- Ez meg mi? – kérdezte Roland.
- Tessék?
- Nem érzed ezt a szagot??
- Jah… de. Biztos valamelyik kocsiból jött.
- Öhm… hát remélem, hogy nem belőlünk – zártuk rövidre a párbeszédet a Castallaba vezető úton.
A granadai hegyeken mentünk keresztül, ahol 8 százalékos emelkedők követik egymást hosszú kilométereken keresztül. Az időjárás sem volt épp a leghűvösebb, már 25 fok környékére kúsztak a hőmérők május közepén. Hevültek a gumik, izzott az aszfalt, forrtak a hűtővizek. Ráadásul Spanyolországban az autók 95 százaléka dízel üzemanyaggal működik, így fokozottan nehéz volt kiválasztani a szagélmények közül, hogy melyik a miénk és melyek tartoznak más járgányokhoz. Próbáltuk megnyugtatni egymást, ám öt perccel később, egy hosszas motorfékezést követő felfelé menetben újra megcsapta az orrunkat az égett olajhoz hasonló orrfacsaró bűz. Mivel fölösleges volt a feszültségkeltés, igyekeztünk pozitívak maradni és elhitetni magunkkal illetve egymással, hogy nem nálunk van a hiba. Minden, amit észlelünk az kintről, a körülöttünk lévő járművekből jön – nyugtáztuk.
A castallai munkát követő néhány hétben nem tapasztaltunk hasonló tünetet, így joggal csillapítottuk le végleg a kedélyeket. Ráadásul a Skodánkat szerelő is látta, aki semmi különlegesre nem hívta fel a figyelmünket, így joggal terheltük tovább szeretett négykerekűnket. Miután megtaláltuk az új otthonunkat tudtuk, hogy nem lesz egyszerű a költözködés folyamata. Rengeteg holmink volt, legalább háromszor kellett volna fordulnunk a Skodával, hogy mindent eljuttassunk az 500 km-re fekvő La Marinára, ezért alaposabb projektet dolgoztunk ki. Miután jeleztük a lucenai lakás tulajdonosának, hogy egy hónap múlva (a szerződés szerinti felmondási idő letöltése után) távozunk, furgonok bérbeadásával foglalkozó cégeket kezdtünk el felkutatni. Találtunk egyet helyben, amelyik méltányos áron adott ki egy Ivecot 24 órára. Megkötöttük a szerződést és a megadott napra szeretettel vártak minket. A lakás tulajdonosával, Señora Graciával már nem voltak ennyire gördülékenyek a dolgok. Miután közöltük, hogy nem kérünk az egész lakást ellepő hangyákra szakértői csapatot és méreganyagot, helyette ünnepélyesen távoznánk, a nő közölte, hogy minél hamarabb csomagoljunk annak érdekében, hogy újra bérbe adhassa a lakását. Mi kifejezetten örültünk a siettetésnek, miután a húgom érkezése egyre közeledett, a hangyacsapatok létszáma pedig brutális növekedést mutatott (Egyébként január óta együtt éltünk velük. A nagy erőfeszítések ellenére sem tudtuk eltüntetni őket: a kanapéban, a laptopjainkban, a konyhaszekrényben, a fürdőben, mindenhol ott masíroztak. Voltak köztük igazán tökösek is, akik a fagyasztó illetve hűtőszekrény polcain haltak hősi halált. A hideggel és faggyal is megpróbáltak szembemenni annak érdekében, hogy élelemhez juttassák a királynőjüket. :D ) Meg fogom kapni valaha a választ arra, hogy miért követnek a bogarak lakásról-lakásra? Én magam lennék bogaras?? Vagy totál bogaras lettem a bogaraktól?? :D
Nos, minden dátumot lefixáltunk, minden intézkedést megtettünk annak érdekében, hogy újra a Costa Blanca pihe-puha, hófehér tengerpartján „lógathassuk a lábunkat”. Jött a kapkodás, az eszeveszett pakolás, sietség és az ezek miatt kialakult feszültség. És mindeközben szép lassan ismét elkezdett szétpotyogni a végre stabilnak hitt életünk…
