtuk a kürtőst.

-       Nem volt nálunk elég alapanyag vasárnapra.

-       Murciáig autóztunk egy wc-ért, mert nem tudtuk, hogy itt a bárok bármelyikébe be lehet menni dolgodat végezni, senkit sem zavar.

-       A vasárnap is nyitva tartó Carrefour vasárnap zárva volt, így nem tudtunk alapanyagot szerezni.

-       Egy nonstop üzletben, triplaáron vettünk 3 kiló lisztet, hogy legalább ne kelljen összepakolnunk.

-       A sütő gázégője vasárnap este visszarobbant. Többször is. A kifogyóban lévő gázpalackra gyanakodtunk.

-       Eladtunk minden kalácsot, de csak a kiadásink összege jött vissza. Centre pontosan. Nulla nyereség.

Jani nem akart több energiát és pénzt beleölni a kürtőskalács-businessbe így három nappal később hazament. Ami maradt:

-       hétfői albérlet-fizetés

-       kb. 150-200 euró Roland és az én zsebemben összesen

-       előre befizetett két piac (90 euró)

-       komplett kürtőskalács-felszerelés

-       kétségbeesés

Jani korántsem örömteli távozása után azonban Isteni áldás történt.

-       Roland fél évvel ezelőtt meghirdetett hangfalát megvették.

-       Roland a korábbi weblapos munkáiért jelentős pénzösszeget harcolt ki telefonon, ami másnap megérkezett.

-       Az egyik szervező visszautalta az előre befizetett helypénzt.

-       Andrea (Málaga) ajánlatot tett: utazzunk el Málagába és dolgozzunk együtt a fiával. Így neki munkahelyet biztosítunk, mi pedig folytatni tudjuk az elkezdett piacozást.

-       Andrea talált nekünk egy lakást kedvező áron.

Mindez csodásan hangzott, de egy komoly hiba csúszott a gépezetbe, növelve a következő lépésünk kockázatát.

A sütő gázégője nem a kevés gáz miatt lőtt vissza. Teszteltük teli palackkal, de a jelenség ismétlődött. Szakvéleményt kértünk több helyről és kiderült: levegő szökik a kerámia gázégők mögé - ez okozza a visszarobbanást. A gyártó úriembert azonnal megkerestük, de hebegés-habogáson kívül semmit sem kaptunk. „Vele ilyen még nem történt, pedig x éve készít ilyen sütőt, sőt dolgozik is vele…” Ez minket abban a pillanatban rohadtul nem érdekelt. Negyedmillió forintért ne robbanjon ránk a sütője. Többnapos harc után pénzt küldött Ildi barátnőmnek, aki megvásárolta nekünk az új égőt és elindította Spanyolország felé. Mi az utolsó vasunkból nekivágtunk Málagának abban a hitben, hogy a sütő egy-két hét múlva ismét üzemképes lesz. Ezután újra jöttek a pofonok:

-       Málaga felé haladva defektet kaptunk. Már csak 10 km választott el minket a célunktól. Egy alagút kellős közepén ki kellett pakolnunk a teletömött kocsit. Míg Roland kereket cserélt, én forgalmat irányítottam.

-       Letettünk pénzt a lakásért. Majdnem a csodás körülmények közt befolyt pénzünk egészének intettünk búcsút két perc alatt.

-       Vásárolnunk kellett négy használt gumit (még a Magyarországon felszerelt téli abroncsokat használtuk) - gyakorlatilag elfogyott a pénzünk.

-       Az új lakásunkban már mások is berendezkedtek. Csótányéknak hívták őket. Giga csótányéknak.

-       Megérkezett az új gázégő. Ám az öröm tragikomédiába fulladt.

Kibontottuk a csomagot. Egy rózsaszín papír volt gondosan behajtogatva a dobozba: reklamációs levél. Eszerint egy hölgy már megvásárolta előttünk az ominózus égőt, de visszavitte a Metró áruházba, hogy panaszt tegyen. Ugyanis berobbant a szerkezet az otthonában. Csakúgy, mint a mi, sütőn lévő égőnk. Hogy ki volt az a nyavalyás, aki miatt újra raktárba került az égő és újra eladták, fogalmam sincs. A gyártó, a Metró vagy a másik bolt. Nem tudom. De hogy lehet, hogy pont nálunk landolt, Spanyolországban? Mekkora esély volt erre? Ráadásul egy panaszlevéllel.

