A mókagyár

2015.04.12 18:45

    Hétágra sütött a nap. Granadánál 30 fokot mutatott a hőmérő. Túlzás volt az odahaza magamra öltött téli pulóver. 

                                        

Majdnem 4 órát utaztunk Cazorláig. Nagy reményekkel érkeztünk meg az aprócska, de annál nyüzsgőbb, elbűvölő városkába, mely a hegyek között, lenyűgöző természeti kincsek sűrűjében nyújtózkodott el. Utcái mintha „akasztva” lennének, olyan meredekek. Még kocsival is nehézkes a közlekedés, nemhogy gyalog, elnyűtt vagy idős testtel. Csodát vártunk. Tavaly óta készültünk erre a piacra. Rengeteg kollégától hallottuk már, hogy Cazorlában az emberek tele vannak vásárlókedvvel, derűsek, nyitottak és jómódúak. Az odalátogató turistákról nem is beszélve.

Érkezésünk után a legkedvencebb szervező úr azonnal a helyünkre vezetett minket: a sétány elejére pakoltatta a sátrunkat. A lehető legjobb helyre. Mellénk a kedves, közös barátunkat, Javiert telepíttette le. Épp ezért őszintén szólva tele voltam félelemmel. Úgy éreztem, ezúttal nem bújhatok el a kis világomba, az öreg barátom, a függöny mögé, a konyhácskámba, mert olyan emberek vesznek körül, akikkel egész télen tartottam a kapcsolatot Facebookon, e-mailen, személyesen egyaránt, ergó barátkoztam velük. Őket nem kerülgethettem úgy, mint az idegeneket. Velük igenis beszélgetni kellett ugyanúgy, ahogyan azt írásban is tettem hónapokon keresztül…

Az első éjszakát ismét az autóban töltöttük, másnap déltől azonban szállást foglaltam, egyrészt az egy héttel ezelőtt kialakított életperspektívám miatt, másrészt mert maratoni, 4 és fél napos piacra érkeztünk Húsvét alkalmából.

A hotel ezúttal nem volt szemet gyönyörködtető látvány, de a célnak megfelelt. Ágyban aludtunk, fürödtünk és sziesztaidőben nem a porban hemperegve lazítottunk. A személyzet is bűbájos volt, főleg azért, mert előzetesen felajánlottak egy kis kedvezményt a szobaárból, tekintettel arra, hogy dolgozni érkeztünk Cazorlába.

    Az árusítás zseniálisan kezdődött, majd mélyrepülésben végződött. Az emberek kezdeti nyitottsága a második nap hirtelen megtört. Négy teljes napnyi munka után szinte alig termeltünk nyereséget. Sajnos nem szakadtunk bele a munkába, hiába álltunk optimistán a feladatokhoz és készültünk bőséges alapanyagkészlettel. Mindenesetre élveztük a ragyogó napsütést, az újabb adag kebabot, a szállodában alvást és a lélegzetelállító Cazorlát, miközben…

…szorosabbra fűztük az általam kiépített barátságokat.

    Roland most biztosan utálni fog azért, hogy leírom az élményeinket, ugyanis a bohókás barátaim túl sok vért szívtak ki belőle 4 nap alatt, ami érthetően mélyen megviselte őt. :) De most már az ő barátai is. Nem vesztett semmit, csak nyert. Erről persze lehet, hogy még meg kell győznöm őt...hehe.

    Nos, csütörtök este, miután lankadni látszott az emberek vásárlókedve, akadt egy nagyobb adag időnk szocializálódni. A barátaim, azaz a szervező úr és a szomszédunk Javi fűzni kezdték az én kis férjemet, hogy menjen el velük bulizni aznap este. Hagyja a feszkót, ne görcsöljön a munkán, menjen mulatni. Tőlem is elkérték őt udvariasan, ahogy feleségtől illik, ( :D ) ám Roland nem állt kötélnek. Nem azért, mert nem volt kedve, egyszerűen  csak félt a kommunikációs nehézségektől, arról nem beszélve, hogy tudta jól: még három napot állva kell végigrobotolnia, összeesésig. Két órán át szekálták a fiúk, már azzal poénkodtak, hogy bedobják a csomagtartóba is viszik, nincs apelláta. Mindenképpen át akarták őt ejteni egy "beavatási szertartáson". A férjecském kifulladásig makacskodott, így végül leszálltak róla az aznap estét illetően. A végszó pedig végül az lett: másnap egy pohár sör (caña) erejéig "nekik adja magát". 