Málaga belvárosában kezdődtek a gondok. Dolgunk volt arrafelé és már esteledett, amikor elindultunk haza Lucenába. Megálltunk az egyik piros lámpánál. Egyetlen kocsi volt előttünk, mögöttünk pedig egy X5-ös BMW várakozott. Amikor a lámpa zöldre váltott, az előttünk lévő sofőr lefulladt, így nem tudtunk elindulni. A BMW-t egy példátlanul ostoba és egyben rendkívül agresszív nő vezette, aki azonban beletaposott a gázba és izomból belecsapódott a Skoda csomagtartójába. Rolandot és engem a biztonsági övek védtek meg a műszerfal lefejelésétől. A férjem azonnal kipattant az autóból, hogy felmérje a kárt, de meglepetésére nem volt szemmel látható sérülés a kocsi hátulján, ugyanakkor a BMW-t vezető nő fejhangon sipákolva közelített felé. Felelősségre vonta Rolandot, amiért zöld lámpánál nem indult el, mondván ő arra számított. Mit képzel magáról a férjem, hogy ő csak úgy ok nélkül ácsorog?! ( ??? :D ) Roland szerencsére higgadt maradt és szelíden a nő elmeállapota, intelligenciaszintje és autósiskolája felől érdeklődött. Igyekezett felvilágosítani arról, hogy azért mert zöldet lát, még érdemes körülnéznie, szemmel tartania a járműforgalmat és esetleg megvárnia az előtte álló autók elindulását, mert előfordulhatnak olyan apró malőrök, mint hogy egy autós lefullad. A nő tartotta magát saját elképzeléséhez, miszerint a zöld az zöld. És ha zöld, akkor gázt neki! Punktum. Vérlázító volt, ahogyan felemelte a hangját, miközben ő volt az, aki kövér gázzal belerepült a Skoda hátuljába. Végül a férje kiszállt a kocsiból, befogta a száját, betuszkolta az autóba és erélyesen arra kérte, hogy hallgattassa el magát, de sürgősen. A férfi sűrű elnézéskérések közepette nézte át a Skoda hátulját Rolanddal. Egy karcolás sem látszott a "csupavas" kocsink fenekén. Alig hittük el. A férjem háromszor nyitotta fel egymás után a csomagtartót, ami tökéletesen működött, így jobb híján útjukra engedte a vétkes párost. Amint a BMW elhajtott, Roland pedig a volán mögé ült, a csomagtartó kipattant a helyéről… Onnantól kezdve pedig nem lehetett se zárni, se nyitni. A BMW-nek viszont már se híre, se hamva nem volt. Leírhatatlanul idegesek voltunk. Egymással ordítottunk miközben folytattuk utunkat Lucena irányába. Otthon a garázsban, lámpa alatt találtuk meg a bibit. Bár a festék, a gombok, a lámpabúra, a lökhárító, a rendszámtábla, egyszóval minden épen maradt, messziről egy mély begyűrődést lehetett észrevenni a csomagtartó alsó részén. Mint kiderült, a BMW orra olyan szerencsétlen pozícióban találta el az érintett részt, hogy a komplett hátsó ajtót behajlította és néhány milliméterrel feljebb tolta üvegestül, zárszerkezetestül. Utóbbi néhányszor még képes volt nyitni és zárni, (lásd Roland azonnali próbálkozásait) de néhány perc múlva elfáradt és többé nem lehetett a szerkezetet a helyére irányítani. A karosszériások, autószerelők nem értették a hibát. Képtelenek voltak rájönni, hogy mi történt a kocsival, mi az oka annak, hogy csak trükkösen tudjuk lecsukni a csomagtartót. A sérülést kivétel nélkül mindenki csak több lépés távolságból vette észre. A céltalan próbálkozásoknak hamar véget vetve hónapokon keresztül hibás hátsó ajtóval közlekedtünk. Roland több órán keresztül vizsgálta a zárszerkezet működését és végül talált rajta egy kiskaput. Bár csakis ketten, de minden alkalommal be tudtuk zárni a csomagtartót. Akkor volt nagyobb a gond, amikor a Skoda tele volt a piacos holmikkal. Ezekről az alkalmakról sajnos nincs fényképem, az elmagyarázásuk pedig önálló blogbejegyzést kívánna, így Roland örömére átlendülök a témán. :D Az a lényeg, hogy megoldottuk, mint minden mást.
