A temérdek teendőnk mellett –mondanom sem kell - nem sikerült három nap alatt lakást találni. Noémiék nyugalomra intettek minket, mondván úgyis találunk valami megoldást, ha kell, náluk alszunk a konyhában, szorítanak nekünk helyet. Számunkra csábítóbb volt az az ötlet, hogy kibérelünk tőlük egy nyaralóknak szánt apartmant, ám a terv gyorsan füstbe ment, ugyanis két hetet sem tudtunk volna finanszírozni az érintett lakásban. Az ingyen megoldás nem működött, hisz volt egy tulajdonos, aki a rezsiszámláról azonnal rájött volna, hogy valaki lakik nála.
Elpotyogtattunk néhány könnycseppet, majd elfogadtuk Noémi és Laci nem kevés áldozatot követelő felajánlását. Fedelet tettek a fejünk fölé. Ráadásul mindössze egy éjszakát töltöttünk a konyhájukban. Máris elmondom miért...
A magyarországi utat követően azonnal piacra kellett mennünk, annak ellenére, hogy szinte mindegyiket lefújták azon a hétvégén. Egyetlenegy maradt, ahova még jutott nekünk hely és le is tudtam foglalni Facebookon keresztül, útban Spanyolország felé. Rendkívül egyszerű neve van a településnek: Villanueva del Arzobispo. :)
Több mint 300 km-t autóztunk Arzobispoba úgy, hogy hetek óta nem volt bevételünk. A pánikhangulat ismét gigászi méreteket öltött a sátrunkban, pláne hogy tudtuk, a következő héten minden holmit vissza kell adnunk Andreának, ugyanis mindkét sütőre szükségük lesz a nyáron. Az új gázégőink ugyan addigra már megérkeztek, de kipróbálni idő híján még nem tudtuk őket. Így az sem volt biztos, hogy a sütőnk alkalmas lesz arra, hogy végre munkába álljon.
Hatalmas aggodalmaink közepette arra lettünk figyelmesek, hogy megállás nélkül dolgozunk. Egyetlen kalács sem állt a kosárban néhány percnél tovább. Persze ezúttal már nem bíztuk el magunkat csak csendesen, optimistán dolgoztunk tovább.
Összebarátkoztam az egyik árus kislányával, annak ellenére, hogy a gyermekspanyolt szinte semennyire sem értem. Vissza-visszajárt hozzánk, annyira ízlett neki a kalács. Végül megajándékoztam őt eggyel. Tíz perccel később beállított a sátrunkba egy gyűrűvel. Nekem hozta ajándékba és puszi is járt hozzá. Tünemény. :)
Fantasztikus emberekkel dolgozunk együtt. ÉN egyetlen magyarországi munkahelyemen sem kaptam annyi feltétel nélküli kedvességet és szeretetet, amennyit a spanyol piacokon. Nagyon ritka az olyan hétvége, amikor nem kapunk valamelyik kollégától egy-egy szívmelengető szót, ölelést vagy aprócska ajándékot. Szeretnek minket, pedig keveset kommunikálunk (májusban pláne akadozott még a társalgás). Egyetlenegyszer sem éreztük kirekesztve magunkat azért, mert magyarok vagyunk. Azért, mert nem beszélünk jól spanyolul. Azért, mert olykor bénázunk. Sőt. Csak segítséget kaptunk. Ha Roland az első piacainkon egyedül maradt, az aktuális szomszédok mindig árgus szemekkel figyelték mit mond, mire képes válaszolni és mire nem. Ha valamit nem értett meg, valamelyikük azonnal ott termett és kérdés nélkül adta át az információkat a vásárlóknak a kürtősről. Nincs irigység. Nincs megalázás, kigúnyolás. Szeretet van, segítség és emberség.
Arzobispoban ilyen csodálatos ember volt a kislány és a családja, valamint az egyik mellettünk lévő sátor két tulajdonosa is. Apa és fia. Minden piacon együtt dolgoznak. Tőlük egy különleges rózsakrémet kaptunk ajándékba. Mindenféle indok nélkül. Arzobispo óta minden piacon megörülünk egymásnak, mintha évek óta barátok lennénk. Szeretnivaló figurák. Valójában mindenki az. Még az is, aki először kissé mogorvának vagy ne adj' Isten irigynek tűnik. Ilyen közegben könnyen fellobban az ember szívében az adni akarás. Amikor csak tehetjük, elajándékozzuk a megmaradt kalácsokat ahelyett, hogy kidobnánk őket. Szinte mindegyik kolléga imádja. Lassan kívülről fújjuk kinek melyik a kedvenc kürtőse. Adni csodálatos érzés.
