Eldugulva

    A kanapén pilledeztem, amikor egyik pillanatról a másikra elcsendesedett a világ a fülemben. Gondoltam, a szervezetem megelégelte a sok sületlenséget, amit nap mint nap hallgatnia kell, így gondoskodni kezdett a saját „testi” épségéről és kiiktatta egyik hallóközpontját. Eleinte nem foglalkoztam vele, hisz többször fordult már elő, hogy egy kis nyári meghűlés miatt (klíma-kánikula váltakozása) bedugult illetve pattogott a fülem, de egy-két nap alatt magától megoldódott a probléma. Ezúttal azonban valami komolyabb dolog történt...

Öt nap elteltével ugyanis nemhogy javult volna, inkább rosszabbodott az állapotom. Orvost egyrészt nem akartam látni, másrészt nem is lett volna rá idő, mert várt a munka. Péntek reggel már-már könnyes szemekkel indultam el Boadilla del Montéba (Madrid), ahol azonnal 42 fokos hőség rontotta az egyébként is foghíjas komfortérzetemet. Nehéz volt nyafogás nélkül kibírni az öt órás utat és az azt követő szociális és fizikai próbatételeket.

A szervező ugyanis nem könnyítette meg a dolgunkat. A vásárt egy 90 százalékban árnyékos sétányra centralizálták, de 10 százaléknyi standtulajdonosnak bele kellett törődnie abba, hogy a tűző napon kell megvárnia a napnyugtát követő fellélegzést. Szerintetek mi melyik csapatot erősítettük? Természetesen a 10 százalékosat. Próbáltunk beszélni az egyébként rendkívül egyszerű és ostoba úriemberrel, de nem volt együttműködő. Folyamatosan várakozásra intett minket, majd futott fel s alá, mint a mérgezett egér. Ennek az lett a vége, hogy 2 órányi okafogyott várakozás után, a napszúrás tényét is elfogadva elkezdtük a fától és épületektől mentes területre kipakolni a felszerelésünket. Ám velünk egy időben egy újfent nem épp IQ bajnok vattacukor árus is elkezdte kirakodni a furgonját, ugyanarra a helyre. Újabb egyórás várakozás vette kezdetét, ugyanis szervezői korrekció nélkül ő sem hagyott minket építkezni és mi sem őt. Én ekkor már félholtan vergődtem a különféle bajaim generálta, s kánikula hevítette, parázsló dagonyában. Mintha a fájdalmaim egymással játszottak volna VB-selejtezőt: el kellett dönteni ki győz, a fül, a fej vagy a bőrégés, esetleg az izzadás? Az idegemmel játszottak...

A szervező úr, miután az egész piac készenlétben állt két ember kivételével, visszatért hozzánk, majd közölte, hogy egymás mellé kell állítanunk a standokat. Már az a tudat is szörnyű volt, hogy egy vattacukros bódé mellett kell dolgozni három napon keresztül, de amikor rájöttünk, hogy egy kósza oszlop miatt még a köztünk fenntartandó minimális fél métert sem tudjuk megteremteni, akkor lettünk igazán vidámak. Mint Pimpike, a boldogság kék madara. Szó szerint egymásba építettük a vattacukrot és a kürtőskalácsot. Egy hangya se tudta volna átpréselni magát a két stand között. A hazaszállított vattamennyiséget mindenkinek a saját fantáziájára bízom. Íme a két sátor...

Estére rosszabbul lettem. Minden fájdalmam tetőzni látszott és emellett még a sütőt is be kellett izzítani. Egyedül a vásárlóközönség feledtette velem a gyötrelmeimet, mert rendkívül kedvesek és nyitottak voltak. Erős estét zártunk, éjfél után fejeztük be a munkát. 

Ekkor a testem tettekre ösztönzött. A fejemben lévő hang azt mormogta, hogy dugjak valamit a fülembe, ami kipukkasztja a benne lévő valamit, máskülönben megbolondulok. Nem kellett könyörögnöm saját magamnak: először meleg vizet csöpögtettem bele. Aztán olivaolajat. Aztán babaolajat. Aztán mittudoménmégmit. Egy-egy másodpercekre vissza-visszatért a hallásom, ami olyan szintű mámorral töltött el, hogy egyre nehezebb volt elviselni annak tudatát, hogy nem hallok. Mindenesetre semmi komoly fejlődést nem értem el a magánkezeléssel. Félsüketen kellett nyugovóra hajtanom a fejem. Éjszaka azt álmodtam, hogy hallok – „csak” ennyire volt drámai a helyzet.