Május utolsó napján átvettük a költözéshez bérelt furgont, bepakoltunk és már délelőtt célba vettük La Marinát. Délután 5 órakor találkoztunk az új lakásunk tulajdonosával Ivánnal, kifizettük a fennmaradt költségeket, átvettük a kulcsokat és már hurcoltuk is fel a cuccainkat a 4. emeleti, tágas kis lakásunkba.
Egy órán belül kirakodtuk a furgont és kezet mosni indultunk a fürdőszobába. Roland épp a csapot nyitotta meg, amikor a tekintetem a fürdőkádra kanyarodott. Azt hittem halucinálok…
CSÓTÁNY…
CSÓTÁNY…
CSÓTÁNY!!!
Nem, nem, nem… pánikba esve, falfehéren ültem a hálószobában lévő ágyon. Egyszerűen képtelenség volt az az elképzelés, ami végigszáguldott az agyamon: az egész lakás egy csótánytanya, úgy fogunk élni mint két éve Torre del Marban. Nem tudtam megnyugodni. Egész éjjel tágra nyílt szemekkel feküdtem a gyönyörű lakásban attól rettegve, hogy ismét az ágyam körül szaladgálnak ezek az undorító dögök.
Másnap reggel Roland sterilnek találta a lakást, így nyugtatni kezdett:
- Panka, régóta nem lakik senki ebben a lakásban. Biztos csak véletlenül keveredett ide ez az egy példány. Nyugodj meg oké? Adjunk neki még egy esélyt – kérte tőlem.
- Aha. Persze. Van más választásom? – adtam meg magam a kialakult helyzetnek.
Alig vártam, hogy visszaérjek a hangyákhoz Lucenába. Azok legalább kicsik. :D
Sietnünk kellett az utazással, mert délben le kellett adni a furgont a telephelyen. Nem volt idő La Marinán rostokolni. Még egy teljes napot töltöttünk a régi lakásban, este levezettük a feszültséget egy üveg borral, majd másnap jöhetett a következő kellemetlen meglepetés.
Délelőtt megérkezett a lakás tulajdonosa, hogy átvegye tőlünk a kulcsokat és ellenőrizze, hogy fenntartottuk e a helyiségek eredeti állapotát. Rutinosan jött: táska nélkül. Ez már önmagában aggodalomra adott okot, ugyanis pénzt kellett volna hoznia nekünk (legalább egy fél havi lakbért és a fel nem használt rezsipénzt). Ehelyett közölte, hogy nem jár nekünk semmi. A titkárnője majd átutal nekünk max. 10 eurót, mert nagyságrendileg annyival fizettünk többet fél év alatt az áramra, a vízre és a közös költségre. Azt állította, hogy a befizetett június havi lakbér fele azért nem jár nekünk vissza, mert ő NEM kérte, hogy távozzunk hamarabb a lakásból, nyugodtan kitölthettük volna ott az egy hónapos felmondási időt. MICSODA?? Hazug boszorkány! Semmivel sem tudtuk bebizonyítani, hogy ő maga kérte a mielőbbi távozásunkat, így hosszas civakodás után végül el kellett indulnunk minimum 80 ezer forintos lukkal a büdzsében. A kaucióra aligha számítottunk annak ellenére, hogy még sosem veszítettük el azt egyetlen idő előtti költözésünk során sem. Minden korábbi tulajdonosunk kedvelt minket, tudták, hogy becsületesek vagyunk és ha távozásra adjuk a fejünket, akkor annak jó oka van. Azonban tudtuk, hogy ez a vénasszony gerinctelen, semmi emberség nincs benne, így véletlenül sem számíthatunk a jóindulatára. Még azt is képes ellopni, ami nem jár neki. A kocsink garázsát egy másik embertől béreltük. Amikor leadtuk neki a kulcsot, mesélt néhány dolgot señora Graciáról. Nagyjából 5-6 lakása van kiadva és mindegyikben 4-5 havonta cserélődnek az emberek. Van amelyik bogaras, a másik rohad, a harmadik penészes, beázik stb. A nő természetesen mindenkitől visszatartja a kauciót és a már kifizetett lakbér joggal visszajárandó részét. Féreg. Lucena lakásmaffiózója.