Másnap gyakorlatilag alig dolgoztunk, nem igazán voltak vevőink, így volt időnk a további ökörködésre. Javitól kaptam egy édes kis tehénfigurát a korábban nekiajándékozott kalácsokért cserébe. Nem hagytam, hogy kifizesse a kürtősöket, ezért kaptam tőle játékot. Uiuinek hívják és cipog. :) Javi egyébként fából készült játékokat árul, ezért volt nála egy Uiui. :)

                                                   

Este még épp időben megérkezett a szervező úr. Roland titkon már remélte, hogy megússza a találkozót, de sajnos meg kellett tanulnia: ha mulatságról van szó, a spanyolok nem felejtenek. A férjuram annyi könnyítést kapott, hogy én is részt vehettem a sörözésben. Zárás után, négyesben beültünk egy bárba cseverészni. Rolandnak igazán termékeny estéje volt: munkamegbízást kapott. Egy weboldalt kell elkészítenie Antonionak (a szervező úr). Lehet, hogy hamarabb kellett volna elkezdeni a szocializálódást? :) Bár a kommunikáció természetesen olykor nehézségekbe ütközött, rendkívül jót mulattunk a fiúkkal. Megtanultak magyarul káromkodni. Mert mi mást akarna megtanulni az ember "fia" egy másik nemzet nyelvén?! Mivel a pincér a harmadik sört már nem akarta felszolgálni záróra miatt, ezért kapóra jött a tíz perccel azelőtt elsajátított ízes, vulgáris kifejezés: K***a a***d – közölte Antonio az egyébként rendkívül szimpatikus felszolgáló fiúval. Javinak még jobban ment a kiejtés. Míg Antonio küszködött az „anyád” szó végén található d-hanggal, addig Javi csont nélkül kiejtette. (A spanyolokról általánosságban elmondható, hogy képtelenek más nyelv szavait tisztességesen kiejteni. Még azokat a hangokat sem tudják kipréselni a gigájukon, amit egyébként ismernek és használnak.) 

Visszakanyarodva a kis privát fiestához… mivel a pincér nem szolgált fel több sört, Antonioék kapva-kaptak az alkalmon és meghívtak bennünket egy másik helyre. Mivel nekem egyetlen pohár sör is elvette az eszemet, nem tiltakoztam. Gondoltam itt az ideje lazítani, nem foglalkoztam a pihenéssel, télen aludtam bőséggel. Annak pedig idejét sem tudtam volna megmondani, mikor söröztünk, mulattunk utoljára a férjemmel...

Átmentünk egy másik bárba, ahol csocsóztunk (A csocsó szót a spanyolok a nő nemi szervre használják, szóval ez is rendkívül tetszett a fiúknak. Gyorsan megtanulták), dartsoztunk, beszélgettünk, röhögcséltünk. Én az orromig sem láttam annyira fáradt voltam, a folyamatosan kikért sörök pedig csak fokozták az „izgalmi” állapotomat. Hajnal 4 órakor gondoltuk, ideje indulni. Útnak is eredtünk, ám Antonio "elfelejtett" kitenni bennünket a hotelnél, helyette berángatott egy diszkóba. Csodás house zene szólt. Most kissé szarkasztikus leszek: irtó jót táncoltam. A fiúk mindenesetre jól érezték magukat, Roland is „hangulatba” jött a söröcskéktől, pláne hogy akkortájt már az én söradagomat is ő pusztította el. Az éjszaka végén valósággal ráolvadt a férjemre a spanyolok vérmérséklete...rá se ismertem. :)

Reggel fél 7-kor kongattuk meg a vészharangot. Addig poénos volt azzal szórakozni, hogy „Áh nyugi még csak éjfél van!”, reggel azonban már a munkát láttam magam előtt, nem pedig a szórakozást. Igen, igen, kiszikkadtam, beszürkültem az éjszaka végére, szörnyen restellem...hehe.

Körülbelül másfél-két órát aludtunk. Furcsa, de én egész fitten keltem. Mintha mi sem történt volna. Roland szegénykém az ébresztőt sem hallotta meg, annyira fáradt volt. Ezen felbuzdulva kihasználhatta az alkalmat arra, hogy főnököt játsszon: magányos munkára kényszerített! Na jó, nem igaz. Én voltam olyan becses, hogy felajánlottam neki, süssünk le több kalácsot, aztán menjen vissza a szállodába és pihenje ki magát legalább ő. Megcsinálom egyedül az egyébként is lézengősnek ígérkező szombat délelőttöt. 

Dúlt bennem az energia, egymás után püföltem be a tésztákat, pattogtam mint egy szöcske, reggelizni sem volt kedvem, annyira elmélyültem a munkában. Kihívásnak éreztem a feladatot, hisz sosem voltam még huzamosabb ideig egyedül a kalácsaimmal. 

Tanulva az idei eső piacunkból, kértem Rolandot, hogy csak akkor hagyjon magamra, ha  már előre félbe vágott néhány kalácsot. Ugyanis nyilvánvaló volt, hogy ha én felezek, az nekünk kínos veszteséggel jár majd, hisz képes vagyok egy fél kürtős áráért odaadni egy egész kalácsot csak azért, hogy ne szerencsétlenkedjek a vevő előtt a vagdosással. :) 

Miután elkészültek a fél kalácsok is, Roland elvonult én pedig aktivizáltam exhibicionista oldalamat. Egyetlen embert sem eresztettem el anélkül, hogy megkóstolta volna a fülig érő mosollyal, erotikusan mély bulihangomon kínálgatott kürtőskalácsomat. És lám, a lelkesedésem, a pozitív hozzáállásom (és persze az előzetes kalácsfelezés) megtette hatását: alig volt olyan ember, aki ne vette volna el a kezemből a próbát. Sőt, el is adtam jó pár kürtőst. Büszke voltam magamra. Megugrottam a lécet. 