    Másnap reggel újra 40 fokos napsugarak perzselték a standunkat, bent pedig a sütő 350 fokos hője égette a bőrünket. A fájdalmaim ekkorra már a tetőzés közelében jártak, ugyanis hirtelen ötlettől vezérelve önszántamból ültem a sütő mellé, mert a forróság enyhítette a tüneteimet. Érdekes, hogyan változik az ember tűréshatára, ha fájdalom csillapításáról, a szeretteink megsegítéséről stb. van szó. Hirtelen egy izzadságcsepp sem gördült le a homlokomról. Csak az járt az elborult agyamban, hogy a forróság meggyógyít, a forróság jó, a forróság orvosság, mint gyermekkoromban anya tüzes sópárnája...

De nem. Drasztikus kúrák ide vagy oda, komolyabb javulás továbbra sem történt. Sőt, este munka közben már a könnyeim potyogtak (aznap szó szerint szívem-lelkem benne volt a kalácsban... :) ). A fülem ugyanis becserkészte a bölcsességfogamat, majd pedig a baloldali mandulámat is. Gyötrődtem. Minden szabad percemben az internetet bújtam, (gyakorikerdesek.hu, hehehe) kerestem, hogyan tudnék még könnyíteni a fájdalmamon, de a fülmosáson vagy felszúráson kívül alapvetően semmiféle tartós megoldásra nem bukkantam. Vártam a vasárnap estét, hogy csomagolhassunk és mehessünk az előre lefoglalt szállásra. Kitaláltam, hogy ott én magam fogom kimosni a fülemet a zuhanyrózsa segítségével. Egyébként remek öngyógyító vagyok. Bármit megteszek, csak ne kelljen orvoshoz mennem. Egyébként már utóbbi is megfordult a fejemben, de dolgozni kellett. Jöttek a vásárlók, akiket nem szalaszthattunk el azért, hogy órákat vesztegeljünk a kórházban, ahonnan majd gyógyítás nélkül továbbküldenek. Meg akartam adni az utolsó esélyt magamnak... Mire eljutottunk a sátor összepakolásáig, már az egész fejem sajgott, újabban az állkapcsom is a rángatástól, tátogástól, amivel a fejemben lévő túlnyomást igyekeztem kompenzálni. Hajnali egy órakor értünk a szállásra... Szó szerint letéptem a ruháimat, beálltam a kádba, lehajoltam, oldalra fordítottam a fejemet és egyenesen a fülkagylómba préseltem a meleg vizet. Agyilag tiszta állapotomban irtózom a fülemet ért víztől (nem véletlen, hogy nem tudok úszni sem), de abban a pillanatban már bármit megtettem volna, csak legyen vége az egyhetes tortúrának! Nagyjából fél órán keresztül folytattam a magánorvosi kezelést, mire hirtelen visszatért a világ a fülembe... még mindig belekönnyezek, annyira jó érzés volt. Hirtelen elmúlt minden fájdalmam és úgy aludtam, mint egy kisded. Ám reggel újra eldugult, így indulás előtt meg kellett ismételnem az eljárást. Otthon még egyszer és még egyszer. Javult a helyzet, de a siker nem volt állandó, így kénytelen voltam kijelenteni: induljunk el a kórházba, mert segítségre van szükségem...

- Jó napot kívánok, egy fülmosást szeretnék kérni, mert több mint egy hete be van dugulva a fülem.

- Kérem a TB-kártyáját.

Odaadtam.

- Nem tudom felvenni Önt a rendszerbe... helyi TB-kártyára van szükségem.

- Tessék?!

- Ez a kártya andalúziai, mi viszont már Valenciahoz tartozunk. Igényelnie kell egy másik kártyát.

- Khm...Khm...Khm. Rendben, igénylek másik kártyát, de valahogy nem tudná megoldani, hogy csak most, erre az egy alkalomra bejussak a doktorhoz? Irtózatos fájdalmaim vannak.

Körülbelül 20 percet kínlódott sikertelenül azzal, hogy felvegyen a kórház rendszerébe, miközben én azon gondolkodtam, hogyan lehetséges mindez? Nem másik ország kórházába mentem. Háromszáz kilométerre se voltam Andalúziától! Kész őrület. Főleg azért, mert az andalúz kártya hátán ott állt feketén-fehéren, hogy érvényes Andalúzia és a többi provincia összes közegészségügyi intézményében. A titkárnő húsz perc után morogva felhívta a doktornőt, hogy tud-e fogadni egy „tbkártyaproblémás” beteget, aki szintén durrogva közölte, hogy „hát jöjjön fel, de várnia kell!!”.

Felmentünk  Rolanddal az emeletre...

Brutális volt a tömeg. Azonnal megértettem a doki és az asszisztens feszültségét: egy, azaz EGY darab ember ült az egész váróteremben! EGGGYY!!! Az egész emeleten...!