Az estét már relatíve nyugodtan, a la marinai lakásban töltöttük. Én igyekeztem elhitetni magammal, hogy több csótány veszélye nem fenyeget, így végre pihentünk egy jó nagyot a hiperszuper költözésünk örömére. Két nappal később azonban Roland újabb, nem éppen bizalomgerjesztő felfedezést tett.
A garázsba indult, hogy felhozza a szerszámos táskáját. Hallottam, amint a liftet hívja, ám ahelyett, hogy lefelé indult volna, visszajött a lakásba. A száját rágta és nem mondott semmit, csak nézett rám lefagyva.
- Rossz hírem van – mondta.
- Mi a franc van?? A frászt hozod rám, mi történt?? – kérdeztem idegesen.
- Nem egyedi eset volt az az izé a fürdőben… - közölte feszülten.
- Ne…hol van?
- Kint van a folyosón, de megtiltom, hogy kimenj. Komolyan. Én ekkorát még soha életemben nem láttam.
Miközben tényleg nem engedett ki a folyosóra, becsöngetett a szomszédhoz és arról érdeklődött, hogy mennyire gyakran fordulnak elő csotik ebben az épületben. A fazon (becses nevén Viktor, az ukrán) közölte, hogy ő 12 éve itt él és még egyszer sem találkozott a lakásában hasonlóval. Roland a mennyezeten lustuló dögre mutatott, amit a szomszéd unott vállrángatással nyugtázott és magára zárta az ajtót. Hős Roland fél órán át motiválta magát annak érdekében, hogy leszedje a falról azt a nyavalyást azelőtt, hogy valakinek a lakásában kötne ki. 30 másodpercig nyomta rá a csótányirtó sprayt, mire felfordult.
Iván, a tulajdonos fényképet kapott az ízeltlábúról, majd remegő hanggal közölte, hogy iszonyatosan sajnálja, de nem tud mást mondani azon kívül, hogy sosem volt még ilyen az épületen belül. Nem akar minket megvezetni, egyszerűen biztos benne, hogy ez véletlen. Higgyünk neki.
Hittünk. Más választásunk nem igazán volt. Én azóta sem láttam a gigacsótányt és másfajta csótányt sem (csak a mélygarázsban, ott viszont dögivel). Roland viszont a mai napig képes ráhalucinálni azt a mennyezetre, ahonnan lezavarta. :D
Már az első hétvégére sikerült munkát szereznünk Valenciában. Burjassotban állítottunk sátrat. Épp az autóból pakoltuk kifelé a kalácsos holmikat, amikor egy eb odarohant a kupachoz és telibe eresztette az egészet. Nem hittük el… Itt már biztosak voltunk benne, hogy megint elkezdtek szívatni odafentről. Néha azt érzem, hogy ez a hobbijuk: kabarét csinálnak az életünkből.
Ezután Rolandra vártam, aki parkolóhelyet keresett. Arra lettem figyelmes, hogy a telefonom kijelzője folyton „vizes". Olyan volt, mintha esőcseppek csöpögtek volna rá percenként, de hétágra sütött a nap, így végül nem találtam magyarázatot a jelenségre egészen másnap reggelig…
A fölénk nyújtózkodó fa csöpögött. Mondhatni sírt. Alaposabban szemügyre vettük a növényt és szemlátomást tele volt tetvekkel. Zabálták mindenét a kis fekete élősködők. A nagyobbik baj azonban az volt, hogy az alatta álló standunk tetejét is elkezdték felfalni a dögök. Nem volt mit tenni, így dolgoztunk végig három napot. A takarófóliákat, a tetőt és még jó pár dolgot a kukába vetettünk hazaindulás előtt.