Péntek este gyönyörű összeget sikerült a kasszába varázsolnunk. Reménykedtünk és hálálkodtunk. Nem akartunk dőzsölni, telhetetlenkedni. Csak annyit kértünk, keressünk annyi pénzt, amennyire épp szükségünk van.
És ennek a kérésnek megfelelően ért véget a piac. Elég nyereséggel.
Elfáradtunk. Hazafelé meg is álltunk egy kicsit aludni. Nem a legkényelmesebb a kocsiban alvás három napon keresztül. Ez a hazaút során mutatkozik meg leginkább. Akkorra általában végelgyengülünk. Mindegy, hogy sokat dolgoztunk-e vagy szinte semmit. Nem egy leányálom. Nem tudod kinyújtani a lábad, nem tudsz vízszintesen feküdni, nem tudsz felébredés nélkül megfordulni és fázol is (a nyári forróságban meg megfulladsz, mert nem jön be oxigén).
Reggel negyed hétre értünk haza Noémiékhez. Nem engedtek be a lakásba, mondván van egy meglepetésük számunkra. Átkísértek a szomszédjukban lévő kisházba, merthogy azt már úgyis kibérelték Laci édesanyjának és testvérének egy hónapra. Ők néhány nap múlva érkeztek a Costa del Solra. Utólag kifizettek néhány plusz napot, hogy ne kelljen a konyhájukban aludnunk és felajánlották, hogy a következő hetekben lakjunk együtt Ica nénivel (Laci édesanyja) és öccsével, Józsival. Mindannyian úgy gondolták, elférünk négyen a kisházban.
Megöleltem Noémit. Nem tudtam szavakba önteni azt a hálát, amit akkor éreztem. Nagyon fáradt voltam. Mindegy volt hol alszom, de az, hogy egy puha ágyban hajthattam nyugovóra a fejem, minden ajándéknál többet ért. De ők még ezt is képesek voltak fokozni: rántott halat rejtettek el a hűtőnkben, amit fogalmunk sem volt, mikor ettünk utoljára. Emellett chorizot, üdítőket, gyümölcsöt kaptunk. Most is könnybe lábad a szemem. Robbanásig teltek bennem az érzelmek. Akkoriban ez nekünk királyi lakoma volt, amire még hónapokig nem tudtunk volna pénzt áldozni. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor kinyitották a hűtőt és közölték, hogy mindezt leszünk szívesek elfogyasztani…
Amikor felébredtünk, zavarunkban továbbra sem tudtuk mit mondjunk nekik. Szüntelenül azon gondolkodtunk, hogyan fogjuk mindezt meghálálni. Nem beszélve Ica néniről és Józsiról. Képesek voltak kvázi idegenekkel megosztani a házukat. Mi csak annyit tudtunk tenni, hogy próbáltunk észrevétlenek maradni. Mintha ott sem lettünk volna. Hogy sikerült-e, nem tudom. Remélem. Nagyon megszerettük őket.
Egyebek mellett a Marbellán töltött napok voltak a legcsodálatosabbak, mióta elhagytuk Magyarországot. Lángost sütöttünk, grilleztünk, kirándultunk, éjszakákat beszélgettünk át...
Közben kipróbáltuk a sütőnket az új gázégőkkel… és lám, működött! Fél évvel a megvásárlása után alkalmasnak tűnt arra, hogy munkába álljon. Huétor-Vegában kellett először dolgoznia. Jól teljesített. Le a kalappal előtte.
Egyébként Huétor-Vega is érdekes piac volt. Valamennyi árus szenvedett, panaszkodott. Pénteken és szombaton még mi is, ugyanis a kiadásokat is képtelenségnek tűnt visszatermelni. Vasárnap azonban pálfordulás történt. Legalábbis a mi sátrunkban. Nem tudtam kidugni az orromat a konyhából, megállás nélkül jöttek a vásárlók. A szomszédok mindeközben székfoglalóztak, Enrique Iglesiasra buliztak, lovagoltak, iszogattak, főzőcskéztek… kicsit szégyelltük is magunkat, hogy mi sztahanovistát játszunk, miközben ők kínlódnak… Vasárnap szép összeggel megtoldottuk az addig veszteségesnek tűnő bevételt, így ismét nyereséggel térhettünk "haza".
A két töretlen siker után persze kaptunk egy sor nyaklevest. Nehogy hiányérzetünk támadjon…
A következő hét ismét tele volt rizikóval. Túl nagy volt a piaci választék, viszont mindenhová kiadós esőt jósoltak a meteorológusok. Éreztem hogy otthon kellene maradni a fenekünkön, ennek ellenére lefoglaltunk egy piacot amit aztán visszamondtunk egy másikért. Azt is lefújtuk egy harmadikért. Mindennek egy bámulatos vígjáték lett a végeredménye. Szatirikus hangulatomban másnap mesébe öntöttem a történteket...