 

Javi és Antonio munka közben a "magányommal" és az elmúlt éjszakai csocsós-dartsos bénázásommal ugrattak. Egyébként nem tudom a spanyolokat milyen anya szülte, de ezek ketten úgy néztek ki mintha 10 órát aludtak volna… elképesztő. Mi hozzájuk képest megtört, hideg, száraz és sótlan magyarok vagyunk. :)

Roland délután fél 3-ra érkezett vissza a munkahelyére, majd örömmel és meglepődéssel konstatálta, mennyire sikeres délelőttöt zártam ahhoz képest, hogy rutintalan voltam és az emberek gyakorlatilag nulla vásárlókedvvel érkeztek a vásárba. Bezártunk, aztán én is elvonultam aludni egy órácskát. A hétvége legnagyobb hibáját követtem el ezzel, ugyanis utána úgy éreztem magam, mint aki -nem is tudom- „meghalt” vagy álmodik. Világomat sem tudtam. Mindenesetre természetesen teljes mellbedobással toltam végig az esti műszakot. Semmi gond nem volt, habár nem is nagyon kellett erőlködnünk. Sajnos.

Az anyagiakkal egyébként próbáltam nem foglalkozni. Igyekeztem úgy felfogni: jön amennyi jön, az elég lesz. Úgyis megoldjuk. Ha végigidegeskedem a maradék időt, akkor sem lesz több a bevételünk. Roland elméje ugyanakkor valósággal taszította a pozitív gondolatokat. Vasárnap reggelre elszállt minden türelme és rengeteget duzzogott a "hátsó" traktusban. Nem igazán lehetett beszélni vele. Kiállhatatlan volt. Kár, hogy ezt a kedves szervező úr nem vette észre és ráöntött a feszültség tüzére még egy vödör olajat…

Lefotózta Roland autóját a parkolóban, majd kölcsönkérte a laptopomat…ami ezután történt, azt senkinek sem kívánom. :)

    A következő dolog amit hallottam, az az volt, hogy Antonio telefonja megszólal és a „rendőrséggel” beszél.

Roland füle hallatára ismételte el a „rendőr” által diktált rendszámot…a férjem azonnal pánikba esett, mert a Skodánk matrikulájának adatait vélte elhangzani a szervező úr szájából. Én sejtettem, hogy turpisság van a dologban, így nem estem pánikba. Roland viszont annál inkább.

Amikor Antonio az orra elé nyomott egy fotót, akkor végképp elszakadt a cérna: Roland üvöltve, kétségbeesve rohanni kezdett az autója felé, vissza-visszafordulva, hogy jelezze, figyeljek a kasszára és a vásárlókra, mert most itt fog hagyni...

Hogy mi volt a fotón? Íme:

                                                               

Antonio rámontázsolt a Skoda szélvédőjére egy betört ablaküveget… majd azt is megpróbálta beadni Rolandnak, hogy el is lopták az autóját. Látva a férjem végső kétségbeesését, elmondta neki, hogy mindez csak poén, egy "beavatási ceremónia", ne aggódjon, semmi baja a Skodának. Ott él és virul teljes, ragyogó fehérségében a parkolóban, ahol reggel hagyta.

Rolandnak mondhatni elborult az agya. Nincs hozzászokva a beugratásokhoz – egyrészt. Másrészt a hiteles, magyar rendszámos autójával kapcsolatos heccelődést bármi másnál rosszabbul viseli – mint bebizonyosodott. Ráadásul azt hitte én is benne voltam az értelmi szerzők körében, így mondtam Antonionak, hogy menjen és engesztelje ki a férjemet, mert rajtam csattan az idétlenkedésük. Egyébként én is jót nevettem volna az ötleten és a kivitelezésen, de látva Roland arcát, rezzenni sem mertem…:) Csöndben voltam. Síri csöndben. 

Antonio körülbelül egy órán keresztül ecsetelte neki, hogy csak azokat vicceli meg, akiket kedvel. Felsorolt néhány embert a piacról, akikkel már eljátszott hasonlót, sőt, többeket durvábban rászedett, mint az én férjecskémet. Miközben hallgattam a meséit, némi lelkiismeret-furdalással küszködve kuncogtam a konyhám sarkában…:) Jó színész és mókagyáros a szervező úr… és rendkívül kreatív. Hehehe.

    Záráskor Roland új barátja az összes megmaradt kalácsunkat megvásárolta. :) Jobban belegondolva, valószínleg előengesztelési ajándék volt az is, amikor vasárnap délután Rolandot lefotózta egy sasmadárral. 

         

Habár Rolanddal két napig alig lehetett beszélni az őt ért sokkról, rendkívül jól éreztük magunkat. Kicsit kiszakadtunk a problémákból, a szürke hétköznapjainkból, az állandó unalomból és pénzkuporgatásból. Nem mellesleg spanyolokkal mulattunk, ami külön büszkeséggel és boldogsággal tölt el. Több ilyet! Még, még, még ilyet! :o)