Ezután néhány napos kényszerpihenő érkezett törékeny kis életünkbe. Landoltak a turisták, nyakunkon volt a kánikula és ezzel együtt a piactalanság is. Azt terveztük, hogy júliusban csakis kicsi, környékbeli vásárokra megyünk majd és azokból a pénzekből vészeljük át a nyár legmeredekebb időszakát. Tudtuk, hogy csak augusztusig kell lassítanunk a tempón, mert akkor újra beindul az üzlet. Szerintem mondanom sem kell: a jó édes univerzum másképp tervezett.
Június közepén még megcsináltunk egy távoli, zaragozai piacot. 500 km-t autóztunk egy irányba, miközben a rekkenő hőségre készültünk. Délután 2 órára rendelt oda bennünket a szervező egy parkolóba, ahol aztán három órán keresztül a tűző napon vártunk arra, hogy beengedjenek minket a piac helyszínére több más kézműves kollégával karöltve. Ki voltunk száradva, fájt a fejünk, leégett az arcunk mire bejutottunk a térre, ahol aztán jöttek az újabb meglepetések. A szervező, akit egyébként nem ismertünk, az előzetes kérésünk ellenére egy hatalmas, 20 méteres kaja-pia stand mellé tette be a mi kis 2 méteres pavilonunkat. Megmondtuk neki, hogy oda nem vagyunk hajlandók felállni. Legkevesebb 1 órát loholtunk utána fel s alá, mire értelmes helyet tudott biztosítani nekünk señor Michel. Ámde…
A nekünk illetve még két kollégának kiosztott helyen egy 5 méteres furgon állt, melyből sajtárus tulajdonosa lajhárokat megszégyenítő nyugodtsággal, lomhasággal és lassúsággal pakolta kifelé a ládákat. Újabb fél órás várakozás után kezdhettünk el kipakolni a Skodából. De!
Amint kinyitottuk a hátrafelé is kétméternyi területet igénylő sátrunkat, az összes körülöttünk lévő kolléga hőbörögni kezdett, mondván túlságosan kilógunk a sorból és ez sem nekik, sem a szervezőnek nem fog tetszeni. Kétórányi mocskoskodás után végül méregből másik helyre hordtuk át az összes holminkat. Ilyen kollégákkal még sehol sem találkoztunk az elmúlt években. Azért mert még sosem láttak minket, azt gondolták, hogy kezdők vagyunk és ők jobban tudják, hogy mekkora helyre van szükségünk ahhoz, hogy elférjen minden asztalunk, egyebünk és dolgozni tudjunk. Hiába magyaráztuk, hogy minden milliméterre szükségünk van, ezért képtelenek vagyunk hátrébb húzni a sátrunkat, egyszerűen nem ment be az agyukba. Én személy szerint soha nem venném a bátorságot ahhoz, hogy bárkinek a pavilonját pakolgassam, rendezgessem anélkül, hogy tudnám miként és mivel dolgozik, de ők természetesen kellően ostobák és nagyarcúak voltak ahhoz, hogy ezt megtegyék. Mindeközben azon vitatkoztak velünk, hogy az autó akkumulátora és egy tégla nem azonos a méreteit és a formáját illetően. Amikor egymás mellé tettük a kettőt, akkor persze kuss volt. Úristen… Néha nem tudom, hogy mit keresünk mi ezek között…ahhh… Szörnyű nap volt. Szörnyű... És még be kellett vásárolnunk mielőtt bezártak a szupermarketek, így végül éjjel egyig dolgoztunk a stand felállításával. A szervezés közölte, hogy másnap reggel - a kánikulára való tekintettel - az étellel foglalkozó árusoknak nem kell kinyitniuk, de végül reggel 9-kor megszólalt a telefon…
- 12 órakor egészségügyi ellenőrzés! Legyetek nyitva addigra – közölte a szervező úr.