*Amikor tolvaj jelzővel illetek egy falut, nem túlzok. A lakók jelentős része valóban enyveskezű. Szerencsére ezeknek a helyeknek a száma elenyésző.
„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves boszorkány, aki soha nem hallgatott szíve legmélyéről érkező megérzéseire, sőt még a meteorológusok intelmeire sem. Ez a boszorkány egyik hétvégén úgy döntött, hogy kürtőskalácsot fog árulni élete párjával egy nagyon-nagyon-nagyon szép andalúz falucskában - habár az időjárás-előrejelzések semmi jóval sem kecsegtették őket. A remény azonban mégis megcsillant a szemük előtt, amikor indulás előtt látták, hogy verőfényes napsütés vár reájuk három napon keresztül (habár az elmúlt hat napban nem erről szólt a fáma. Mindegy.). Gondolták jól döntöttek előző este zuhanyzás közben, és itt ronggyá fogják keresni magukat a hétvégén. (A rongy meg is lett, csak fogalma nem a pénzhez társult...)
Péntek reggel elindultak eme bájosnak hitt falucskába, amiről fél óra múlva már csak azt lehetett mondani, hogy retkes, a virágok és a nyár illata helyett pedig sörösüvegek és poshadó részegek illatát szagolták miközben sátrat vertek Isten házával közvetlenül szemben...
Rá kellett jönniük: egy nyavalyás putriba ette be őket a fene - újra. Sebaj, élvezték kedves embertársaik fülsiketítő dalolászását, sikongatását és hányásközeli hörgését...
Szépen, illedelmesen, udvariasan kifizették a kötelezőket, busás összeget tejeltek azért, hogy élvezhessék kulturáltnak jóindulattal sem nevezhető embertársaik társaságát, és merev tekintettel őrizhessék az elmúlt néhány hétben összekapart értékeiket (hűtő, sütő, mikró), melyek rendkívül tetszetősek voltak új barátaiknak is...
Mindezek után a bibircsókos boszi és párja megtudta: csak este hétkor van nyitás, és bónuszként nem csak pénteken, hanem szombaton is, így órákon át csak süttették a hasukat a tűző napon. Sőt, a boszorkány párocskája úgy gondolta, hogy (mivel rendkívül jó helyen sikerült leparkolnia kirívóan csinos, tolvajszemeket gyönyörködtető kocsijával) gyalog sétál el a boltba, hogy hozzon a tikkasztó hőséget enyhítő vizet és éhséget csillapító kenyeret...
A fiúcska szinte függőlegesen álló utakon bandukolt körülbelül két órán keresztül ((másnap fizikai síkon tovább élvezhette a kalandot, a kerek hátsójában jelentkező izomfájdalom révén)), mire pocsolyára izzadva, forróságtól izzó karokkal, vörös pofacsonttal visszatért szerető párjához, hogy átadja neki a kilométereken át cipelt 2x8 liter vizet és egy szatyor baguettet. Bónuszként szotyit is vett, mondván "Ha már ennyit kellett sínylődnie". Szegényke épphogy felocsúdott és felszáradt, rendőrbajtársai elküldték őt hőn szeretett parkolóhelyéről: mondván, itt nem lehet csak úgy büntetlenül parkolni egész nap...a fiúcska idegbeteg módjára bepattant autójába (mindenki rácsodálkozott vehemenciájára), majd újabb 2 órát volt távol szeretett banyájától. Azt mondta, újabb kilométereket gyalogolt, mert ebben a "........” faluban nincs parkoló, így hát ki kellett gurulnia a már korábban meglátogatott szupermarkethez. Sebaj, a 2x8 liter vizet gyalog cipelte el a sátorig és ez a lényeg.
Nos...a tortúra ezennel nem ért véget. 35 fokos hőségben a kicsi fiúnak, ennyi szenvedés után még áramot is kellett csiholnia, hisz az önkormányzat önző módon az ő sátrához nem vezetett le elektromosságot. A kisgyerek húzott kábelt innen, húzott kábelt onnan, amonnan és eminnen talán még egy kicsit arrébbról is, mire felgyulladtak a sátrán lógó izzógömbök. Örömkönny és tapsvihar zárta munkáját, melynek eredményére azonnal rárepültek a szomszédok, mondván, "Nekik sincs áramuk....kölcsönkérhetik-e...". Kicsifiú nem tudott szemtelen lenni, így hát szétosztotta a "morzsákat" a pórnép között. Persze ékes anyanyelvén mindenkit elküldött a bánatba.