Két perccel később már bent ültem a szörnyen leterhelt boszorkány asztalánál. Elmondtam a panaszaimat, majd közölte, hogy ő ezzel nem tud mit kezdeni. Először menjek el a háziorvosomhoz, aki szintén nem fog tudni mit kezdeni velem azon kívül, hogy ad egy időpontot Alicantéba abba a kórházba, ahol végeznek fültisztítást. Mi a....??? Fület mosni normális helyeken még a háziorvos is tud, nem?

Annyira tudtam, hogy ez lesz. Ki nem állhatom a spanyol közegészségügyet. Az idegbajt visszafojtva azért megkérdeztem a doktornénit, hogy esetleg belepillantana-e a fülembe, hogy legalább abban biztosak legyünk, hogy az a gondom, ami (liszt, cukor, por és egyéb piackosz okozta hallójárat dugulás). Duzzogva felállt az asztalától, elővette a műszert, bekukucskált a fülembe és közölte, hogy igen. Az a gond. Hálás köszönet a nemsegítésért. Öt percet sem töltöttünk bent nála.  Egy fontos részletet elfelejtettem: a kedves doktornéni szerint lehet, hogy a háziorvos csak egy-két héttel későbbre tud majd időpontot adni. Addig nyugodtan dögöljek bele a fájdalomba. Ez teljesen természetes.

Annyira mérges és elkeseredett voltam, hogy amint beültem a kocsiba, kipattant a fülecském és úgy is maradt. Csak egy kisebb zúgás maradt a tortúra után, ami azóta is hű társam, de legalább nem fáj és hallok. Újabb bizonyíték, hogy csakis saját magunkra számíthatunk. :D Spanyolországban szerintem 110 százalékos a közegészségügyi elhalálozási esély. Folyton cserbenhagynak. Nem véletlen, hogy minden 10. kilométerre jut egy magánkórház. Megfogadtuk, hogy ha bármi bajunk van, mostantól csakis azokba megyünk. Legszívesebben magánbiztosítást fizetnénk, de bőven elég a társadalombiztosítást fedezni két főre...

Megkönnyebbülve a szörnyű fülhasogatásoktól, ismét a Skodára terelődött minden figyelmünk...

    Sajnos húzni-halasztani kezdtük a Józsinál tett fogadalmunkat, miszerint hazatérésünk után nekilátunk a kocsi rendszámoztatási procedúrájának. Belefeledkeztünk a fülem okozta problémába illetve az egyszerű hétköznapokba. Egyik nap például kirándulni támadt kedvünk felségjelzés-csere helyett. Murcia felé vettük az irányt, sétálgattunk, vásároltunk a helyi piacon, Ikeáztunk, ebédeltünk majd késő este hazafelé indultunk. Egyetlen körforgalom választott el bennünket az utcánktól...

...amikor megpillantottuk a szélső sávban álló, talpig felfegyverkezett rendőröket. Kész. Vége. Most veszik el az autót – gondoltuk. Természetesen félreállítottak minket és minden utánunk érkező autóst. Egyikük utasította Rolandot, hogy vegye ki a kulcsot, tegye a műszerfalra és ne mocorogjon. Szó szerint be voltunk sza*va. Ám meglepetésünkre nem foglalkoztak a rendszámmal. A kocsi papírjai egyáltalán nem érdekelték, csakis a mieink. Egyértelmű volt, hogy keresnek valakit. Hosszú percek teltek el kínos csendben, aztán pedig arról faggattak bennünket, hogy hol lakunk, merre jártunk, hova megyünk. Magunkban csak azt ismételgettük, hogy „Istenem, csak ne vegyék el az autót, csak ne vegyék el az autót! Hétfőn rendszámcsere, becsszó!”. Miután tisztának találtak mindkettőnket egyéb kérdés nélkül elengedtek... 

    Nos, hétfőn - ahogyan azt égi segítőinknek megígértük - nekiestünk a rendszámoztatási eljárásnak. Ehhez legelőször el kellett vinnünk a Skodit műszakiztatni, motorhibával. A check engine lámpa gyakorlatilag törlés után fél órával újra a műszerfalon virított, így nem maradt más, mint mormogni a Miatyánkot ellenőrzés közben. Útban Elche felé Roland kiüttette a hibát, aztán be is gurultunk a vizsgaállomásra. Az a nap volt a legjobb példa arra, hogy mi hárman, Roland, én és Skodi mennyire összetartó kis család vagyunk. Gond nélkül átsiklottunk az első két körön, majd jött a CO vizsgálat. Roland gázt adott, Miatyánk, több gáz, újabb Miatyánk. Amikor a vizsgáztató intett, hogy oké, vége, indulás kifelé, a Skodi pöffentett egy akkora füstfelhőt, ami konkrétan betemette az egész hangárt... :D Mindenki minket bámult.
Az eredmények azonban hibátlanok lettek. Hiába eregetett utólag füstöt, az adatai alapján a legjobb kategóriába sorolták be őt. Győztünk! :)) Remegő lábbal elindultunk kifelé az állomásról és körülbelül 500 méter után a motorhiba lámpa újra aktiválódott. Nem hittük el. Ez az autó, bár kívülről nagy mocsoknak tűnik, valójában mindig mellettünk van... Mintha tényleg lenne szíve és esze. :)