Másnap mindenesetre felszereltük a sütőre az „új” kütyüt, hogy kipróbáljuk, de minden a felvázoltak szerint történt. Ugyanúgy visszarobbant, mint a miénk. Így hát volt egy használhatatlan sütőnk, új, csótányokkal teli lakásunk, négy használt gumink és néhány eurónk. Ki mentette meg a reménytelennek tűnő helyzetünket? Egyrészt Andrea, aki azonnal felajánlotta, hogy menjünk el árulni hétvégén a másik gépükkel, amit egy barbecue sütőből fabrikáltak. Másrészt nagymamám, aki 100 eurót tett a számlámra, hogy el tudjunk menni a piacra.

Nem voltak szavak. Nem tudtunk mit mondani. Hálásak voltunk. És nem akartuk feladni. Csak azért sem...

Másnap indultunk is a piacra. Szakadt az eső. Rossz ómen. Tudtam, de reménykedtem. Mindhiába. Jöhet az újabb felsorolás…

-       Kipakolásnál összekentük Andrea összes kölcsönadott holmiját. A pad, ahová letettünk mindent, csupa kurkuma volt. Az egyik árusnak előző nap kiömlött a fűszertárolója.

-       Épphogy felállítottuk a sátrat, a szervező átpakoltatott minket egy másik helyre. Az építkezés kezdődött elölről.

-       Hiába a profi, új kolléga, Szilveszter, a kedves –egyébként sevillai- emberek nemhogy vásárolni, megkóstolni sem akarták az immár hibátlan kalácsomat.

-       Szilveszter foga bedurrant, sürgősségire vitték, így Rolanddal kettesben kellett megküzdenünk a pijo (beképzelt) sevillaiak tömkelegével.

Egy centnyi nyereséget sem sikerült kitermelnünk három nap alatt. Az elkeseredettség tetőfokára hágott. Többen úgy vélték,  jobb lenne abbahagynunk a kalácsozást, mert egyértelműen meg vagyunk átkozva. Én viszont nem fogadtam el, hogy nem sikerül. Még sosem vallottam kudarcot...Aztán az élet térdre kényszerített. Két üres hét következett. A szakadó eső miatt nem tudtunk esélyt sem adni magunknak a talpra állásra. Két üres hét végzetesnek tűnt. Hisz a harmadikon már fizetni kellett az újabb lakbért.

Lángoson éltünk. Minden nap azt sütöttem. Komolyan. Lisztünk volt a kalács miatt. Víz is. Élesztő is. 

Csokoládét, gyümölcsöt és húst csak a főzőcsatornán láttunk. Nem viccelek. Húst sem ettünk hónapok óta. Két hét alatt kb. 10-15 eurót költöttünk el ételre, vízre. Legalább leadtunk pár kilót. :)

A harmadik héten egyetlen piacra tudtunk menni. Nem volt választás.

A csodálatos Jódar messze volt. 260 km-re. Ez azt eredményezte, hogy a helypénz és a benzin kifizetése után Roland pénztárcájában 15, az enyémben 13 euró maradt. A számlánk kongott az ürességtől hetek óta. A tervünk az volt, hogy ha nem keresünk pénzt, akkor másnap lelépünk az albérletből. Szóval… 28 euró ment a kasszába. Az életünk pedig egy utolsó lapra…

…és most itt ülök egy varázslatos andalúz falu szívében. Egy gyönyörű, vasárnapi ebédillattal bódító lakás kényelmes fotelében. Az arcomat a nap sugarai cirógatják. Kint spanyol gyerekek hancúroznak. Fociznak az iskola mindig nyitott udvarán. Piac híján itthon vagyunk. Roland dolgozik. Én írok. Mert eljött az ideje…