Kicsifiú ezután lelkesen próbálta tesztre bocsátani asszonya még meg nem mérgezett kalácsát, ám a putri vendégserege nem igazán értékelte törtetését. Pedig állítólag aranytéglák lapultak a farzsebükben.
Éjjel két óráig dolgoztak, és összekapartak 15 kalácsnyi aranyrögöt. Sírtak egymás vállán, majd nyugtatólag megállapították: van itt arany, csak nem adja könnyen magát. Holnapra hátha összeszedi magát.
A munka persze nem ért véget, hisz az éber polgártársak elől el kellett dugni az értékes holmikat, nehogy az éjszaka folyamán megdézsmálják a sátrat és leadjanak mindent a vastelepen. Kicsifiú ezért elgyalogolt a 4 kilométerrel arrébb lévő szupermarkethez az autójáért, amivel aztán visszagurult asszonya sátrához és bepakolta a fél standot a csomagtartóba. Gyalog galoppolása közben persze voltak kalandjai, melyeket már nem mert részletezni párjának. Csak annyit mondott: a sötét sikátorokban veszett kutyákat hallucinált, eltévedt, és macskaköveken szánkózott...
Másnap újabb reménnyel nyitották ki sátrukat, ám az asszony hiába kevert össze egy tésztát délidőben, az emberek .......... kisétálni a falu legmélyebb bugyrába, hogy az ő műalkotását kóstolgassák. Így hát folytatódott a 90 fokos napfürdőzés, a szotyiban-dőzsölés és a mélyről érkező szenvedés, melyet zuhanyzó híján egymás "mámorító" szagának elviselése erőteljesen fokozott. Hogy teljesen beolvadjanak a környezetükbe és könnyebben elviseljék egymást, még egy pohár sört is lenyomtak a torkukon ebédre.
Este hét óra közeledett...a nyitás pillanata....az emberek felbukkantak az utcasarkokon, a remény erősödött, így az asszony bizakodva újabb tésztát kavart össze, hogy mindenkinek, még az utolsó utáni pelenkásnak is legyen elég kalács. Tíz perc múlva azonban szerelme bajt sejtető hangjára felfigyelve kisétált a konyhából, felpillantott az égre, térdre rogyott Isten háza előtt és csak azt ismételgette: "miért, miért, miért vagyok ekkora zsíragy, hogy ide jöttem és a következő órák eseményeit át kell élnem??!!" Szerelme nem esett pánikba, azt mondta minden rendben lesz, ezért a boszorkány jól tarkón lódította, majd nácivezér-módjára parancsba adta sátruk teljes szétkapását az utolsó csavarig...
Isten megjutalmazta a boszorkány bátor tettét, mert az addig lesütött kalácsok mindegyikét felvásárolta a nép. Ám este 10 órakor Isten megelégelte a két zigóta bűzös szagát és a nyakukba szakajtott két tonna esőt, had fürödjenek már le szerencsétlenek.
Kicsifiú bátor volt, kitört a sátorból, és amennyire csak tudta körbezárta azt, hogy megóvja szerelmét a mennyei mannától. Az asszonyboszorkány eközben bent mentette a menthetőt. Végre okos volt és a pénzt tette el legelőször. Büszkeségében arra utasította párját: lovagolja meg az egyik mennydörgést és hasítson el az autóért, hogy be lehessen csomagolni. A fiúcska nem mondhatott nemet, szaladt mint a szélvész, és fél órán belül meg is jelent csillivilli autójával a boszorkány limlomos sátra előtt. Okosan kellett pakolászniuk, hisz tudták, hogy ronggyá fognak ázni.
...kicsifiúnak ekkor eszébe jutott, hogy előző nap jótékony volt ezért körülbelül hat szomszéd kapja tőle az áramot, így hát az elektromosságot nem szakíthatja meg csak úgy....a boszorkány kezébe adta hosszabbítóját, aki sírva-ríva tartotta a vezetéket miközben bokáig érő vízben állt és feje fölött villámok hada csapott össze...Amikor már csak a boszorkány állt a sátor belsejében, kezében az édenkertet jelentő vezetékkel, a ronggyá ázott kicsifiút mérhetetlen düh árasztotta el és szétkapta az asszony kezében lévő dugeszokat, majd az összeset visszaadta a szomszédoknak, akik tüzet hányó szemeikkel porrá égették szegény párát.
Ezután a boszorkány is bőrig ázott, cipőjéből, nadrágjából, sőt még a nem létező tundrabugyijából is facsarni lehetett a vizet, ám épségben, egy-két karcolással és agyideg-bénulással gazdagodva, az éjszaka közepén, 2 euró nyereséggel hazaindultak aztán sírva-röhögve álomba hajtották a fejüket..."
Folytatás hamarosan…:)