Másnap be is vittük a papírokat az elchei önkormányzathoz, ahol gyakorlatilag öt perc alatt befizettük a súlyadót, megkaptuk az adóhivatali ügyintézéshez szükséges dokumentumokat és már mehettünk is tovább. Gyakorlatilag már aznap végezhettünk volna mindennel, de mivel az előzetes információink alapján sokkal döcögősebb procedúrára számítottunk, így nem kértünk időpontot a adóhivatalba, csak pár nappal későbbre. Akkor már sejtettük, hogy teljesen fölöslegesen pánikoltunk végig három évet a rendszámozás miatt. Időpontot cseréltünk és másnap reggel már az adóhivatal ellenőrző kapujánál álltunk (mert itt úgy ellenőriznek, mint a reptéren: fémet le, táskákat a szalagra, át az ellenőrzőkapun. Hogy miért? Még nem jöttünk rá...)

Néhány perc múlva az illetékes ügyintéző előtt ültünk, aki kitöltötte a papírokat, átadta a regisztrációs adó befizetésére kötelező „csekket”, (ami nem mellesleg a sokak által szajkózott 500-600 euró helyett 250 körül volt) majd útnak eresztett minket. Fals infók tömkelegével rémisztgettek minket. A bankban elvesztettünk egy órácskát a kígyózó sorok miatt, de délre már így is a közlekedési hatóság várójában csücsültünk. Néhány perc alatt ők is beintegráltak minket a rendszerbe, majd elvették a kocsi aktuális, magyar forgalmiját és kérték, hogy jöjjünk vissza a rendszámért egy hét múlva. Na itt volt egy kis bibi... Addig ugyanis nem tudtunk volna közlekedni... Roland felvetette aggályait a hölgynek, aki üres tekintetét a dokumentumokra szegezte, majd kért húsz percet. Végül az új forgalmival és rendszámmal távoztunk a hatóság épületéből. Végeredmény: három nap alatt lecseréltük a rendszámot a Skodán anélkül, hogy bárkit izgatott volna a kocsi törzskönyve, a rajta lévő hitel vagy bármi más. És! Egy nappal rövidebb is lehetett volna a procedúra, ha nem a rosszabbik verzióval számolunk. Arról nem beszélve, hogy egy évnyi biztosítást is beleszámolva 800 euró környékén megúsztuk az egész hajcihőt. A biztosítási papíron pedig egyértelműen le van írva, hogy bármilyen, megállásra kényszerítő hiba esetén elszállítanak minket és az autót a legközelebbi vagy az általunk kért autószerelőhöz. Pipa! Onnantól fogva nem görcsöltük túl a kocsi hibáját, mert tudtuk, hogy nem halunk éhen az út szélén vergődve. Gyűjtögethettünk tovább a jövőbeni hibakeresésre és javításra...

Szeptemberben meglátogattak a szüleim. Rengeteget kirándultunk, jártunk az elchei focistadionban, az alicantei várban, ahol utoljára kapcsolatunk kezdetén kirándultunk Rolanddal. Elmentünk Benidormba, jókat ettünk az elchei Wokban, ahol a pincér közös fotót kért a férjemtől, mert azt gondolta, hogy ő Lionel Messi. Azóta is nagy rajongója. :))

Legközelebb október első hétvégéjén dolgoztunk. Visszatértünk a bölcsőnkbe, Andalúziába, aminek a Skodi különösen örült... Akkoriban már füstfelhőt sem eregetett, annyira belefáradt a harcba. Érezhetően romlottak a funkciói: 9 liter közelébe ugrott az addig megszokott 6,5-ös fogyasztása, az ereje pedig teljesen elillant, ha emelkedőt látott. Mindez a granadai hegyekben igazán gyönyörű élmény volt. Akkor még nagyjából 50-el fel tudtunk kúszni, egy hónappal később, november elején azonban már 20-al is alig. lafonig pakolt kamionok zúztak el mellettünk, miközben mi vészvillogóval cammogtunk felfelé a hegyre.

Az andalúz piac után közel két hét pihenő következett, amikor a nagymamámék látogattak meg bennünket. Egy kis időre megpróbáltuk elfelejteni az előttünk egyre csak duzzadó hullámokat. Sokat játszottunk a pici lánnyal, beszélgettünk éjszakába nyúlóan, sétáltunk, tengerpartoztunk, nyaraltunk. 

A cunami méretűvé dagadt hullámok azonban rövidesen újra elmosták a nyári csőd után megteremtett, féltve őrzött tartalékainkat...