Gyökér. Erről este még szó sem volt.
Roland 11-kor kinyitotta a standot és a tűző napon várta, hogy megérkezzen az a bizonyos ellenőr, de végül senki sem kereste őt annak érdekében, hogy bármit szemügyre vehessen a sátorban. Fél egykor már annyira feszült volt a melegtől, a minden porcikájáról szakadó víztől, hogy otthagyott csapot-papot és magasról tett az egészségügyisekre, akik végül a délutáni nyitás után „kopogtattak be” hozzánk. Mindent rendben találtak – természetesen.
A piac szörnyű volt. Az emberek ridegek (még tikkasztó hőségben is :D ) voltak, mint a kollégák. Gyakorlatilag alig akadt spanyol vásárlónk. A várost ellepő románok mentették meg a helyzetet. Merthogy fél Calatayud román. Román bolt román bolt és román ember román ember hátán. Ilyet sem láttunk még itteni pályafutásunk során. Mindenesetre csakis nekik köszönhető, hogy nyereséggel indultunk haza hétfőn La Marinára. Gracias. Mulțumesc. :D
Két nappal később az évfordulónk megünneplésére készültünk a férjemmel. Én már hetekkel korábban megvettem az ajándékokat. Azt terveztem, hogy decemberben Koppenhágába, 2017 februárjában pedig Belgiumba utazunk, hogy kieresszük a gőzt. Roland köztudottan imádja a repülés minden zegzugát. Vezetett már Cessnát, ugrott ki kisgépből, gyermekkorában pedig arról álmodozott, hogy egyszer pilóta lesz. Utóbbinak csakis az anyagiak vetettek gátat, így a másik álmára, a rádiózásra és a DJ-zésre összpontosított, mely területeken végül el is jutott a csúcsra. A repülés köré építettem az összes ajándékot, amit 2016-ban vásároltam neki évfordulóra, névnapra, születésnapra, karácsonyra. Igazán kerek volt a történet. :) Örült a jegyeknek, könny szökött a szemébe annak tudatától, hogy hamarosan visszamehet Belgiumba, ahol a gyermekkora egy nagyobb szeletét töltötte a családjával. Azóta nem látta az országot és őrülten várta az indulás időpontját. Ő egy kis wellnessel, virágokkal, tortával, pezsgővel és csupa szerelemmel lepett meg engem. Délelőtt fogtuk a cókmókunkat és elgurultunk a la marinai wellness központba, hogy kiáztassuk a calatayudi feszültséget a testünkből. Minden olyan szépen kezdődött...
Két órányi semmittevés után kifelé indultunk a centrumból. Hirtelen rosszul lettem, szédelegtem. Meleg volt és a hosszas szaunázás illetve vízben ülés sem tett jót a testemnek. Kértem Rolandot, hogy vigyen haza és menjen el a szupermarketbe nélkülem. Körülbelül 30 percet töltöttem egyedül a lakásban. Kis idő ugyan, de ezúttal túl soknak bizonyult...
Amint felértem a lifttel a negyedik emeletre, a lakás felé vettem az irányt. Bementem, megittam fél liter vizet, leültem és vártam néhány percet. Kicsit jobban éreztem magam, ezért úgy döntöttem, hogy gyorsan lemosom magamról a medenceszagot mielőtt vacsorázni visz a férjecském. A hideg víz teljesen észhez térített.
Ezt követően egy ecsetelőért siettem a szobánkba. Az éjjeliszekrényemen felejtettem és szerettem volna használni. Amint kinyitottam a flakont, kicsúszott a kezemből és a lábamra ömlött. Mivel tudtam, hogy maró hatású rögtön a fürdőszobába szaladtam, hogy lemossam a bőrömről. Megúsztam nagyobb károsodás nélkül. Legalábbis a bőrmarást. Amint kiléptem a fürdőkádból a felmosóért siettem, hogy feltöröljem a szétömlött folyadékot a szoba padlójáról. Pipa. Letettem a felmosót és visszamentem a szobába a kiömlött üvegcséért. Tudtam, hogy csúszik a vizes márványpadló, így tudatosan óvatosan léptem rá. Mindhiába....
Megcsúszott a lábam, én mellel illetve mellkassal az éjjeliszekrény jobb sarkának zuhantam. A kezemmel próbáltam elkerülni az ütközést de az is megcsúszott, így végül háromszoros károsodást szenvedtem. Megpróbáltam felállni, de a sokk hatására ismét megcsúsztam és háttal-fejjel nekizuhantam a szekrénynek. Nem kaptam levegőt. Roland még sehol. Ömlött a vér a két kezemből: a jobb a tenyeremet és a bal csuklómat hasítottam szét az éjjeli sarkával, mintha eret vágtam volna. :D Sosem magyarázom ki. Vártam néhány percet, míg újra visszajött a levegő a mellkasomba és újra megpróbáltam felállni. Ezúttal sikerült. Olléé. A konyhában lévő fiókhoz mentem ragtapaszért, majd leültem a kanapéra és elkezdtem beragasztani a vérző kezeimet, miközben ömlött a könny a szemeimből a mellkasomat és a bal mellemet ért ütés utáni fájdalomtól. Roland ekkor lépett be a lakásba. Hogy mit látott?
- fehérre mart lábakat és körmöket
- felvágott csuklót
- széthasított tenyeret
- lila térdeket
- könnyeket
Mondanom sem kell, elképzelni sem tudta, hogyan voltam képes körülbelül 5 perc leforgása alatt ripityára törni magam azelőtt, hogy vacsorázni vitt volna a kedvenc éttermünkbe. Hát, nekem ez is sikerült. Ilyenkor szokta azt mondani, hogy túlságosan szeleburdi vagyok. Megkérdezte, hogy szükségem van-e orvosra, de nemet mondtam. Sokkal jobban féltem a kórházaktól és az orvosok okosságaitól, mint magától a sérüléstől. Magyarországon is ritkán jártam vizsgálatokra, de Spanyolországban a ritkábbnál is ritkábban akarok doktorokat látni. Borzalmas a közegészségügy és én nem akarok még többet szenvedni. Két dolgot akartam: megnyugodni és feldolgozni azt, ami az elmúlt pár percben történt. Két óra múlva már az étteremben ültünk, de közben elég komoly fájdalmaim voltak. :( Leginkább a mellkasom miatt aggódtam, de végül meggyőztem magam a kórház szükségtelenségéről.
Két nappal később landolt a húgom gépe Alicantéban. Az érkezése előtt Rolanddal bevásárolni mentünk, készülődtünk a fogadására. Kezdtem megnyugodni, mert regenerálódni látszottak a testrészeim, de ekkor újabb baj történt.
Az én drága férjecském erősen magához ölelt, elfeledve a sérüléseimet. Roppant a mellkasom, miközben megemelt. A fájdalomtól képtelen voltam figyelmeztetni arra, hogy engedjen el, így hát gyógyulás helyett végül súlyosbodtak a tüneteim. Napokon keresztül alig aludtam a mellkasomban érzett szúró fájdalom miatt. Orvost továbbra sem akartam látni, bíztam a testemben, ami két hét múlva sikeresen regenerálódott! :D Végül a benidormi vidámpark játékai tökéletesen a helyére illesztették a sérült bordámat! Juhuuu! :D
Időközben elkezdtük elintézni a húgom papírjait, nyelviskolát kerestünk neki, készültünk a júliusi pici rendezvényeinkre. Nem estünk kétségbe, hisz mindig vannak hullámvölgyek, még a jobbik szériák során is. De a pozitivitásunk kevés volt. Mintha a húgommal együtt egy átok is érkezett volna a Wizz Air július másodikai járatával. Aznap keveredtünk rá az igazi aknamezőre...